Hogyan lehet leváltani a kormányt?
Az Országgyűlésnek 199 képviselője van, végeredményben őket választjuk meg vasárnap. A képlet egyszerű: az a párt, pártszövetség vagy koalíció alakíthat majd kormányt, amely rendelkezik a parlamenti helyek többségével, vagyis ha Fidesz-KDNP legalább száz mandátumot szerez, úgy biztosan kormányon marad. A helyzet akkor válik bonyolulttá – és ez a második legvalószínűbb forgatókönyv –, ha Fidesz szerzi meg ugyan a legtöbb mandátumot, de nem lesz többsége a parlamentben, az ellenzék viszont csak akkor tud többségbe kerülni, ha minden parlamentbe jutott szereplője koalícióra lép egymással.
Erre vajmi kevés esély mutatkozik, hiszen óriási ellentétek feszülnek a pártok, különösen a Jobbik és az MSZP-DK tömb között, vezetőik pedig többször is kijelentették, hogy nem akarnak közösen kormányozni. Amennyiben az elvi ellentéteken túl is tudnának lendülni, meg kéne állapodniuk a kormány összetételében és a miniszterelnök személyében is, akinek a kormánytagokhoz hasonlóan egyébként nem szükséges parlamenti mandátummal rendelkeznie, így akár egy pártokon kívüli konszenzusos jelöltet is felkérhetnek a pozícióra (a 2006-os vereség után Orbán Viktor is ezzel próbálkozott, amikor Bod Péter Ákost javasolta kormányfőnek az MDF-nek tett koalíciós ajánlatában – és őt ajánlotta nemrég lehetséges miniszterelnökként Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester is egy ellenzéki győzelem esetén létrejövő ügyvezető kormány élére).
Ha a jelenlegi ellenzéki pártok kollektíve mégis egyezségre jutnának, azt elsősorban Áder Jánosnak kell jelezniük, hiszen az új Országgyűlés alakuló ülésén a köztársasági elnök tesz majd javaslatot a miniszterelnök személyére, akinek megválasztásához a képviselők több mint a felének szavazata szükséges.
Fotó: Kovács Tamás / MTI
A kormányváltás szempontjából látszólag tisztább lenne a helyzet, ha akár Jobbik, akár a baloldali pártok olyan jól szerepelnének a választáson, hogy az LMP-vel (és esetleg egy meglepetésre a parlamenti küszöböt megugró kisebb párttal) koalícióra lépve többségbe tudnának kerülni, de az LMP miniszterelnök-jelöltje kizárja, hogy bármelyik párttal koalíciót kötnének. Persze egy ilyen választási eredmény eleve óriási meglepetés lenne: még összellenzéki győzelmet sem jósol egyetlen intézet felmérése sem, nemhogy azt, hogy az ellenzék bal- vagy jobboldali része egyedül nyerhetne.
A baloldal legtöbbször egy úgynevezett technikai koalíciót emlegetett, ami azt jelenti, hogy nem kormányoznának közösen a Jobbikkal, de együttműködnének egy igazságosabb választási rendszer kialakításában, majd új választást rendeznének. Ehhez azonban arra lenne szükség, hogy az ellenzék összességében kétharmados többségbe kerüljön, aminek szintén csekély a valószínűsége. A választást persze a jelenlegi szisztémában is meg lehetne ismételni, azt feltételezve, hogy a választók egy megismételt voksoláson már a mostani szavazáson kialakult erőviszonyok ismeretében döntenének. Vona Gábor, a Jobbik elnöke már beszélt is arról, hogy ebben az esetben a mai választás tulajdonképpen egy első forduló lenne.
Papíron előfordulhat az is, hogy a Fidesz lép koalícióra valamelyik párttal, ezt viszont jelenleg minden ellenzéki párt kategorikusan elutasítja. Persze ez az álláspont is megváltozhat még, 1998-ban éppen a Fidesz jelentette ki, hogy nem áll össze a kisgazdapárttal, nem sokra rá mégis létrejött a megállapodás, igaz, akkoriban nem volt ennyire elmérgesedve a viszony a pártok között, mint most.
Ha a Fidesznek csak néhány mandátum hiányozna a többséghez, természetesen az sem elképzelhetetlen, hogy sikerül átcsábítania a kormányalakításhoz szükséges számú képviselőt az ellenzék soraiból, ezt bizonyára meg is próbálná. Persze már egy ilyen törékeny többségű Fidesz-kormányzás is jelentős változást hozna a magyar közéletben.
Fotó: Vajda János / MTI
Mi ez a bűvös 70 százalék, amiről mindenki beszél?
Az elemzők nagyjából egyetértenek abban, hogy választásra jogosult állampolgárok körülbelül hetven százalékának kell szavaznia ahhoz, hogy reális esélye legyen a kormányváltásnak. Ennek oka, hogy a Fidesz szavazótáborát (leginkább a négy évvel ezelőtti számok alapján) 2,2 milliósra becsülik, és a közvélemény-kutatók sem számítanak arra, hogy ez a kör jelentősen bővíthető lenne. 70 százalékos részvétel mellett a 2,2 millió választó már csak nagyjából 40 százalékos listás eredményt jelent. Ami egyébként nem vezetne automatikusan kormányváltáshoz, de ilyen támogatottság mellett elképzelhető, hogy a Fidesz a négy évvel ezelőtti tíznél jóval több egyéni választókerületet veszít el a 106-ból. Ez pedig a kétharmados többséget biztosan kizárná.
A 70 százalék kifejezetten magas részvételi aránynak számít, négy évvel ezelőtt 61%, 2010-ben pedig – amikor még két fordulót rendeztek – az első körben 64%, a másodikban 46% volt a részvétel. A 70%-ot eddig egyedül 2002-ben érte el a megjelenési arány 1990 óta, ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy azóta több százezer magyar lakcímmel rendelkező választó elhagyta az országot, nekik pedig csak a töredékük fogja vállalni az emberpróbáló feladatot, hogy elutazzon a legközelebbi külképviseletre és leadja a szavazatát.
Ezek a csoportok az elemzők szerint jellemzően nem a Fideszre fognak voksolni, és vannak olyan mérések is, amelyek alapján 900 ezerre tehető azoknak a választóknak a száma, akik kormányváltást akarnak, de nem tudják, kire szavazzanak.
A magas részvétel ugyanakkor több párt számára is kockázatot rejt magában, ugyanis minél többen mennek el szavazni az említett csoportokból, annál inkább borulhatnak az egyébként is minden eddiginél bizonytalanabb lábakon álló prognózisok. Az egy-egy párt váratlan kiugrása miatt kiszámíthatatlanná váló végeredmény pedig nem csupán a Fidesz győzelmét, hanem az LMP, a DK vagy akár a MSZP-Párbeszéd parlamentbe jutását is veszélyeztetheti.
Teljesen értelmüket vesztik a politikai közvélemény-kutatások?
A 2002-es választás első fordulóját egyebek mellett a közvélemény-kutatók fekete napjaként szokták emlegetni, a felmérések többsége ugyanis biztosnak tűnő Fidesz-fölényt jelzett előre, a szavazást mégis stabil fölénnyel az MSZP és az SZDSZ nyerte. 2018-ban paradox módon sokan már a meglepetéseredményt borítékolják, a bizonytalanságot pedig tényezők sokasága erősíti. Eleve a közvéleménykutató-cégek eredményei között is elég nagy a szórás, ami csak részben magyarázható azzal, hogy egyes kutatók nem függetlenek a pártoktól. Az elemzők maguk is arról beszélnek, hogy sosem volt ilyen nehéz dolguk a választói akarat felmérésével. Egyrészt azért, mert ez a műfaj csak az olyan demokratikus társadalmakban működőképes, ahol a választók hajlandók őszintén megosztani a kutatókkal politikai véleményüket, Magyarország pedig jelenleg nem feltétlenül ilyen hely, amire ékes példa volt hódmezővásárhelyi időközi választás, ahol valamennyi kutatás biztos Fidesz-fölényt mért, ehhez képest Márki-Zay Péter 16 százalékponttal győzte le a kormánypárt jelöltjét. A válaszmegtagadók aránya pedig az összes kutatóintézet tapasztalata alapján rendkívül nagy.
