Magyar logisztikus Szudánban

Kevesen tudják, hogy Magyarország az elmúlt években a békefenntartás területén olyan új kihívásokkal kényszerült szembenézni az Európai Unió tagjaként, amelyre igen gyorsan kellett felkészülnünk és reagálnunk. Az EU tagállamok sokáig önálló és független „Afrika politikát” folytattak a saját érdekeik mentén. Ezek az országok főként a korábbi gyarmattartó országok, Franciaország, Nagy-Britannia, Spanyolország, Németország, Portugália és Olaszország voltak.

Miután a volt gyarmattartókat elűzték a fekete kontinensről, a szabadság nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket az afrikaiak számára, a belháborúk, a korrupció, az előre látás hiánya, a különböző járványok és az éghajlatváltozás (felmelegedés, elsivatagosodás, stb.) meghozták az együttes eredményüket.

Az afrikai államok szinte rosszabb helyzetbe kerültek, mint a gyarmatosítás idején és az instabilitásuk máraz EU országaira komoly veszélyt jelent a mai napig is. Hiába adnak az ENSZ, az USA, az EU országai és különböző segélyszervezetek milliárdokat a kontinensen megvalósítandó projektekre, azok nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket és nem képesek tartósan csökkenteni a kontinens országainak elmaradottságát. Az afrikai országokból az elmúlt évtizedekben valóságos exodus indult el a relatíve „gazdag” európai államok felé (főként a volt gyarmattartó országokba), ahol az érkezők menekültstátuszt és szociális ellátást kaptak.

Bár rövidtávon hasznot hoztak a befogadó közösségek számára, mivel olyan munkahelyeket töltöttek be, amelyeket az európaiak már nem akartak elvégezni, illetve fiatalították az elöregedő népességet, hosszútávon komoly kihívások elé állították az európai államok kormányait. Olyan szinten megterhelték a szociális-ellátó rendszereket, hogy azok lassan az összeomlás határához érkeznek, illetve eddig nem létező társadalmi és etnikai feszültségek generálódtak.

Az Afrikai Unió születése

Egyszóval az EU vezetői felismerték, hogy külön-külön képtelenek lesznek megoldani ezeket a problémákat és elkezdték összehangolni a tevékenységüket. Az elmúlt évtizedekben az ENSZ szervezete volt az, amely szinte egyedüliként felelt a békefenntartásért Afrikában (ezekben a missziókban – Angola és Mozambik – magyar katonák és rendőrök is részt vettek), de az ebbe beleölt dollár milliárdok ellenére sem ért el átütő sikereket, illetve az afrikaiak a saját szervezetüket szerették volna létrehozni, hogy a saját problémájukat ők oldhassák meg.

Ez a törekvés találkozott az ENSZ, az USA, a NATO és az EU egyetértésével, akik támogatták a frissen megalapított Afrikai Unió szervezetét, illetve elkezdték átalakítani a korábbi „Afrika politikájukat”. Ezért támogatták az új szervezetet, hogy a kontinensen minél több feladatot vehessenek át és érdemben is befolyásolhassák a jövőjüket. Így történt meg hogy a Szudánban kirobban etnikai konfliktus megoldásában (Darfur) már a kezdetek kezdetétől az AU vezető szerepet játszott a tárgyalások során, majd pedig a békefenntartó misszió megalakítására is ő kapott mandátumot, nem pedig az ENSZ. Azonban a fiatal szervezet nem volt képes egyedül betölteni ezt a feladatot ezért az AU vezetői 2005 májusában segítséget kértek az USA, a NATO, az EU és az ENSZ képviselőitől, hogy az általuk 2004-ben beindított békefenntartó misszió (AMIS-African Union Mission in Sudan) logisztikai ellátó rendszerét segítsenek kiépíteni.

Erre a lépésre azért volt szükség, mert az akkor már közel egy éve működő misszióban nem létezett működő logisztikai rendszer, a szervezet nem rendelkezett megbízható információkkal a misszió valós igényeiről és a működéséhez szükséges forrásokról. Mivel a misszió teljes működését az USA, a NATO, az EU és az ENSZ finanszírozza, ezért ezek a szervezetek érdekeltek voltak a fennálló káosz megszüntetésében. Ugyanekkor az AU Biztonsági Tanácsa, az ENSZ által 2004 szeptemberében hozott határozatának megfelelően, döntést hozott az AMIS létszámának újbóli növeléséről.

—-Felkelők és kormányerők—-

Mielőtt folytatnám, szeretnék néhány alapvető információt megosztani Szudánnal, illetve Darfurral kapcsolatban: Szudán az afrikai kontinens legnagyobb országa, amely több mint 2 505 813 négyzetkilométert foglal el Északkelet és Közép Afrika területéből, ebből 2 376 millió négyzetkilométer szárazföld, míg 129 810 négyzetkilométer víz. Neve az arab Bílad asz-Szudán (Feketék Földje) kifejezésből származik. Az országot kilenc további afrikai ország határolja; Egyiptom (1273 km), Eritrea (605 km), Etiópia (1606 km), Kenya (232 km), Uganda (435 km), Kongó (Zaire-626 km), Közép-Afrikai Köztársaság (1165 km), Csád (1360 km) és Líbia 383 km).

