A környezetszennyezések fajtái között erős a verseny abban, hogy mi rontja radikálisabban és gyorsabban az életminőségünket. A zaj vagy a szmog hatásairól könyvtárnyi irodalmat ismerünk. Ezek között van, ami rövidtávon is öl, van, ami középtávon tesz életképtelenné. Azt is tudjuk, hogy a magyar lakosság többsége – a tapasztalatok ellenére – elsősorban azokra a problémákra érzékeny, ami a pénztárcájának vastagságát befolyásolja. A rezsicsökkentés már legyőzte a vízközműveket és a hulladékgazdálkodást is, ezért a kormányzat nem bírja ilyen témakörökben a rendszerszintű kritikát.
A tudatosan tompított társadalmi érzékenység az ökológiai problémák iránt azokban a helyi minilázadásokban kezd el robbanásig feszülni, ahol a hatóság, az érintett tárcák és a helyi önkormányzati vezetés sem képes megoldani a környezetvédelmi tevékenységnek álcázott korrupciót. Míg Hatvanban évek óta nem tudnak szellőztetni az émelyítő szarszagtól, addig Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter egy pillanat alatt megoldottnak nyilvánított egy székesfehérvári szennvíziszapügyet. Kérdés, hogy ezek az ügyek az önkormányzati választásokra meghaladják-e a hányingerküszöböt és befolyásolják-e a választok preferenciáit.
A történet pedig jól indult. Hazánk a szennyvíztisztítás területén, más környezetvédelmi problémák megoldásához képest kifejezetten jól teljesített. A szennyvíztisztító telepek fejlesztése révén elértük azt, hogy például Budapest szennyvizeinek 98 százalékát már biológiailag tisztított formában vezetik vissza az élővizeinkbe. A koncepciótlanságot viszont jól mutatja, hogy a döntéshozók nem gondolták át, hogy az évente termelődő több ezer tonna szennyvíziszappal mit kezdjünk.
Fotó: MTVA/Bizományosi: Oláh Tibor
Még Lázár János kancelláriaminisztersége idején jelent meg a tűzoltásnak szánt tervezet, miszerint még elérhető uniós forrásból megépítenék a HUHA II.-t (Hulladék-hasznosító és Iszapégető Erőmű). Az ötletet nehezen lehetett elfogadtatni a szakmával és a civil szervezetekkel, hiszen a szennyvíziszap akár több mint 90 százalékban tartalmazhat vizet, ami megnehezíti égetését. Akkor a fővárosban keletkező szennyvíziszap (45 000 t/év szárazanyag) és a rákospalotai égető kapacitásán túl keletkező szilárd hulladék (mintegy 250.000 t/év) közös égetését a kapcsolt villamosenergia- és távhőtermelés hasznával és a hulladékok eltüntetésével igazolták. Nincs szag, minimális a maradékszennyezés, a választópolgár örül.
Az évekig tartó előkészítés után minden érintettet meglepett, hogy 2018 végén egy szűkszavúan elintézett támogatástörlés jelent meg a Magyar Közlönyben, amely a hivatalos pályázati oldalon elérhető projektleírás szerint egy új hulladékhasznosító mű (HUHA II.) létesítését célozta volna. Pedig tavaly már Hatvanban tomboltak az emberek, hogy egy helyi cég által befogadott fővárosi iszapot igazából nem hasznosítják, és hajnaltól estig szagolniuk kell a több ezer tonnás pakkot.
A Fidesz stratégiája nagyon egyszerű a hulladékgazdálkodásban is: ha szembesülsz egy nehezen megoldható szakmai kérdéssel, kreálj magadnak egy álproblémát, amit azonnal tudsz majd úgy kommunikálni, mint egy sikeres kormányzati beavatkozást. Az álprobléma okozója most nem a Soros György, csak simán az EU-szabályozás. Mennyire nevetséges, hogy 15 évvel az EU-tagságunk után a kancelláriaminiszter tényleg képes meglepődni azon, hogy az áru szabadon áramlik? Inkább azon kéne erősen gondolkoznia, hogy Magyarország ismét azért került a célterületek közé, mert a piaci ár alatt veszik át az iszapokat, ami legolcsóbb lerakás (nem hasznosítás) felé tereli az anyagot. Olcsó az eladónak, nagy hasznon az érintett vállalkozásoknak, a választó pedig szavazhat, ha akar. Amennyiben Palkovics László is beszállna a kérdés értelmezésébe, hulladékgazdálkodásért felelős tárcavezetőként érdemes lenne meghallgatni az álláspontját. Valóban jó és innovatív hely-e hazánk akkor, amikor ilyen folyamatok a hatóságok nyílt vagy burkolt támogatásával, abszurd haszonnal kitömött vállalkozók erősítésével meg lehet tenni? Ezt a totális kudarcot leplezi a kormány most katasztrófahelyzetben az EU-ra mutogatással.
