Végre nem kínunkban röhögünk, hanem összekacsintva vihorászunk. Jókedvünkben. És még a tavasz is itt van, süt a nap, idén korán jött a kucsmagomba szezon is. És végre, végre valami, ami nem Pesthez kötött, végre nem kell buszoztatni a népeket föl a Parlament elé, aztán magyarázkodni, hogy melyik párt rendelte a buszt és ki fizette a benzint. Végre valaki feltalálta, milyen sztrájk való a magyar embernek!
Itt a tavasz, dagad a pukli
Jómagam nemhogy szkeptikus voltam, de egyenesen dühös. Nem értettem, mit akarnak a pedagógusok, jó-jó, szorítják a töküket egy ideje, de kinek nem? Nekik meg aztán jó ideig nem volt okuk panaszra, ugye. Azt gondoltam, semmi olyan nem történik velük, ami a társadalom jó néhány csoportjával korábban már megesett, ami a többiekkel is megtörténik majd, szépen sorra kerül mindenki, nem kell aggódni, mindenkinek van gyenge pontja és mindenkinek van vaj a fején. Szóval, üdv a klubban és velkám in máj lájf, a keserű könnyeket el kell hullatni, aztán úgyis jön a tanárszakszervezet és szépen vízben hagyja az övéit, ahogy eddig is tette, a frusztrált és fáradt tanárok pedig bevonulnak a kémia szertárba vagy a tanáriba, és megpróbálják gyerekeink fejébe verni a kovalens kötést, meg a kettős honfoglalás elméletét. És hát, nem! Szegény Gallóné azóta is pislog, és nem ért semmit. De ez nem is baj. Ugorgyunk.
Kockás ingem, pulóverem, kezemben a revolverem
Szóval, ott tartottam, hogy elkezdtem figyelni. Sok jó sült ki belőle. Vegyük például Puklit, aki egyelőre a népmesei hős kategóriában indul a magyar közéletben, de ennek jelen pillanatban sokkal, de sokkal több előnye van, mint hátránya, és láthattunk mi már karón varjút, akarom mondani libát gordonkán.
Szóval itt van Pukli István. Tanár. Azaz nem lop. Mivel nincs mit, nem tud mit. És még elhisszük, ha lenne, akkor sem tenné. Snájdig. Azaz úgy néz ki, mint ahogy ma egy harmincas-negyvenes értelmiségi kinéz. Hipszterszemüveg, meg minden. Fogadjunk, van bringája is. Jó, hát lehet, hogy autóra meg lézerblokkolóra nem telik, hagyjuk ezt. Az outfit is tökéletes lett, a sál-kabát kombó kitűnő választás. Kellően laza és mégis komoly. Nem komolykodó. És még az is rendben van, hogy az a kissé pölyhös sál maximum egy háundem vagy egy zaraáutlet, de semmiképpen sem egy dizájner darab. Akár az én férjemen is lehetne. Vagy a tiéden. Vagy bárki máson, aki annyit keres, mint egy negyvenes budapesti iskolaigazgató.
Én igazán nem szerettelek, soha
Aztán a külcsín mellett a belbecs. Értelmes. Vág az esze. Jól kommunikál. Okos. Politikai értelemben is. Szépen elkerüli, amit el kell, fineszesen bevallotta, amit be kell, és itt nem feltétlenül az ávós nagypapira gondolok, inkább arra, hogy ő már egyszer szakított az MSZP-vel. Ráadásul nem is volt szerelem. Higgadt és megfontolt, nem akar mindent egyszerre, de nagyon is tudja, mit csinál. „Ennek még nincs itt az ideje”- hallhattuk tőle többször, több megfogalmazásban is. Azaz van terve a későbbiekre is, és amit látunk, az egy tudatos építkezés. Jó, hát azt mondja, hogy nem, hogy ők csak az oktatáspolitikát akarják megreformálni. Jajmár, persze, maradj már, te se vallanád be, hogy.
Aztán valami őrülten fontos. Kitalálta a magyar mentalitásra szabott sztrájkot. Egy óra sztrájk. És nem Pesten, a Kossuth téren, nem. Otthon, hogy meg se kelljen mozdulni. Na EZ a magyar sztrájk. A kényelmes fotelsztrájkoló emberekre szabva, akik a morgás jogát tudják magukénak. Akik a piacon politizálnak. Meg a buszmegállóban. Igen, az iskoláig elmennek majd, mert ott van egy sarokra. És minden városban több iskola is van. Úristen!
Adj gázt, hogy hátra dőljek
Hát, lehet ezt. Hát, így lehet ezt. Így lehet megmozdítani az országot. A vidéket. Így kell LEVINNI a politikát az emberekhez. „Alakítsatok pöcsköröket!” – zúgta egykor egy választást veszített politikus. S a pöcskörök alakultak. A Jobbik belátta, hogy Újlipócián innen és túl nem menő nácinak lenni, levonult vidékre tüzelőt osztani és a lokális problémákra a helyieknek tetsző választ adni. Hát, akkor most itt az ideje, hogy azok a százezrek, akik négyévente otthon maradnak, mert kiábrándultak, fásultak és tojnak nagy ívben az egészre, most megálljanak egy órára az iskola előtt. Talán elkezdenek beszélgetni. Vagy megállnak az autóval valahol. És ahol ketten összegyűlnek a nevében, ott van. Aztán az egyből lesz két óra. Aztán három. És többen lesznek, mert a kormány és a párt csak cinizmussal és lenézéssel válaszolt eddig is mindenre, és eztán is úgy fog.
„Anyám tanár, jó, hogy itt vagyok!” – mondta valaki a Kossuth téren esernyővel a kezében és ebben a mondatban benne van minden, amit sokan nem akarnak érteni. Minden család érintett. Vagy azért, mert van pedagógus a családban, vagy azért, mert van diák a családban. Vagy azért, mert a család egyszemke gyereke, akinek az iskoláztatásába majdnem mindenki belerokkant, a friss diplomájával most London mellett mosogat. Érintett az is, akinek a gyereke nem tud tanulni, mert nem telik rá, az is, akinek bezárták az iskoláját.
Fantasztikus, komolyan, újra és újra kitör belőlem a nem férek a bőrömbe érzés, és jön a fékevesztett viháncolás. Jön egy szőke sváb gyerek és megtalálja a magyar társadalom egyik nagy neuralgikus pontját, méghozzá azt, ami összerántja a zembereket. Na, innentől kezdve nem érdekel, hogy áll-e mögötte politikus, pénz, van-e fegyver és paripa. Nyilvánvaló. És ha még nincs, lesz. Pukli azt is elmondta már, kinek a pénzét nem tisztelhetjük benne. Akinek van füle, hallja meg azt is.