Az országban, annak függetlenné válása óta (1956. január 1.), szinte folyamatosan harcok dúlnak az arabok által irányított északi területek és a délen élő keresztény és animista lakosság között. A harcok okaként az északi muzulmán kormányok által erőltetett arabizálási törekvéseket, az afrikai eredetű, keresztény és animista törzsek szisztematikus elnyomását és az alkotmány által szavatolt jogaik teljes semmibevételét jelölhetjük meg. Az évtizedeken keresztül tartó belharcoknak 2005 elején vetett véget az Omar El-Bashir elnök és a déli szabadságharcosokat vezető John Mebior Garang által megkötött békeszerződés.

Bár az ország alelnökének megválasztott Garang egy helikopter szerencsétlenségben tisztázatlan körülmények között, életét veszítette (2005. augusztus. 09), a békeszerződést az USA és a világ közvéleményének nyomására egyik fél sem mondta fel, így jelenleg egy viszonylagos béke van Dél-Szudánban. A déli területeken 2005-ben az ENSZ által vezetett béke-fenntartó misszió, az UNMIS (United Nations Mission in Sudan) kezdte meg a működését, amely remélhetőleg képes lesz a terület teljes pacifikálására és a különböző fegyveres milíciák lefegyverzésére.

Egészen más a helyzet Darfurban (Szudán nyugati része), ahol a lakosság szinte teljes egészében muzulmán. Itt nem vallási, hanem etnikai okok miatt robbantottak ki felkelést az SLA (Sudan Liberation Army), a NMRD (National Movement for Reform and Development) és a JEM (Justice and Equial Movement) mozgalmak. Ugyanis a jelenlegi kormány a hatalomra jutása óta (1989), azon dolgozik, hogy nagyobb teret biztosítson az arab származású lakosságnak az afrikai származásúakkal szemben. Eleinte ugyan igyekeztek a törvényesség látszatát fenntartani, de később már erre sem fordítottak figyelmet. A helyiek bár formailag muzulmánok, sok hagyományt megőriztek azokból az időkből, amikor a muzulmán vallás még nem volt egyeduralkodó a térségben (ugyanis az csak a XVI. században vált szinte egyedüli vallássá Darfurban).

Szellemlovasok Darfúrban

A kormányzat az itt élő letelepedett, földművelést folytató törzsek (Fur, Zaghawa, Massalait, stb.) hagyományait, kultúráját szisztematikusan igyekezett megsemmisíteni, amikor pedig a „békés” eszközeivel nem érte el a kívánt célt, felfegyverezte hagyományos ellenfeleiket, a nomád életmódot folytató arab törzseket. Korábban a két különböző életmódot folytató csoport között voltak ugyan összeütközések, csatározások azonban azokat az „élni és élni hagyni” elv alapján oldották meg. Abban az időszakban bár elhajtották egymás állatait, kirabolták egymást, sőt halálos áldozatok is voltak, de egymás kiirtására nem törekedtek.

Szudáni katonák a Dzsebel Mara hegységben. KÉPGALÉRIA!

A szudáni kormány azonban kihasználta a köztük fennálló el-lentéteket és az araboknak megígérte, amennyiben elüldözik az „afrikai” származású törzseket, a földjeiket megkaphatják. Erre az arab nomádok elkezdték zaklatni az „őslakosokat”, ami persze még inkább felszította a két csoport közötti feszültséget. A kormány által létrehozott milíciák tagjait a helyiek csak Dzsandzsavid (szellemlovasok) néven nevezik, a magyar közvélemény pedig a világ-hírekből szerezhetett információkat a működésükről. A helyiek eleinte megpróbálták törvényes úton elrendezni a dolgokat, de amikor látták, hogy az állami hivatalok, a rendőrség és a katonaság is hol burkoltan, hol nyíltan a martalócokat támogatja, elkezdték megszervezni a falvaik védelmét.

Az ekkor létre hozott politikai szervezetek (SLA, JEM) kapcsolatot kerestek a déli felkelőkkel (SPLA/M-Garang) és az északi, muzulmán ellenzéki szervezetekkel (NDA-National Democratic Alliance) egyaránt. Mivel a kormánycsapatok jelentős részét a déli tartományokban és a Juba hegységben zajló harcok kötötték le, nem tudták elfojtani a darfuri mozgalmakat.

Az SLA és a JEM szövetséget kötött, 2003 februárjában elfoglalták Golo városát, majd pedig Milit és El-Fasher városokat. A kormány elegendő fegyveres erő hiányában csak korlátozott akciókra volt képes, így alakult ki a jelenlegi helyzet, hogy a lakosság nagy részének támogatását bíró felkelők uralják a vidéki körzeteket, a kormánycsapatok pedig a fontosabb városokat.

A vidéki területeket csak az arab milíciák fegyvereseinek hathatós közreműködésével (falvak felégetése, állatok elrablása, az ellenállók meggyilkolása vagy akár a kiskorú gyerekek megerőszakolása majd megölése) tudja a kormányzat valamennyire az ellenőrzése alatt tartani. Az egyre véresebbé váló összecsapások eredménye 180 000 halott és 1,6 millió a falvaikból elmenekült ember, akik Csád és Szudán területein lévő menekülttáborokban nyomorognak.

A döntés előzménye

Az USA kormányzata népirtásnak minősítette a Darfurban folyó eseményeket és rávette az ENSZ Biztonsági Tanácsot, hogy határozatban kérje fel az Afrikai Uniót egy békefenntartó misszió megszervezésére. A misszió létrehozásába, a nemzetközi közösség fokozódó nyomására, a szudáni kormány és az ellenzéki szervezetek is egyaránt beleegyeztek.

A misszió megalakulásakor (AMIS-I.) 138 katonai megfigyelő (MILOB) és egy 195 fős biztosító egység (Force Protection Unit) kezdte meg Darfurban a szolgálatát. A misszió létszámát még az év októberében bővítették (AMIS-II), így az év végére 686 katonai megfigyelő, 815 rendőr (CIVPOL) és 1700 fő fegyveres katona szolgált Szudánban. Azonban az afrikai politikusok hamar felismerték, hogy még ezzel az erővel is képtelenek a Franciaországnyi méretű területet kontrolálni. Részben ezért, részben pedig azért, hogy az AU második önálló békefenntartó missziója nehogy csődöt mondjon (az első Burundi volt, azt azonban financiális gondok miatt az ENSZ viszonylag hamar átvette tőlük), a kontingens létszámának mielőbbi növelését határozták el (2005. március 19. Addis Abeba-i értekezlet).

A döntésnek megfelelően 2005 szeptemberére a misszió létszáma elérte a 7731 főt (6171 katona és 1560 rendőr). Az AU vezetői azonban jelezték hogy év végére a misszió létszámát (AMIS-IIE.) további 4 000 fővel kívánják növelni, így az várhatóan elérte volna a 12 000 főt. Azonban a grandiózus terveket veszélyeztette a misszió szervezetlensége, a működő logisztikai rendszer és a logisztikai szakemberek teljes hiánya, ezért a missziót finanszírozó szervezetek, támogatták az AU által kért logisztikai tanácsadó testület létrehozását. Persze a létszámnövelést azóta sem voltak képesek végrehajtani, sőt az AU legfőbb törekvése az, hogy létrehozza a „hibrid” AU-ENSZ missziót, ahol a pénzt és a logisztikát az ENSZ biztosítaná, a katonákat pedig az AU adná (mielőtt ebbe a misszióba is belebukna).

Az egyeztetéseknek megfelelően a Magyar Köztársaság, amely eddig egy fegyvertelen katonai megfigyelővel vállalt részt a misszióban, egy logisztikai tanácsadó kiküldésére kapott felkérést az Európai Unión keresztül.

—-Küldetés Szudánba—-

Mivel logisztikai végzettséggel rendelkezem (élelmező) és elegendő missziós tapasztalatot szereztem az ENSZ nyugat-szaharai missziójában (MINURSO), mint a szervezet logisztikai főnökhelyettese, illetve élelmezési főnöke, lehetőséget kaptam a beosztás betöltésére.

A felkérésnek megfelelően, a Brüsszelben megtartott rövid felkészítés után 2005. június 29-én érkeztem meg Addis Abebába, az AU központjába, ahol a többi beérkezett szakértővel együtt rögtön munkához láttunk. Először bedolgoztunk a misszió működését szabályzó iratokba (SOP, munkaköri leírások, stb.), majd áttekintettük az AMIS által végzett eddigi munkát, illetve az AU által felvetett problémákat. Ekkorra rendeződött a logisztikai tanácsadó testület (JLOC – Joint Logistic Operation Center) végleges sorsa is, mivel a missziót irányító politikusok és katonák között nem volt összhang az alkalmazásunkat illetőleg.

Az AU addiszi központjában majdnem 3 hetet töltöttünk el aktív munkával, ekkor olyan feladatokat kellett végrehajtanunk, amelyeket a misszió felállítása előtt már el kellett volna végezni. Természetes, hogy valamennyien szerettünk volna már a saját beosztásunkban dolgozni, ezért örömmel indultunk el a műveleti területre, amint alkalmunk nyílt rá. Azonban amennyire vártuk a megérkezést, annyira kiábrándító volt a valóság. Nem volt szállásunk és irodánk se, ezért az első néhány napot az átvonuló szálláson töltöttük.

Közös ebéd a gambiai katonákkal, akik a fõhadiszállás biztonságáért feleltek. KÉPGALÉRIA!

Azonban ahelyett hogy a lakó és munkakörülményeink megteremtését intéztük volna el, rögtön belekerültünk az élet sűrűjébe. Mivel a HQ logisztikai tiszti beosztásai nagyrészt betöltetlennek voltak, illetve a meglévő tisztek képzettsége kívánnivalót hagyott maga után, a misszió parancsnoka az EU és az AU között létrejött megállapodás ellenére, rögtön beosztott minket az akkor kezdődő „Sleeping-bag” műveletet irányító és szervező törzsbe. Azért neveztük kissé gúnyosan a műveletet, hálózsák hadműveletnek, mert az AU nyomására, alig két hónap alatt az alig 3000 fős misszió létszámát 5000 fővel növeltük meg. Azonban sokszor a legminimálisabb feltételeket-ivóvíz, tisztálkodás, WC, lakósátrak, irodák, stb.-sem biztosították a beérkezők számára.

Ellentét a helyiekkel

A törzset ugyan hivatalosan a misszió törzsfőnöke irányította, valójában annak irányítása a parancsnokság logisztikai főnökének kezébe került. Ő egy igen jó szándékú, azonban a logisztikai kérdésekben nem egészen járatos vezető, ezért megérkezésünkig többnyire az USA által delegált katonai logisztikai szakértő, egy tengerészgyalogos százados végezte az érdemi munkát. Ő készített el szinte minden dokumentumot, szervezte a törzs munkáját és tartotta a kapcsolatot a többi szakággal.

Miután az angol logisztikus őrnagy, illetve személyem megérkeztünk és a csoportba kerültünk, láthatólag nagy örömmel fogadott bennünket. Bár az első napunk hivatalosan munkaszüneti nap volt (mivel a péntek a muzulmánok számára pihenőnap és Szudán muzulmán ország, ezért a misszió vezetése, hogy ne sértse meg a vallási érzékenységüket, a csapatoknak biztosított szabadnapok a péntek és szombat lettek, míg a vasárnap egyszerű munkanappá vált) mégis az egész napot az irodában töltöttük el. Az afrikai tisztektől nem igazán kaptunk segítséget, fáradtságra hivatkozva, egy fő kivételével egy fél órán belül mind elhagyták az objektumot. Ebéd után már ez a tiszt se jött vissza, így mi hárman terveztük meg a július 17.-28. között érkező ruandai zászlóalj kitelepítését az 1. (El-Faser) szektor, Tawila (209 fő), Shangil Tobaya (234 fő) és Um Kadada (214 fő) táboraiba. Elkészítettük a logisztikai tervet, amelyet időben eljuttatunk az együttműködő szervezetek (katonai rendészet, szállító részleg, CIMIC, G3 – Air Ops és 1. szektor parancsnokság) számára, majd kezdeményeztünk egy közös megbeszélést. A megbeszélésen ismertettük a tervet és annak a végrehajtását.

A tervvel ugyan mindenki egyetértett azonban az egyik tiszt felvetésére „ötletbörzét” (brainstorm) tartottunk, ahol mindenki elmondhatta a véleményét a terv előnyeiről, hátrányairól esetleg új javaslatot tehetett. A legvadabb ötletek jöttek elő, de végül mindenben megegyeztünk, majd neki kezdtünk az előkészítő munkáknak.

—-Végre a táborokban—-

Itt azonban szembesülnünk kellett azzal, hogy az afrikai tisztek másként állnak hozzá a munkához, egészen más a mentalitásuk és a velük való kapcsolat ezért alkalmanként nem volt problémamentesnek nevezhető. Például hozzászoktak ahhoz, hogy ha kérnek egy kocsit, akkor az EU, ENSZ vagy a NATO rögtön küld egyet, azt azonban hogyan fogják karbantartani, működtetni azzal már senki sem foglalkozott. (Sajnálatos módon az adott szervezetek pedig eleinte nem igazán követték figyelemmel, hogy az általuk az AU rendelkezésére – térítésmentesen bocsátott eszközöket-híradástechnikai eszközök, gép-járművek, stb. – hogyan használták fel az afrikai egységek).

Ezeket támasztotta alá az is, ahogyan fogadták a megbeszélés során tett javaslatomat a három tábor logisztikai bejárására, hogy meggyőződjünk arról, képesek-e a csapatok fogadására. Szinte felháborodottan biztosítottak bennünket arról, hogy a szektorparancsnok két nappal azelőtt járt a táborokban és mindent rendben talált, ezért ez csak fölösleges időpocsékolás lenne nekünk is odamenni. Közben megérkezett maga a szektorparancsnok és a kérdésemre elmondta bár járt a táborokban, azoknak a „készültségi állapotát” nem tudta felbecsülni.

Ezek után úgy döntöttünk megnézzük a táborokat. A szektorparancsnok kérésének megfelelően másnap 8 órára tettük a járőr indulási idejét, mivel az út oda-vissza kb. kilenc órát vett igénybe. Reggel azonban a megbeszélt időpontban se gépjárművek vezetői, se fegyveres kíséret tagjai, se pedig az 1. szektor logisztikai tisztjei nem voltak ott az utolsó eligazításon. Egészen 9 óráig vártunk. Ekkor a logisztikai bejárást és az útvonal felderítést másnapra tettük át.

Másnap, végül alig két órás csúszással de csak elindultunk. Esős időszak lévén a földutak feláztak, a hidak egy részét pedig elmosta az ár. Esős időszak lévén a földutak feláztak, a hidak egy részét pedig elmosta az ár. A helyi vezetőnk szerint istenkísértés volt elindulnunk a táborokba, de mivel ragaszkodtunk a szemle végrehajtásához, kénytelen volt elindítani a konvojt.

Semmi sincs még készen

Végül többszöri elakadás után megérkeztünk Tawila táborba, ahol 209 ruandai katonát terveztek elszállásolni a tábort kiszolgáló helyi alkalmazottakon felül. Az akkor még épülőfélben lévő táborban 15 őrkatona teljesített szolgálatot, illetve további 20 dél-afrikai és szudáni építőmunkás lakott. A 250 fősre tervezett táborban 2 db WC és 5 tusolóhelység készült el, nem működött a konyha, nem voltak kész a sátrak, nem volt elegendő ágy, matrac, és ami a legfontosabb, nem volt megoldva a szennyvíz elvezetése sem. Becsléseink szerint a tábor már így is a kapacitása határán volt, a hiányzó munkák elvégzése nélkül pedig alkalmatlan volt további csapatok fogadására.

