Egy televízió számára készített portréfilm miatt kopogtattam be 1994 őszén Novák István építész házának kapuján. Soha nem beszéltünk korábban, de néhány perc múlva mit sem törődtem már televízióval, meg riporttal, az idő múlására figyelmezető operatőrrel, csak beszéltem, kérdeztem, faggatóztam, az építészet örök csodájának titkai akartam kifürkészni, és észre sem vettem, hogyan szalad órámon a mutató. Mert nem Novák István Ybl-díjas építész úrral beszélhettem, hanem egy olyan emberrel, aki az építészet legbonyolultabb kérdéseit is oly egyszerűséggel, mégis oly hatalmas szakértelemmel, de még ennél is nagyobb szeretettel tudta megfogalmazni, hogy csak tátottam a számat.
A kilencvenes évek közepétől nem telhetett el olyan hónap, amikor ne zargattam volna kérdéseimmel. Hol Szeged történetéről, hol csak egy ház homlokzatáról, hol nagy álmáról: Szeged belvárosának újjáépítéséről. Így aztán hónapról hónapra érlelődhetett meg bennem az a vélemény, Novák Istvánt oly építészeti tehetséggel áldotta meg az Isten, amely csak nagyon keveseknek adatik meg. Mérnök, akinek teljesen mindegy, hogy templomot tervez, iskolát, postát vagy háborús emlékművet, ceruzájával már az első vonalak papírra vésésekor olyan építmény alapjait rakja le, amiről azonnal felismerhető: no, ezt a Novák tervezte.
Volt mersze megszakítani a doboziskola-gyártók paneltelepi egyen oskoláinak sorát, és tudása bebizonyítani: a betonból is lehet olyan templomot emelni az oktatásnak, mint a szegedi Deák Ferenc gimnázium vagy az Arany János Általános Iskola. Tőle tudom: miért is kell bevonni társművészeket ahhoz, hogy az épületből otthon legyen, ahol a kövekből emelt terek megtelnek élettel. De tőle tanultam meg azt is: egy épület nem önálló építmény, hanem szerves része a környezetének, tehát addig neki sem áll a tervezésnek, amíg ki nem gondja, hogyan illeszkedhet műve az elődöktől örökölt világba.
(Csak zárójelben, de annál nagyobb dühvel jegyzem meg: vajon ezt miért nem tanulták meg azok, akik jellegtelen társasházaikkal manapság ütnek csúf sebeket városainkon?)
A szegedi belváros rekonstrukcióját figyelve, a nyomában járva láthattam, hogyan vitázott a legkisebb hiba miatt, szavait hallgatva éreztem rá: nincs még egy ember, aki annyira szeretne csodát teremteni egy évtizedek óta pusztuló néhány hektáron, Szeged legfontosabb hektárjain, mint ő. Miközben a színvázlatot magyarázta, beszélt kiváló szakemberekről, összeforrott csapatról, ami nélkül egy építész, álmodhat bármit is, aligha jutna előre. Neki köszönhető, hogy Szeged egykori szégyenfoltja, Öreg-Rókus főépítészi évei alatt indult olyan fejlődésnek, hogy ma már nem csak az örül, aki ott élhet, hanem az is, aki oda beköltözhet. És őt dicséri a „Fény városa” program, aminek nyomán díszkivilágítást kaptak legszebb középületeink. A csatornázási programot az irányítása alatt készítettek elő azért, hogy Szeged legtávolabbi zugából is eltűnjenek végre az emésztőgödrök és a sáros utcák.
Novák István 1995-től 2003-ig volt Szeged főépítésze, és most, 75 évesen is három város, Makó, Szarvas és Orosháza főépítészi teendőit látja el közmegelégedésre. Életművére nincs jobb szó, mint az: bámulatos. Tervezett iskolát, többek között, Ásotthalomnak, Bajának, Kiskunhalasnak, Nyírbátornak, Pécsnek, Szegednek, Tatabányának. A Városközpont-rehabilitációk során Baja, Békés, Kazincbarcika, Mezőberény, Mórahalom, Nagyatád, Ópusztaszer, Orosháza újult meg Novák István álmai nyomán.
Két gyönyörű templom, az ajnácskői és a brassói is az ő tervei alapján készült. Mint ahogya Magyarországi Németek Bajai Nemzetiségi Központja is. Tervezett postát Orosházára, Siófokra, Balatonfüredre. Munkásságát számos díjjal ismerték el, köztük a Betonépítészeti Díj, Szeged Pro Urbe Díj, A Szlovák Köztársasági Elnök Érdemrendje, Európa Nostra Díj, Podmaniczky Díj, Területi Príma Díj, Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje, Príma Primissima Díj, Hild János Díj birtokosa, valamint Szeged és Ajnácskő díszpolgára.
2011-ben a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Szenátusa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevékenységét. Csodálatos életpálya, értékes elismerések. De amikor ez utóbbiakat gyűjtöttem egy csokorba, az jutott eszembe: Szeged soha nem a rengeteg díjjal feldíszített Novák Istvánt szerette, és nem is a díjakra
fog emlékezni, amikor egyszer – reméljük, csak sok-sok év múlva – a Jóisten rábízza a mennyország belvárosának rekonstrukcióját. Hanem Budapestnek, Hódmezővásárhelynek, Kecskemétnek, a Feszty-körkép múzeumépületét Ópusztaszeren. Arra a Novák Istvánra, aki jellegzetes járásával, hosszú kabátjában végigballag a Kárász utcán, végig a Klauzál téren, és aki hamarabb veszi észre szúrós tekintetével az oda nem illő foltot a vakolaton, mint hogy büszke pillantást vetne az Europa Nostra-díjra. És akinek az arcát – ismerőst látva – mindig olyan huncut mosoly rajzolja át, amitől még az árnyékok is kivirulnak palotás városunk házfalain.