Fotó: Marjai János / 24.hu
A helyzetet mostani választáson tovább komplikálja, hogy egyelőre lehetetlen megmondani, milyen országos hatásfokkal fog működni az átszavazás.
Szavaz-e a szoci a jobbikosra és a jobbikos a gyurcsányistára?
Ezzel pedig el is érkeztünk a következő nagy kérdőjelhez, hiszen eddig ismeretlen, de legalább is kivételes jelenség volt Magyarországon, hogy a választók a Fidesz által megváltoztatott játékszabályokhoz alkalmazkodva, széleskörű ellenzéki koordináció híján maguk kezdik keresni, ki lehet a legerősebb ellenzéki jelölt a körzetükben. Hasonló történt ugyan néhány időközi választáson, de azokon az országos figyelem miatt sokkal egyértelműbb volt, hogy ki az esélyes jelölt.
Az elmúlt hónapokban viszont számtalan közszereplő, köztük még a választásban érdekelt politikusok is arra kapacitálták az embereket, hogy a kormányváltás érdekében szavazzanak a legesélyesebb jelöltre, még akkor is, ha egyébként egyáltalán nem szimpatikus számukra, elkerülendő, hogy az ellenzéki szavazatok elaprózódjanak. A legerősebb jelöltek megnevezésére több társadalmi kezdeményezés és weboldal is indult – koránt sem minden esetben azonos ajánlásokkal –, közvélemény-kutatások készültek, még Márki-Zay is összeállította a maga listáját.
És bár készültek felmérések az átszavazási hajlandóságról is, gyakorlati minta híján egyelőre nem tudhatjuk, hogy hány választó kapható valójában a szavazatai megosztására, hányhoz jutott el egyáltalán a taktikai szavazás elmélete, és ha a hajlandóság nagy arányban meg is van, mindez mire lesz elég az egyes választókerületekben.
Ha teljesen egzakt válaszokat nem is kapunk majd, azért jóval tisztábban fogunk látni a választás után, hiszen szavazókörönként össze lehet majd vetni, hogyan szerepeltek listán az egyes pártok, illetve a jelöltjeik. Minél nagyobb lesz az eltérés, annál jobban működött a társadalom önkoordinációja.
Mi lesz Hódmezővásárhelyen?
Érdemes lesz külön is figyelni Hódmezővásárhelyre, ahol a februári polgármester-választáson bebizonyosodott, hogy egy fideszes fellegvárban is le lehet győzni a kormánypártot. Míg azonban akkor egyetlen érdemi, az összes ellenzéki párt támogatását élvező, konzervatív jelölt állt szemben a Fidesszel, a mostani választáson a küszöb felett mért pártok közül csak a DK nem indít képviselőjelöltet a körzetben. Így aztán a hivatkozási alappá vált város végeredményén a pár héttel ezelőtti szavazás közelsége miatt közvetlenül és egyértelműen megmutatkozik majd, felülírja-e a választói tudatosság az ellenzéki összefogás hiányát egy egyébként nyerhető választókerületben. Ahol most nem Lázár János emberét, hanem magát a kancelláriaminisztert kellene legyőznie az ellenzéknek, ami természetesen óriási presztízsveszteség lenne a kormány egyik legfontosabb miniszterének. Az előrejelzést az is nehezíti, hogy Hódmezővásárhelyen kívül a valamelyest baloldalibb Makó, és jó néhány, valószínűleg inkább a Fidesznek kedvező kistelepülés is ehhez a körzethez tartozik.
Mi lesz a Belvárosban? Bejön az egy az egy ellen?
A másik oldalról közelíthetjük meg a kérdést a Csatatér-sorozatunkban is nyomon követett egyes számú budapesti választókerületben, ahol az elmúlt hetekben nagyszabású politikai túlélő show zajlott, míg a baloldali pártok kivajúdták, hogy egyetlen jelöltjük álljon csak szemben a fideszes és a jobbikos jelölttel. Juhász Péter, Fekete-Győr András és V. Naszályi Márta nagy füsttel járó visszalépése ellenére koránt sem lehet azonban biztosra venni, hogy az LMP-s Csárdi Antal le tudja győzni a kormánypárti Hollik Istvánt a Fidesz által erőteljesen átrajzolt választókerületben, így nagy kérdés, megérte-e az Együttnek és a Momentumnak leszednie a tábláról a saját elnökét.