Sajnos az elkövetkezendő napokban kiderült hogy a másik két táborban is hasonló problémák vannak, illetve az utak nem járhatóak a konvoj nehéz gépjárművei számára, ezért az érkezőknek a szektorparancsnokságon (Zam-Zam) biztosítottunk átmeneti szállást. Az utak járhatóvá válása után azonnal megkezdtük a csapatok kiszállítását az addigra rohamléptekkel befejezett táborokba, ahol azonban még sok időbe telt a normális életfeltételek kialakítása.

Leszálláshoz készülõdõ helikopter. KÉPGALÉRIA!

Számunkra is meglepetést okozott, hogy mindezek ellenére, a meglévő állománnyal és eszközökkel képesek voltunk a ruandai zászlóalj kitelepítését, illetve a leváltott csapatok hazaszállítását sikeresen végrehajtani. A művelet során külön nehézséget okozott a NATO és az USA által üzemeltetett légihíd folyamatos fenntartása, mivel az AMIS lassú működése, az információk visszatartása és a velünk szemben felmerülő bizalmatlanság (sok afrikai kémnek tartja a fehéreket) mind lelassították a munkánkat.

Hálózsák hadművelet

A következő hónapok során, az újonnan érkező csapatok kitelepítésénél igyekeztünk felhasználni a „sleepingbag operation” alatt meg-szerzett tapasztalatokat, azonban így is igen sok hiányossággal kellett szembesülnünk. Annak ellenére, hogy sok időnket és energiánkat fektettük bele a „Sleepingbag” műveletbe, a fő feladatunk mégis egy működő logisztikai rendszer felállítása, annak működtetése és a bennünket váltó afrikai tisztek felkészítése volt.

Mivel az én beosztásom a tábori ellátó részleg parancsnokhelyettese (Deputy Field Support Service), alapvetően a táborok ellátása (élelmiszer, ivóvíz, víz, tisztítószer, felszerelés, stb.), azok életének megszervezése, a szektorokba települt logisztikai egységek (Combat Support Units) szakmai irányítása, a szektorok és a parancsnokság által készített jelentések begyűjtése, annak tartalmának értékelése, az esetleges egyeztetések után, a szükséges feladatokra való javaslattétel volt. Valójában, mint tanácsadó csak a helyettese lettem volna a részlegparancsnoknak, azonban több mint négy hónapon keresztül megbízott parancsnokként funkcionáltam és csak utána kaptam meg a parancsnokomat, aki a maradék két hónapban kellett, hogy megtanulja a munkáját.

—-Rizs és pörkölt—-

Számomra már csak a végzettségem miatt is talán ez volt a legfontosabb terület. A misszióban szolgálók élelmezési ellátását kettős rendszerben végeztük, mivel a mostanában kialakult nemzetközi trendeknek megfelelően az AU megpályáztatta a katonák étkeztetését. A pályázatot az amerikai PAE, egy állami tulajdonban lévő cég nyerte meg, amely emellett a táborok felépítésében és üzemeltetésében is részt vesz. Az élelmezési ellátást azonban egy helyi (szudáni) alvállalkozó cég, az AMZAR bevonásával végzik. Az AU eredetileg minden logisztikai feladatot külső cégek bevonásával akart végeztetni, azonban rövid időn belül rájöttek hogy bizonyos szempontok (biztonsági, financiális, logisztikai, stb.) miatt szükséges egy a civilek munkáját irányító, kontroláló logisztikai törzs felállítása.

Sajnálatos módon az afrikai országok többségében nincs logisztikai tiszt-tiszthelyettesképzés (némelyik országban – pl. Gambia – csak tisztes, tiszthelyettes képző iskola működik, a tiszteket pedig többnyire külföldön képzik, vagy kinevezésük után a gyakorlatban sajátítják el a tiszti szakma sajátosságait), ezért a logisztikai beosztásokba többnyire lövész vagy más végzettségű tisztek kerültek. Ez persze meglátszott a munkájukon, szerencsére egy részük hajlandó volt tanulni a JLOC tagjaitól, így egy idő után képesek voltak a beosztásaikat megfelelő szinten ellátni. Az újonnan létrehozott logisztikai törzs tagjai végezték a tervezést a felmerülő igények alapján, majd a prioritásoknak megfelelően megrendelték a civil cégektől a munka elvégzését, amelynek végrehajtását később ellenőrizték.

Az élelmezés esetében ez nem működött, mert nem jelöltek ki ellátó, illetve élelmező tisztet, az afrikai egységek vezetőit pedig egyáltalán nem érdekelte a katonáik ellátása. A misszió főtisztjeinek jelentős része nem a táborban lakott, hanem kint a közeli városban bérelnek házakat, és nem a konyháról étkeznek, hanem a tisztiszolgáik vagy bejárónőik által főzött ételt fogyasztották. Mivel szállítási és financiális gondokkal küzdött a misszió vezetése, sohasem érkezett meg annyi nyersanyag amennyire ténylegesen szükség volt, (jó esetben, ha az igényelt árú fele megérkezett, akkor már örömünnepet ülhettünk.), ezért az adagok sem voltak elegendőek, illetve nem lehetett a hivatalosan elfogadott étlapot betartatni.

