– Csak vigyázva közlekedni, kérem szépen, mert itt lassan már minden korsóból van – kalauzolt nem titkolt büszkeséggel messze földön híres söröskorsó gyűjteményének kincsei között Polonkai Sándor. A Szeged kertvárosaként fejlődő Tápé közismert és közkedvelt polgára 1972-ben még katonaként nyerte első korsóját egy hadsereg bajnokságon, és azóta a különböző színű, anyagú, formájú korsók szinte rabul ejtették. Kezdetben egy saját gyártmányú jelszó alapján gyarapítja a gyűjteményét.
– Minden hétre egy korsó! – fogadta meg, és ehhez tartotta is magát hosszú évekig. Aztán oly annyira elvarázsolta ez a szép szenvedély, hogy mit sem törődve a naptárral, vett, cserélt, és a hobbijáról tudó jó barátai, ismerősei is hordták jeles napokon ajándékba a korsókat. Polonkai úr pedig pontos nyilvántartást vezetve, szó szerint megtöltötte házát korsókkal, és most, amikor éppen a 60. születésnapját ünnepli, elmondhatja: az ország legnagyobb korsógyűjteményének tulajdonosaként „kereken” 4125 sörös korsót őriz otthonában, ahol korsó foglalja el a ház szinte minden szegletét, és legnagyobb gondja éppen az, hova rakja a gyűjtemény legújabb darabjait.
Sportos, népművészeti, történelmi…
Nagy polcrendszereket épített ki, a garázsában például az üvegből készült korsóknak talált helyet. De korsóba botlik a hozzá ellátogató az előszobában, konyhában, kamrában, az emeletre vezető lépcsősor mellett is.
– Van, aki meghatározott témakörben, színben, netán anyagból állítja össze gyűjteményét, én viszont megveszek mindent, ami csak megtetszik. Így aztán van itt az üveg mellett agyagból, porcelánból, gipszből, kristályból készült korsó éppen úgy, mint fából faragott, netán réz, ón, cink korsó is. A témakör is rendkívül változatos: a sportos korsók mellett történelmi tárgyú, népművészeti ihletésű, vagy éppen egy-egy sörgyár márkáját reklámozó korsó is felkerülhet a polcomra, mondjuk éppen a csalikorsó közelében. Ez utóbbinak meg az a sajátossága, hogy kívülről cserépének tűnik. De olyan nehéz fémből öntötték ki, hogy aki utána nyúl, igencsak megfeszítheti minden izmát, már ha el nem ájul a megdöbbenéstől, mert hogy ez a korsó tizenkét kilót nyom.
A legnagyobb 50 literes
Polonkai Sándor legnagyobb, húszliteres korsóját ötvenedik születésnapjára barátai készíttették el még 2002-ben egy vásárhelyi fazekas mesterrel. A legkisebb pedig egy olyan angol korsó, amelybe összesen egy centiliter sör fér. Gyűjteményének legféltettebb kincsei között ott találjuk azt a XIX. században üvegből készült a Kossuth-korsót, ami egy vályogház bontásakor került elő a padlásról. De megemlíthetjük a dél-afrikai labdarúgó világbajnokság exkluzív korsóját, ami a világbajnoknak járó kupát formázza, vagy az athéni olimpia korsóját, ami szintén értékes kuriózum. Polonkai Sándornak már csak azért is hatalmas érték, mert a korsókirály imádja a sportot, lelkes rajongója a Pick Szegednek, a Barcelonának, és természetesen minden olyan kiválóság nagy tisztelője, aki olimpia éremmel gazdagította Magyarországot.
– A gyűjtemény pontos értékét nem tudnám meghatározni, de tízmilliókért sem bocsátanám áruba. Sokkal inkább azon töröm a fejem, milyen egzotikus tájról hozassak még magamnak újabb korsókat. Az összes földrész képviselteti ugyanis magát e korsó kavalkádban, összesen 120 országból van már korsóm. A legértékesebb darab egyébként nem is igazán korsó, hanem egy legalább 400 éves réz sörkiöntő, amit még a világ meghódítására induló spanyolok használtak, és egy elsüllyedt vitorlásról került elő. Ezt spanyol barátaimtól kaptam – mondta el Polonkai Sándor, aki a hosszú évek során nem csak korsókat gyűjtött össze, hanem rengeteg tudást is a korsógyártásról, a sörkészítésről, sörügyileg tudományos alapossággal megírt könyvekből képezi magát, és minderről olyan derűs jókedvvel mesél, hogy történeteivel mindig megörvendezteti barátait.
Egy kis sörhistória
Tőle tudtam meg, hogy Németországban sokkal nagyobb kultusza van a sörfogyasztásnak (napjainkban mintegy 4200 sörfőzde működik arrafelé, ami ugyebár minimum ugyanennyi féle korsót jelent!), ám a sörhöz hasonlatos itallal már honfoglaló őseink is oltották a szomjukat. A kumisz mellett ugyanis bózát is ittak, ami búzából, árpából, kölesből, vagy ezek keverékéből készült sörszerű ital volt. A honfoglalástól a XIX. századik leginkább házaknál főzték a sört a polgárok, mert hogy mindazon magyarnak volt serfőzési joga, ki saját földterülettel rendelkezett. Később céhekbe tömörülve dolgoztak a serfőzők. Hazánk első nagyüzemű serfőző házát nem más, mint a labancverő II. Rákóczi Ferenc birtokán, az Ungvárhoz közeli Őraljafalván építették meg. Rákóczi, ki maga is szívesen belekortyolt a finom nedűbe, a szabadságharc alatt a kuruc hadra fordítható jövedelmet is kívánta a sör hasznából növelni. A első pesti serfőzdét Proberger Jakab alapította 1687-ben, míg a magyar sörfőzés legjelentősebb központja Kőbányán a XIX. században alakult ki. A nagyobb vidéki sörgyárak Pozsonyban, Nyitrán, Kassán, Nagyváradon, Temesváron Sopronban, Pécsett és Nagykanizsán nyitották meg kapuikat.
Beszélgetésünk végén Polonkai úr elárulta: ismeri ugyan a világ összes márkásabb sörét, de ő bizony inkább a finom bort kedveli. Talán ennek is tudható be – teszem hozzá -, hogy tokaji borgyűjteménye is csodálatra méltó.