Fotó: Marjai János / 24.hu
Az viszont mindenképp említésre méltó, hogy a belvárosi körzeten kívül mindössze öt olyan választókerület van, ahol a Jobbikon kívüli ellenzék ugyanazt a jelöltet támogatja – vagyis ahol megvalósul az a sokszor hangoztatott cél, hogy egyetlen baloldali-liberális-zöld jelölt álljon szemben a Fidesszel. A XVIII. kerületben az MSZP-s Kunhalmi Ágnes, Csepelen Szabó Szabolcs (Együtt), Miskolcon Varga László (MSZP-Párbeszéd) van ilyen kivételezett helyzetben, és levonultak a baloldali riválisok az LMP két társelnökének körzetéből is: Szekszárdon Hadházy Ákost, Budakeszin Szél Bernadettet támogatja a DK, az MSZP, a Momentum és az Együtt is.
Mennyit visznek a kis pártok?
Ez utóbbi két párt sorsa több szempontból is nagyon érdekes, hiszen különböző időszakokban ugyan, de egyaránt nagy lendülettel és ambíciókkal érkeztek meg a közéletbe (Juhász Péter a tömegtüntetéseket rendező Milla mozgalom Bajnai-pártba olvasztásával, illetve a belvárosi ingatlanügyek feltárásával, míg a Momentum az olimpiai pályázat megakadályozásával gurított nagyot), most azonban meglepetésnek számítana, ha megütnék az öt százalékot. Előállhat az a drámai helyzet is, hogy a parlamenti küszöb környékére jutnak, de nem sikerül azt megugraniuk, és éppen az így elveszett szavazatok hiányoznak majd a Fidesz leváltásához, vagy a kétharmad megakadályozásához. És a fordítottja is: ha ugyanis egy párt eléri az 5 százalékos küszöböt, akkor szinte biztosan lesz 5 képviselője az Országgyűlésben – ezek a mandátumok pedig biztosan a Fideszt gyengítenék.
Még bizonytalanabb a Kétfarkú Kutyapárt sorsa, amelyről sokáig talán azt lehet hinni, hogy a hajrában leiratkozik a választási listákról, de nem így történt, megjósolhatatlan azonban, hogy a viccpárt érdemben részesül-e a protestszavazatokból, vagy inkább a teljesen ismeretlen bizniszpártok szintjén végez. Kamupártokból mindenesetre ezúttal sincs hiány, nekik köszönhetően dagadt 23-ra az országos listát állító pártok száma, és lesz olyan választókerület is, ahol harmincnál több jelölt neve szerepel majd a szavazólapon. Kiélezett versenyben a rájuk érkező néhány tucat vagy pár száz szavazat döntő is lehet.
Merre megy a Jobbik?
A legvalószínűbb forgatókönyv szerint ismét a Fidesz alakít majd kormányt, a Jobbik pedig továbbra is a második legerősebb párt lesz a parlamentben. Mindez azonban még akkor is kudarc lesz Vona Gábornak, ha a Jobbik-frakció jócskán megerősödik a 2014-es választáshoz képest – de a kutatások alapján még ez sem vehető biztosra.