Született egy szakácskönyv

Első feladatomként elkészítettem egy kérdőívet, amelyet a központi táborban (El-Fasher) étkezők nagy része ki is töltött. Hát, igen különböző véleményeket kaptam, de amiben közös volt az összes válaszadó véleménye: elegük volt a rizsből (”keresztényként a napi kenyeremért és nem a napi rizsemért imádkozom”- egy katona véleménye az egyik kérdőívről), többet és változatosabban szerettek volna enni. Ez persze érthető annak a tükrében, hogy reggelire1 darab francia palacsintát, 1 keménytojást, egy csésze teát vagy kávét, és egy kis adag főtt babot kaptunk, vagy ha nagyon szerencsések voltunk, akkor valami apró, igen rossz ízű „szagos” helyi kolbászka is került a tányérunkba.

Piac Mournei faluban. KÉPGALÉRIA!

Ha azonban nem az étkezési idő elején érkeztünk, akkor csak egy palacsinta vagy két főtt tojás és tea volt a reggelink. Ezért mindig hosszú sor és nagy tülekedés volt az étkezdében. Sokan képesek voltak egy fél órával hamarabb az étkezdéhez menni és várni a nyitást, csak hogy biztosan kapjanak enni. Ebédre és vacsorára ugyanazt kaptuk általában rizst, pörköltet és valamilyen gyanús, mosogatólé szagú híg löttyöt, amit itt egyszerűen csak levesnek hívtak.

A kérdőívek kiértékelése után elkészítettem egy összefoglaló jelentést a missziót vezető tábornoknak, amelyben nemcsak a problémákat soroltam fel hanem az esetleges megoldásra is javaslatot tettem (némelyik témakörben akár több lehetséges variáció is felmerült).

A jelentés hatására a tábornok szabadkezet adott az élelmezés megreformálására, így elkezdhettük az érdemi munkát. Leporoltam a nyugat-szaharai ENSZ misszióban az élelmezési és ellátó tiszteknek írt segédletemet, amely közel 300 – viszonylag könnyen elkészíthető – receptet és a konyhai munka irányításához szükséges alapvető információkat tartalmaz, majd a helyi viszonyoknak megfelelően átdolgoztam.

—-Tanfolyam a szakácsoknak—-

Ezután azt az AU mint belső szabályzatot kinyomtatta, majd a sokszorosítás után mind a 32 tábor kapott egy példányt, ezzel egy időben pedig én is elutaztam a táborokba, hogy a tábor működtetését felügyelő alkalmazott (camp manager) számítógépére is rátelepítsem a könyv elektronikus formáját. Az igazi munka csak ekkor kezdődött, ugyanis a szakácsok számára egy hetes tanfolyamot szerveztünk, ahol szisztematikusan végig vettük a könyvet és több ételt is megfőztünk.

Ettől persze nem javult rögtön az étel minősége, de a változatosabb és következetes étlaptervezéssel, több fajta fűszer használatával megtapasztalható változásokat értünk el. Az alvállalkozó céget kisebb kényszer alkalmazásával sikerült rávennem arra, hogy a változatosabb étrend ki-alakítása céljából többféle zöldséget és gyümölcsöt szerezzen be a helyi piacon és Kartúmban.

Ugyanakkor a higiéniai rendszabályaim bevezetése mind a tisztek, a katonák, de legfőképpen a konyhai dolgozók körében igen nagy el-lenállást váltott ki. Itt sajnos a példaadás sem segített, hiába mutattam meg nekik, hogy végrehajtható az általam megkívánt munka (azaz elmosogattam az edényeket, amelyeknek a tisztaságát kifogásoltam), amint kitettem a lábam a konyháról ismét koszosan adták ki az étkezők számára az edényeket.

Az meg hetekig pletyka tárgyát képezte, hogy a magyar óriás kis üvegekbe gyűjteti az ételt, amelyet felcímkézve 3 napon keresztül őrizget. Utána nem megeszi, hanem kidobja azt. Ki érti ezt? Végül sikerült megértetni a szakácsokkal, hogy az ételminta elrakása és megőrzése egy-egy rosszullét esetén bebizonyíthatja hogy nem ételmérgezés történt, így senki sem fogja őket hibáztatni. Ennek ellenére sem tudtuk bevezetni az itthoni közétkeztetésben is jól funkcionáló rendszert. Végül kénytelen voltam beletörődni, hogy az otthon megszokott higiéniai feltételeket nem tudom megteremteni, bár a misszió vezető orvosa szerint már az is csoda volt, amit elértünk.

A visszatartott árú

A másik dolog, amiben nem tudtam eredményt elérni, az élelmiszerek pontos kiszállítása a táborokba és egy biztonsági élelmiszertartalék létrehozása. A szállítás először a krónikus üzemanyag hiány miatt, majd pedig azon bukott meg, hogy a missziót vezető politikusok és főtisztek számára sokszor más dolgok fontosabbak voltak, mint az élelmiszer kiszállítása.

Így fordulhatott elő, hogy a khartúmi repülőtéren a repülőgépbe már bepakoltatott árút, egyszerűen kiszórták a kifutópályára, mert két “igen fontos” VIP személy körbe akarta utazni a misszió területét. Majd négytonnányi hús és kb. ugyanennyi zöldség és gyümölcs ment tönkre. Máskor meg fontosabb volt a misszió parancsnokának egy kitüntetési ceremónia megszervezése az egyik táborban, mintsem az élelmiszer kiszállítása. Mivel ugyanabban a táborban kívánta átadni a kitüntetéseket, ahol már napok óta nem volt elegendő élelmiszer, kértem hogy az élelmiszert is hadd szállíthassuk el azzal a géppel, amin ő utazik (ugyanis eredetileg a gép élelmiszerszállításra volt kijelölve, ő csak lefoglaltatta a segédtisztjével az indulási idő előtt alig 30 perccel).