A logika pedig pont ugyan az, mint a magyar termőföld védelménél: az EU-t hibáztatom azért, mert árunak tekint valami nemzetit (akkor a termőföldet, most pedig a mesterséges talajok alapját képező iszapokat), miközben ez normálisabb piacgazdaságokban akár olyan technológiák és jó gyakorlatok kialakulásához is vezethetne, ahol létező verseny alapján a valódi hasznosítás és nem a bűz felé terelik a hulladékokat. Érdemes emlékeztetni arra, hogy a mesterséges talajok előállítása nem csak Európában, hanem már Kínában is komoly kereskedelmi lehetőség, ugyanis hiány van belőle, hiszen tájsebek, rekultiválandó területek menetesítésénél nélkülözhetetlen.
Ami a szennyvíziszapokkal történik Magyarországon nem csak arról szól, hogy minimális kontroll mellett szállítanak hozzánk hasznosításra váró, külföldi iszapot. Mint a korábbi égetőműre vonatkozó döntés megváltoztatásából látható, az érintett tárcák kapkodnak. Egyszer égetnék az iszapot, máskor pedig arról álmodnak, hogy ilyen nagy mennyiség mezőgazdasági kihelyezése majd eltünteti a fekáliánk nyomait. Utóbbi se működik, hiszen pont a 24.hu újságírói igazolták, hogy bár Fehérváron a telep mellett még nincs bűz, de eddig a befogadott iszapból csak minimális mennyiséget lehetett kihelyezni hasznosításra.
Az iszapos települések fideszes vezetői között is minimális a szolidaritás, ami mutatja az érdekkijáró rendszer kormánypárti lojalitás-elvárásainak túlélési formáit. A szerencsésebbek még a beruházások engedélyezése előtt meg tudják akadályozni, hogy valami innovációnak álcázott bűzös tevékenység kerüljön a környezetükbe. Mások csak akkor döbbenek rá, hogy mi történik körülöttük, amikor már érzik a szagát. Cser-Palkovics András polgármester a fehérvári botrány kirobbanásakor simán elszólta magát. Elkezdte kritizálni a környezetvédelmi hatóságot amiatt, hogy a települést nem tájékoztatták az ügyről. Ilyet kormánypárti településvezetők nem szoktak csinálni. Ez szentségsértés és érdekveszélyeztetés a NER rendszerén belül, de mégis megúszta. Persze a kegyvesztett hatvani polgármesternek ennél komolyabb erőfeszítésekkel se sikerült változást elérnie, pedig ő még közel 10 ezer aláírást is gyűjtött, hogy ezzel igazolja az ügyészség előtt, hogy tényleg büdös van. Igen ez joggal emlékeztethet bennünket arra a viccre, ahol a tömött hetes buszon többen azt keresgélik, ki pukkolt.
Az ősszel tartandó önkormányzati választások előtt sokan joggal kutatják, hogy a kormányzati szakpolitikai teljesítmény mellett a helyi problémák mennyire befolyásolhatják a választók döntését. Nehéz viszonyítási pontot találni, hiszen a tavalyi országgyűlési választások idején egy olyan igazán büdös helyszín volt, ahol egy szemétlerakó elviselhetetlen jelenléte se tudta bedönteni a Fideszt. A királyszentistváni kommunális hulladéklerakó bűze miatt akkor megmozdult a kormányzati apparátus is, de az ígéretek ellenére azóta se zárták be az átadásakor Közép-Európa legmodernebb hulladéklerakójaként jellemzett telepet. Manapság intenzíven locsolják, ami csökkenti a bűzhatást is, hiszen nem szeretnének belefutni még egy lakossági pofonba ősszel.
Közben Hatvanban egy új népszokás kezd hungarikumként hagyománnyá válni. A bűztől szenvedő választók csoportokban járják a települést és szagcsapdákat tesznek ki. Olyan ez, mint a vitorlázás, csak kicsit szerényebb keretek között. Itt is figyelni kell a szélirányra, de mások az illatok és gyengébb esztétikailag a horizont.
A szerző az IDEA Intézet elemzője
Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu
