A demokrácia-felfogásunk jellemzője az otthoni aggódás. Nem azt mondom, hogy egyetlen magyar sem hajlandó ennél többet tenni, de a többség nagyon meggondolja, hogy akár csak a kisujját is megmozdítsa. Pedig láthatjuk, hogy az a pár tüntető, a pár civil, a néhány próbálkozó szakszervezeti vezető mégiscsak tud valamit. A családi és egyéni tapasztalat azonban azt súgja: „ennek sincs értelme”. Aggódunk, aztán csak tovább aggódunk, és reménykedünk, hogy vezetőink megtalálják a megoldást. Van néhány hősünk, aki eleve azzal a meglepő állítással kezdi, hogy a baj épp a vezetéssel van.
Ahol a demokráciák kicsivel régebben kezdődtek, és hasonlóképp kimerültek, mint a miénk, ott mára már polgárháborús helyzet kezd kialakulni. Gondolok most Brazíliára, ahol 5 évvel korábban indult el a rendszerváltás, és előrébb tartanak a politikai vezetők az elpofátlanodásban, mások is a léptékek, s ennek következtében nagyobb is a válság.
A demokrácia alapképlete a felgyorsított elitcsere. De épp azok az országok buknak el, ahol csupán erre az alapképletre redukálódnak. Bármennyire is szólnak a történelemkönyvek a forradalmakról, bármennyire is dicsőítik hőseiket, a forradalmak önmagukban nem garanciák semmire, sőt, ahol sokat találunk egész biztosak lehetünk benne, hogy egy lemaradt országot takarnak. Ha csak összefognak egymással a vesztesek, és elzavarják a győzteseket, végül is mi változik? Az elitek körforgásáról, és a nép rövid életű illúziójáról először Pareto írt.
Úgy gondolom, itt a mai Magyarországon felfedezve az összefogáshiányt mint nemzeti betegséget, a társadalom egyik fele az összefogásért esedezik, a másik viszont eleve legyint rá, mintha legalábbis olvasta volna Pareto kiábrándító elméletét.
Ez a többség várja a sült galambot, úgyhogy a mi demokráciánk egy potyautas demokrácia is.
Megint másokat pedig az bosszant, hogy miért nem maradnak az izgágák nyugton, mint ők. Voltaképp bűntudatuktól menekülve válnak ellenségessé.
Mi magyarok folyamatosan az összefogás hiányától szenvedünk, ami alatt azt értjük, hogy az azonos érdekkörbe tartozók nem tudnak összefogni. A politikailag ellenzékiként elkötelezettek amiatt aggódnak, hogy így aztán nem is tudjuk elzavarni a Fideszt. Ezzel szemben a kívülálló realista többség addig jut, hogy a múltra fókuszálva megállapítja, milyen borzalmasak voltak a szocialisták, és „kiváló” realitásérzékről tanúságot téve megállapítja azt is, hogy nincs semmi értelme visszahozni őket. A mai hamis realisták nem tesznek semmit, nem hisznek abban, hogy a civilek bármit el tudnának érni, nem tőlük várják a hatalom kontrollját (kb. 47% tartozik ide) csak okoskodnak, vagyis csak szaporítják a potyautasok számát. (Elnézést Bibótól, a kifejezést máshogy értem. Bibó hamis realistái hatalmat legitimálók voltak, a maiak pusztán csak tehetetlenek.) Nálunk még azok többsége se csinál semmit, aki egyébként úgy nem is tartja lehetetlennek a civilek sikereit. Nem aktívak, de aggódnak.
Amennyire a tudományos szakirodalmat látom, mintha azokban is az elitek harcára összpontosítanának, és azt mondják, sikeresek azok az országok lesznek, ahol véletlen az eliteknek ki kell egyezniük egymással, és valamiféle önkorlátozó hatalomgyakorlást kell meghonosítaniuk. Csak ilyen szerencsés esetben – mondják ezek az elméletek – nem lesz kifosztva a nép, indul el a fejlődés, szilárdul meg a jogállamiság, kezdenek el érvényesülni az emberi jogok stb. Elfogadom, hogy az angol polgári fejlődés titka a régi arisztokrata, és az új kapitalista elit kiegyezésében keresendő, de a mai demokráciákban a lényeg a társadalom és vezető rétege közti viszony. Nem az elitek harca az érdekes, hanem mi magunk. (Acemoglu is a Miért buknak el a nemzetek? könyvében említ olyan esetet, amely nem az elitek kompromisszuma. Ez így szól: Amerikában az indiánok leigázhatatlansága szemben a déli részeken a négerek rabszolgává tevésével, vagy akár a dél-amerikai behódoló őslakossággal voltaképp kikényszerítette a fejlett társadalom kiépülését, míg ahol a nép hajlamos szolgálni, ott a gyarmatosítók kizsákmányolásra rendezkednek be, és nem lesz valódi fejlődés.)
A mai modern társadalmak kreativitásukat civil szöveteikből nyerik, az elitek kiegyezésére pedig kár várni. Bármilyen megoldásra kár várni felülről, azt, hogy fejétől bűzlik a hal mindig csak a „realisták” mondják, hogy ne kelljen csinálniuk semmit. Valójában előbb a civil társadalomnak kéne megtalálnia a közös pontjait, hogy ne legyen a magyar nép szolgája urainak, és aztán ez az egység tudná kikényszeríteni az elitek önkorlátozását. De kicsit más egységről beszélek most, mint egy ellenzéki párt egysége, vagy mint egy megsértett szakma érdekképviseleti egysége.
Korábban nem így gondoltam, korábban azt hittem, hogy a baj forrása abban van, hogy vezetőinket nem tekintjük sajátunkénak, most azt gondolom, hogy a baj az, hogy nem látjuk, hogy egy demokráciában szüntelen civil munka van. Ez az egység amiről beszélek, voltaképp a civil társadalmi egység. Lehet persze, hogy ez illúzió, de hogy a hatalom közelében lévők képesek volnának önmaguk korlátozására, arról már bizonyosságunk van, hogy illúzió.
A civil társadalom per definitionem azt jelenti a XVII-XVIII. századtól, hogy valami, ami a politikán és az államon kívüli, arra reflektáló, azt felügyelő, attól elhatárolódó. Mára már persze nagyon sokat tudunk az NGO-król, a GONGO-król, látszatfüggetlenségről, elkényelmesedésről, a legitimáló funkcióról és a kiszolgáltatottságról, mindeközben viszont megfeledkezünk azokról a XX. század második felében kidolgozott technikákról, melyekkel ezek a különbségek áthidalhatók, kezelhetők, és általuk a képlet megint leegyszerűsíthető volna úgy, hogy az asztal egyik oldalán ül a politika és az általa működtetett bürokrácia, azaz a hatalom, a másikon pedig mindenféle civil.
Az alulról jövő energiák megmutatták már, hogy képesek formális szervezettekké válni, képesek a hatalommal lévőknek a tárgyalópartnere és kontrollja lenni, de azt még csak nagyon ritkán észleljük, hogy a különböző civilek képesek együttműködni egymással. A mi demokráciánk gyenge civil lábakon áll, mert hiányzik belőle az önzetlen másik segítése, pláne a nem-szeretettel való együttműködési képesség.
A civilek és a kormányzat közti „háborúskodás” egyre szembetűnőbb. Utóbbinak szinte minden eszköz a kezében van. Kiképez saját civileket és „háziasít”, másokat egzisztenciálisan próbál nehéz helyzetbe hozni, aztán azokra a civilekre hivatkozva, akik visszaéléseket követtek el megszigorítja mindegyik ellenőrzését, így rak rájuk új bürokratikus terheket, a pályázati rendszereket átalakítja és a korábbi forrásokat, ahol csak tudja elvágja, végül pedig még propaganda-hadjáratot is folytat velük szemben a saját maga alá gyűrt médiumain keresztül. A másik oldalt azonban kialakulnak azok a tudások, hogy időről-időre hogyan kell megszervezni egy elégedetlenségi akciót, kifejlődnek a jogi tájékozottságok, a bázis demokrácia módszerei terjednek, megtalálják a közösségi médiában rejlő lehetőségeket stb.
A mi demokráciánkban a legtöbb hatalma a civileknek van. Aggodalommal szemléljük, ahogy csökkennek az önálló hatalmi ágak autonómiája, ahogy behálóz mindent a politika. Végső soron lehet azt mondani, hogy a politika foglyul ejti az egész társadalmat (society capture). A médiumaink egyre kiszolgáltatottabbak a kenyéradó gazdáiknak, noha a demokrácia hajnalán azt hihettük, hogy egyre egységesebb értékeket fognak vallani, és egyre autonómabbakká válnak.
Nincs jobb helyzetben az egyébként szabad közegben virágozni tudó művészetünk és tudományunk sem, a hatalmi igazodás hatja át a működésük, és udvari körök alakulnak. A civilek hatalma valójában nagyon karcsú, csak hogy ebben a környezetben látszik mégis jelentősnek. A civilek hatalma a szabadságukból adódik, a többiek hatalomnélkülisége a szabadság hiányából fakad.
A lusta, tanult tehetetlen, félelmekkel megvert és hamis realista többség azonban teret ad a politikai elit cinizmusának.
Az aggódó demokráciánk tisztában sincs azzal, hogy nemcsak a nagy rendszerek leromlásáról van szó (egészségügy, oktatás), hanem hogy valójában mi magunk, egészségesen és tetterősen kerülünk egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe, amennyiben csak szemléljük a történéseket.