Ezen felháborodott, mivel tábornokként nem volt hajlandó élelmiszerrel és „koszos” dobozokkal utazni. Tehát kirakatta az élelmiszert a gépből majd a segédtisztjével és 35 érdeméremmel elegánsan elutazott. Tipródásomat látva egy szenegáli zászlós csak annyit mondott udvariasan, százados úr ne eméssze magát, nincs értelme, de a következő emailjében küldje el a tábor séfjének a „medálleves” receptjét, talán ízleni fog nekik, ha már kaját nem kaptak (Tisztára, mint a kőleves…).

—-Kevés volt az ennivaló—-

A másik komoly probléma az hogy hetente 120 tonna élelmiszerre lett volna szükségünk, azonban ha a szükséges mennyiség felét megkaptuk már az csodaszámba ment. Volt olyan hét, amikor 7000 főre összesen csak 35 tonna élelmiszer érkezett. Szóval igen nagy leleményességet követelt meg mind a táborok logisztikai tisztjeitől, mind pedig a tábori ellátó részlegtől hogy a mindennapi étkeztetést biztosítsuk.

Az élelmiszer tartalékkészlet kialakítása részben ezért, részben pedig a hűtő és tárolókapacitás elégtelensége nem volt megoldható, ezért készétel csomagok (combat ration vagy MRE-Meals Ready to Eat) vásárlását határoztuk el. Összességében az élelmezési ellátás területen, a problémák ellenére, látványos előrelépést sikerült elérnünk.

Tiszta víz kellett

A tisztálkodásra használt víz biztosításával nem volt gond, mivel folyamatosan kaptuk a vizet, egy a tábortól alig 800 méternyire lévő nagy hozamú kútból, amelyet a szükséges tisztítás (klórozás) után felhasználtunk. Az ivóvíz kérdése azonban már több problémát okozott. A laborvizsgálati eredmények alapján ugyan a víz emberi fogyasztásra „hivatalosan” alkalmas volt, azonban a katonák jó része csak palackozott ásványvizet volt hajlandó fogyasztani, mert a helyi víztől állandóan a WC-re rohangáltak és különböző fertőzéseket kaptak. Ezt a saját bőrömön is megtapasztaltam, amikor egy élelmiszerszállítmánnyal, ellenőrzés céljából magam is ellátogattam a Kulbus falu mellett található táborba. Az akkor kialakult biztonsági helyzet miatt a táborban kellett maradnom két napot. Mivel a palackozott vizem az első nap elfogyott (csak néhány órára terveztem a maradást) a táborban szolgálókkal a helyi vizet fogyasztottam én is. A hatás közel 40C fokos láz és a gyengélkedő. Az orvos megnyugtatott ez szinte mindennapos eset és az állomány nagy része többször is átesett már hasonló fertőzésen, amit a helyi víz fogyasztása okozott.

Mournei falu vezetõinek vacsorameghívásán. KÉPGALÉRIA!

Később sikerült több táborban is saját kutat létesíteni, de egészen mostanáig problémát okoz, hogy a misszióban szolgálók számára nem tudnak tiszta, biztonságos palackozott ivóvizet biztosítani ( a helyi víz erősen fertőzött coli baktériumokkal). Sokan úgy oldották meg ezt a kérdést, hogy a számukra kifizetett napidíj egy részéből palackozott vizet vásároltak.

Talán a dél-afrikaiak vannak a legjobb helyzetben, mert a kormányuk rendszeresen palackozott vizet szállítat a zászlóalj teljes állományának, emellett pedig boltot is üzemeltett, ahol a szárított hústól (biltong), a mogyorókrémmel töltött kekszig szinte minden hazai sajátosság elérhető a katonák számára. Figyelembe véve a helyi víz negatív hatásait, véleményem szerint előbb vagy utóbb a misszió vezetése kénytelen lesz biztonságos, palackozott vizet biztosítani a katonák számára. Bár a javaslatot megtettük erre vonatkozóan, azonban a megvalósulásának idejét meg sem merem megbecsülni.

—-A táborok működtetése—-

Számomra talán ez a terület jelentette a legnagyobb kihívást, mivel hasonló munkát nálunk az elhelyezési szakemberek végeznek, de valamennyire csak sikerült beletanulnom. Amikor kiérkeztem akkor még csak 24 tábor működött egy Franciaországnál nagyobb területen, míg mára a missziónak már 33 tábora működik. A táborok felállítását és működtetését az amerikai kormánnyal megkötött szerződés alapján szintén a PAE vállalat végzi (Az ENSZ dél-szudáni missziójában is ők látják el a logisztikai feladatok jelentős részét). Ez úgy működik, hogy a szektorokban lévő táborok mindegyikében van egy a PAE által delegált táborvezető, aki a táborparancsnokkal és a logisztikai tiszttel egyeztetve végzi a tábor működtetését.

