Moldova: Még egy zárójelben sem szerepelek

Mondta, hogy sietni kell az interjúval, mert megy dedikálni a Munkáspárthoz.

Van ott egy nõ, a kommunista Erzsike, aki összegyûjti a párttagok igényét a könyveimre. Cserébe a bevétel ötven százaléka az övék, én meg elmegyek dedikálni.

Hogy jött a tűzoltók után a borászat?

Azt hittem, hogy a Kádár-könyvvel befejeztem. 75 éves elmúltam, különösebb igényeim nincsenek, busszal járok, a cipõmet addig hordom, amíg le nem rohad a lábamról, lóversenyre sem költök. Mondom a lányaimnak, hogy így kilencven könyv után lassan elfáradtam, mire a kisebbik lányom visszakérdezett, hogy rendben, de mivel fogom tölteni a napokat.

Fotó: Neményi Márton / fn.hu

Végiggondoltam, hogy mi az, amit terveztem, de nem valósult meg. Volt az Ormánság, amirõl még a Magyarország felfedezése sorozat idején szerettem volna írni. Így született a Ha az isten hátranézne. Majd megkeresett Miskolc, akik épp lemaradtak az Európa Kulturális Fõvárosa címrõl, ezért azt akarták, legalább a Moldova írjon róluk. Szóltak, de nem vártak, végül mégis meglett a könyv. Egy év Miskolc után úgy éreztem, tényleg vége. De elõkerült egy tûzoltó neve, aki évtizedekkel korábban keresett meg, így kerültem a tûzoltókhoz, ami valószínûleg a világ legkülönb szakmája, csak az árvíz ellen védekezõket tudnám hozzájuk hasonlítani.

Közben befejeztem a tízkötetes önéletrajzomat, az Utolsó töltényt, amikor találkoztam a szõlõnemesítõ Bakonyi Károllyal, az õ nevéhez fûzõdik a cserszegi fûszeres. Felmerült, hogy több százezren élnek ma Magyarországon a borból, a termelõtõl a pincérig.

A fogyasztókat nem is számolva.

Ott nem érdemes maradni, ahol annyi fáradságot nem vesznek, hogy postára adják a cikket.

Igen. És úgy gondoltam, meg kéne írni. Szerényen mondhatnám, hogy van egy abszolút szenzációérzékem, mondjuk mellé lõni nagyon nem lehet a magyar valóságban. Nekikezdtem, pénzt nem kértem érte. Elmentem egy-két borversenyre, kiderült, hogy még borászati szövetségbõl is több van, két borász pedig csak akkor fog össze, ha azzal egy harmadiknak ártani lehet vagy épp meg kell menteni valakit, akivel balhé van. Gyûjtöttem anyagokat, mikor néhány hét után felhív az egyik borászszövetség, hogy az egyik szaklapban van egy pipec cikk, menjek és vegyem meg. Én viszont már rég megtanultam, hogy ott nem érdemes maradni, ahol annyi fáradságot nem vesznek, hogy postára adják a cikket.

Mégis maradt.

Az újságok tele voltak cikkekkel a magyar borról, olyan szlogeneket írtak, hogy „Magyar bor, mindenkor”. Ez a legalsóbb szintû marketing. Nálunk, akinek három vödör mustja van, az már borász. Mindezek ellenére az a tény, hogy 4-5 éve még háromszázezer hektáron volt elsõ osztályú bortermõ terület, mára ötvenezer hektár maradt. Az export kapcsán azzal dicsekszenek, hogy a magyar bor világhírû? Az, de csak itthon. Vannak nagyszerû boraink, de a világpiacon nem rúgunk labdába.

Fotó: Neményi Márton / fn.hu

Ennyire kevés bort exportálunk?

Van olyan villányi borász, aki azzal dicsekedett, hogy Kínába szállít. Aztán kiderült, hogy mindössze ezer palackkal. Jártam Tokajban is, hallottam a ”fideszes telepítésû” szõlõkrõl Sárazsadányban. Ez olyan bor, amirõl mindenki hallott, de senki sem kóstolta. Állítólag az összes borukat Németországba adják el. Azt is el kell mondani, hogy egyes borászoknál hihetetlen tõke halmozódik föl, ismerünk olyan borászt, akinek három elsõ osztályú étterme van Pesten.

Számít támadásokra a könyv kapcsán?

Nem cicóztam, leírtam a neveket, ügyeket. Erre kétféleképpen reagálhatnak: vagy elhallgatják, vagy nekem jönnek, hogy áruló vagyok, aki tönkreteszi a magyar bor becsületét. Mindkét esetben meg tudom védeni magam.

Sokat perelték?

Az igazság általam megismerhetõ végsõ határáig mindig igyekeztem elmenni. Ezért, ha kellett éveket, évtizedeket szántam egy-egy könyvemre.

Szereti még a bort?

Igen. Ha közölné velem, hogy életemben soha többet már nem ihatok bort, kibírnám. Nem esne jól, de kibírnám.

Közel kilencven könyv után sem nevezhetõ aktív közszereplõnek.

Egy polgárnak mindig kell legyen tartaléka.

Én nem tartozom a magyar irodalmi élethez, még egy zárójelben sem szerepelek. Igaz, ezért sokat tettem, elég nyílt, nem ritkán goromba voltam, és túl jól kerestem mindig. Márai mondta, hogy egy polgárnak mindig kell legyen tartaléka. Akár morális, akár anyagi értelemben, ezért sok olyan dolgot megtehettem, amit más nem.

Például?

Legutóbbi darabomat, a Te furcsa katonát hét-nyolc éve írtam. A legkülönbözõbb, mondvacsinált indokokkal utasították el a színházak, hogy háborús darabokat nem adnak elõ, hogy a színpad nyílástávolsága kicsi egy ilyen darabhoz. Az egyik színházigazgató azt mondta, hogy a darabom ugyan nem tetszik, de ad háromszázezer forint elõleget és írjak egy újat. Mondtam neki, hogy állati tévedésben van, mert nem azért jöttem hozzá, hogy darabot írjak, hanem épp hoztam egyet. Száz magyar író közül kilencvenkilenc aláírta volna az új szerzõdést, mert kell a pénz a gyerek nadrágjára vagy a mama temetésére. Nekem nem kell. Inkább kivártam, amíg egy könyvhéten odajött hozzám a Karinthy Marci – átíratta ugyan az elsõ felvonást – de tavaly november óta játsszák.

Ugyanez a színház most egy Csurka-darabot vett elõ. Megférnek egymás mellett?

Feltételezem, hogy jó a darab, Csurka jó drámaíró volt. Késõbb aztán nem volt a csúcson, ha jól emlékszem olyan darabot is írt, amely budapesti bikaviadalokról szólt volna. De Csurkában mindig benne volt a kasszasiker.

Lát mostanában a közéletben olyan embert, akirõl érdemes lenne könyvet írni?

Biztos van érdekes ember, csak nem nekem. Több könyvem is volt, amikben csak egy fõhõs volt: Kardosról, a Magvetõ kiadójáról, Kádárról és Che Guevaráról is írtam. Utóbbi könyvemet Fidel Castro is olvasta – állítólag, ugyanis Aczél György, amikor egy delegációval Kubába érkezett, hogy egy kölcsönügyletrõl tárgyaljon, akkor Castro kikelt magából, hogy milyen ország az, ahol olyan könyvek megjelenhetnek, mint az enyém.

Nem mi adtunk volna kölcsön Kubának?

Igen, Castro sértõdésével azt kockáztattuk, hogy sok millió dollárunk megmarad. Mindenesetre Kardos, a kiadóm és apám helyett apám, megkért, hogyha úgy érzem, írjak pár sort, amit Aczél megmutathat Fidelnek, hogy nem volt rossz a szándék. Felírtam egy darab papírra, hogy „Én, Moldova György kijelentem, hogy Ernesto Che Guevarát nagy hazafinak és világméretû jelentõségû forradalmárnak tartom”. Mondtam is magamban, hogy nem lehet akárki ez a Che Guevara, ha a Moldova is ezt mondja róla…

Fotó: Neményi Márton / fn.hu

Ha megírásra érdemes személy nincs, attól téma még van?

Egyetlen terület van, ami nagyon érdekel, a Duna és a Tisza közti homokhátság elsivatagosodása. Két métert megy lefelé a talaj vízszintje. Ha azt mondanák, mehetek, megpróbálnám.

És a Vasas, úgy tudom, régóta tervezi?

Voltam a Vasasnál három-négy hónapot. Az elnökkel, Markovits úrral tárgyaltam, de amióta Vasas-meccseken jobbikos zászlót is látni, azóta nincs mirõl beszélni. Tudni kell, hogy a Vasashoz meghatározó tettek kapcsolódnak. 1944. márciusában a német megszállás elsõ napján csak két helyen állt ellen a nemzet. Bajcsy-Zsilinszkyékon kívül a Vasas volt, amelyik ki mert állni az Újvidékkel, úgy, hogy tudták, tele van detektívekkel a nézõtér. Mégis telt ház volt, Nagy II., a középhátvéd – és tagja az illegális mozgalomnak – a meccs elõtt az öltözõ ablakán át menekült.

Néhány éve azt mondta, hogy szeret fejjel a falnak menni, de a fal már kitér ön elõl.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy intézkedéseket hoznak ellenem. De tény, hogy nem vagyok tagja a mûvészeti akadémiáknak, a Kossuth Rádióban tíz éve nem szerepeltem. Illetve Kádár sírjának kirablásakor egyszer felhívtak, de mondtam, hogy Kádárról nem lehet két perc alatt beszélni.

Ha dedikálok, mindegy, hogy hol, elõjön Kádár. A világ minden népe bálványimádó, a magyar is ilyen. A bálványok néha méltóak erre, mint Roosevelt, Churchill vagy Kádár János. De a bálványokat szeretik összetörni. És figyelje meg, hogy az Orbán is elismeri Kádárt azzal, hogy taktikai fegyverként kezdi használni a nevét. Ez mindent elmond.

Orbánnal vagy Gyurcsánnyal beszélt utoljára?

Mindkettõt elkerülöm. Orbánnak nem tesz jót, ha megöregszik, Gyurcsány pedig egy tücsökúrfi.

Fotó: Neményi Márton / fn.hu

Hagyjuk is õket, van téma, amit kihagyott?

Mindent megírtam.

Itt jön a kérdés, saját regényébõl: lángol még a vér?

Egyszer megfogadtam, hogy egy bizonyos eszmét, bizonyos tömeget, a kisemmizetteket, megalázottakat képviselem. Ez alól senki nem menthet fel, ugyanakkor jogomban áll összeesni és meghalni. Bár az szabálytalan lenne, valójában a világ végéig kellene folytatnom.