Vona szakított a párt korábbi radikális irányával, a gárdamellényt a szekrényben hagyva megpróbálta néppárttá gyúrni a Jobbikot, és egyértelműen a kormányra kerülést tűzte ki célul. Azt is többször leszögezte, hogy ha ez nem sikerül, akkor lemond a pártelnöki pozíciójáról, és bár az elnökségnek ezt nem kötelező elfogadnia, a választási vereség (különösen annak a vártnál nagyobb mértéke) felszínre hozná a Jobbikban lappangó ellentéteket. A párt ugyan az összes szereplő közül talán a legfegyelmezettebben és -összeszedettebben csinálta végig a kampányidőszakot, alkalmasint nem mindenki hagyta oly mértékben maga mögött a Jobbik korábbi értékrendjét, mint Vona, a pártban meghatározó szerepet betöltő Dúró Dóra (a kegyvesztett Novák Előd felesége) például saját bevallása szerint sem tud mindennel azonosulni a Jobbik jelenlegi politikájában. Vona Gábor esetleges távozása már önmagában nagy változást jelentene a közéletben, hiszen az előző ciklusban legtöbbször ő tűnt fel egyetlen komolyan vehető kihívóként Orbán Viktorral szemben, ám legalább ekkora kérdés, hogy maga a Jobbik melyik irányba indulna tovább, akár Vonával, akár nélküle. Maradnak a jelenlegi úton, és adnak még négy évet a középre húzódó, néppárti politikának, vagy ezt a vonalat bukásként értékelve visszatérnek a jobbszélre, hogy ott próbáljanak túltenni a Fidesz populista politikáján.
Fotó: Karancsi Rudolf / 24.hu
Lesz-e újabb kétharmad?
A fent taglalt bizonytalanságokból fakadóan a kormányváltás ugyanúgy nem zárható ki, mint hogy a Fidesz zsinórban a harmadik választáson is kétharmadot szerez. Ezt az alkotmányozó többségét ugyan az elmúlt években az időközi választások alkalmával elveszítette, ám most újra itt az alkalom, hogy gyakorlatilag korlátlan törvényhozási hatalomhoz jusson. Nagy kérdés persze, hogy mihez kezdene vele, azt viszont biztosra vehetjük, hogy egy újabb kétharmad birtokában a Fidesz olyan játszi könnyedséggel szabadulna meg az utóbbi időben ránehezedő botrányok terhétől, mintha csak a csizmáját porolná le.
Vesz-e elégtételt Orbán, ha megnyeri a választást?
Erre persze nem közvetlenül a választás után fogunk választ kapni, de pár hónap elteltével már okosabbak lehetünk. Az pedig már viszonylag gyorsan kirajzolódhat, hogy a Fidesz fenntartja-e az országban gerjesztett háborús tömegpszichózist, vagy alacsonyabbra tekeri a fordulatszámot. Választás után elvileg ez utóbbi lenne törvényszerű, hiszen immár nem kell harcolni a voksokért, ráadásul 2014-gyel szemben idén nem tartanak további (önkormányzati illetve európai parlamenti) választásokat. Orbán kormányzását ugyanakkor a folyamatos küzdelem, a bűnbakkeresés és a társadalmi kontroll szűkítésének szándéka határozza meg, és bár Soros György és a migráns mint ellenségkép talán a politikai marketing szemétdombjára kerülhet, az eddigi tapasztalatok alapján előbb-utóbb valaki vagy valami betölti majd a helyüket.
Biztosra vehetjük, hogy befejezi, amit elkezdett, és úgy-vagy, de betiltja vagy ellehetetleníti a számára kellemetlen civil szervezetek működését. Ennek legegyszerűbb módja a Stop Soros törvénycsomag elfogadása, ám ehhez a „kétezer ellenséget” célkeresztbe vevő hadjárathoz kétharmados többséget igénylő törvényekhez is hozzá kell nyúlni. Akárcsak a sajtóban megszellőztetett önkormányzati átalakításhoz, ami a területi autonómia legyalulása miatt lehet kívánatos a Fidesznek, többek között az ellenzéki vezetésű budapesti kerületek megregulázása érdekében. A független és sokszor a kormány érdekeivel ellentétesen döntő bíróságok ugyancsak gátjai az autokrácia kiteljesedésének, a kormánynak már eddig is voltak kísérletei az igazságszolgáltatás betörésére, egy újabb kétharmaddal ezt alighanem meg is valósítja, a 2019-ben lejáró mandátumú Polt Pétert pedig akár élete végéig is bebetonozhatják legfőbb ügyésznek. Maga Orbán is beszélt róla, de e nélkül is bizton számíthatnánk a még megmaradt és a kormánynak még mindig sok problémát okozó független sajtó további bedarálására is, ehhez pedig még csak kétharmad sem kell, elég, ha hatalmon marad a Fidesz.
Kiemelt kép: Szigetváry Zsolt / MTI