Amennyiben valamilyen feladatot nem tud megoldani a saját hatáskörében, azt a heti logisztikai jelentésben (Logistic Situation Report) jelenti a misszió parancsnokságára. Ott a tábori ellátó részleg vezetője, áttekinti és összegzi a jelentéseket, majd a prioritásoknak megfelelően megrendeli az adott munka elvégzését a PAE vezetőjétől (operational manager). A munka elvégzését a helyi logisztikai tiszt jelenti, amelyet az alkalmankénti tábor bejárások során ellenőriz a tábori ellátó részleg parancsnoka vissza. A PAE minden táborban működtet raktárt, ahol fektetési anyagokat (pokróc, ágyhuzat, stb.) elhelyezési és a tábor működtetéséhez szükséges anyagokat tárolják. Emellett El-Fasherben egy központi raktáruk is van, ahonnan az elhasznált anyagok pótlását biztosítják.

A cég dolgozói között nagyszámban találhatóak fehér dél-afrikaiak, akik jelentős helyismerettel és tapasztalattal rendelkeznek, emellett igen igényesek a munkájukra, ami a mi munkánkat is jelentősen megkönnyítette. Egy biztos a cég munkája nélkül jelenleg az afrikai csapatok képtelenek lennének a misszió alapvető működtetésére is. A cég alkalmazottai segítsége nélkül a JLOC sem lett volna képes hatékony munkát végezni és ezért többünket is, hálára köteleztek.

Tűzvédelmi feladatok

Az ott tartózkodásom ideje alatt több tűzeset is történt, ezért elkészítettük a tűzvédelmi tisztek (Fire Marshall) munkaköri leírását, a feladat ellátására kértük a szektorparancsnokokat, hogy jelőljenek ki megfelelő végzettséggel és tapasztalattal rendelkező tiszteket. A táborbejárások során felmértük a lehetséges problémákat, esetleges veszélyforrásokat, amelyeknek a megszüntetésére javaslatot tettünk.

Homokvihar El-Fashernél. KÉPGALÉRIA!

A PAE táborvezetői folyamatosan ellenőrzik a hálósátrak és az irodák környékén található tűzoltó vödröket, időről időre kicseréltetik a benne lévő homokot, kitisztítatják az azokba dobált szemetet. A tűzoltó készülékek cseréjét, karbantartását a táborüzemeltetési szerződésben foglaltak alapján szintén a cég szakemberei végzik.

A higiénia

Ez a terület szinte állandó fejfájást okozott a Tábori ellátó részlegnek, mivel mindenkihez tartozott és senkihez sem. A misszió egészségügyi ellátását egy dél-afrikai cég (Medical Service Support) végezte, azonban a klasszikus betegellátáson kívül más tevékenységet nem folytattak. Így a konyhai és a tábori higiénés rendszabályok alkalmaztatása, betartatása és azok ellenőrzése a misszió egészségügyi főtisztjének (Force Medical Officer) és a részleg vezetőjének volt a közös feladata.

Ez úgy működött, hogy a konyha tisztaságáért és rendjéért a tábori ellátó részleg felelt, a tábor tisztaságáért pedig a PAE tábor menedzser (persze voltak átfedések). A tábor takarítását és a szemét összegyűjtését, elszállítását, pedig mint a logisztikai feladatok jelentős részét, szintén a PAE szakemberei végezték. Persze ezt a feladatot egy ember nem képes ellátni ezért javaslatot tettünk a misszió vezetősége felé, hogy minden táborba nevezzenek ki egészségügyi (higiénés) tiszteket, akik a táborok tisztaságáért, az ételek minőségének ellenőrzéséért felelnének. Ez a kint létem alatt nem valósult meg, de a vezetőség pozitívan állt a javaslathoz.

Összességében a JLOC szakértőinek sikerült egy többé-kevésbé működő logisztikai rendszert kialakítani, azonban a financiális gondok, a vezetési és tervezési hiányosságok miatt az európai és amerikai szakértők távozása után (amennyiben nem hozzáértő, az általuk betanított tisztek fogják betölteni a beosztásaikat) akár az egész rendszer összeomolhat. Az hogy az afrikaiak ismét szakértőket kérjenek fel a saját munkájuk elvégzésére, nem jelenthet tartós megoldást lévén, hogy az új tanácsadók mandátuma is lejár majd egy idő után. Egyetlen megoldás lehetséges, kihasználva a tanácsadókban lévő lehetőségeket, minél több afrikai tisztet kell kiképezni, felkészíteni a logisztikai feladatok ellátására.

Az azonban bizakodásra adhat okot, hogy habár az afrikai tisztek logisztikai képzettsége többnyire elmarad a mienktől, illetve több területen is jelentős különbségek vannak közöttünk, vannak olyan tisztek, akik már Európában vagy Amerikában végeztek el valamilyen katonai iskolát. Ismerik az ottani követelményeket és képesek a nemzeti sajátosságaik beemelésével a NATO vagy más nemzetközi szervezetek normái szerinti munkavégzésre. Persze ehhez mielőbbi szemléletváltásra van szükség a misszió vezetése részéről is. Ekkor, de csakis ekkor válhat valóra az Afrikai Unió vezetőinek az álma, hogy a kontinens problémáit, az afrikai államok külső segítség (anyagi, katonai, technikai) nélkül legyenek képesek megoldani.

A cikkben megjelentek nem egyeznek meg feltétlenül a HM hivatalos álláspontjával, azok a szerző tapasztalatait és véleményét tükrözik.