Fociról írni veszélyes vállalkozás. Tipikusan az a téma, amelyhez mindenki ért, ám előbb-utóbb kiderül, hogy még a beavatottak sincsenek tisztában alapvető dolgokkal – fogalmuk sincs arról, mi folyik a kulisszák mögött.
Normális viszonyok között például tudni lehetne, mi történt azzal a félmilliárd forinttal, amit a Fradi kapott tavalyi szerepléséért a Bajnokok Ligájában. Vagy azt, hogy milyen szempontok mozgatják a játékoskereskedelmet, s mi alapján köttetnek a furcsábbnál furcsább munkaszerződések. Miként lehetséges az, hogy egy csatár akkor is egymilliót keressen havonta, ha pályára se lép, vagy ha igen, akkor pocsékul játszik? S ha nincs pénz, akkor honnét telik 8-10 millió forint egy-egy hazai sztárjátékos megvásárlására?
Ahhoz, hogy a magyar foci eredményes legyen, eladhatóvá kell tenni a hivatásos labdarúgást – fogalmazta meg az alaptézist Dénes Ferenc, az UNIsport Center igazgatója, aki a Replika című folyóiratban publikált tanulmányt a témában. Eladhatóvá kell tenni a focit a mérkőzésre kilátogató közönségnek, a közvetítési jogokat megvásárló médiának, és a marketinglehetőséget kereső vállalatoknak. Ahol ugyanis jó futballt játszanak – például Nyugat-Európában -, ott szolgáltatásként állítják elő a labdarúgást az erre szakosodott szervezetek. Tehát a foci már régen nem csak sport, hanem egyre inkább üzlet. Magyarországon is az lesz a döntő, hogy mennyire sikerül vonzóvá tenni a futballt a széles fogyasztói rétegek számára. Másként szólva, sikerül-e a közönségtől származó egyesületi bevételeket a mai 10 százalék körülire becsült arányról meghatározó nagyságrendűre feltornázni. Összehasonlításképpen: az angol Premier League-ben két éve a csapatok átlagát tekintve a bevételek fele származott a jegy- és bérleteladásokból (lásd a grafikont).
Alapvető kérdés az is, hogy milyen közönséget akar megcélozni a labdarúgás az általa kínált szabadidő-eltöltési formával. Dénes Ferenc szerint ugyanis szoros összefüggés van a futball színvonala és közönsége között. Éppen ezért azt tartaná kívánatosnak, ha a foci a szponzorok szemében üzletileg értékes, módosabb, magas iskolázottságú fogyasztói réteget is megpróbálná megnyerni magának. Ennek a körnek viszont – a jó játékon túl – kulturált környezetet kell teremteni. Megfelelő kiszolgálást és szabadidős programokat kell szervezni, esetleg a család gyermektagjainak is – ahogy az Angliában már jól bevált gyakorlatnak számít.
Mindehhez azonban alkalmas szervezeti keretek kellenek: olyan intézmények, amelyek vállalkozásszerűen működnek. Nevesíthető tőketulajdonosokra van szükség, akiknek az egzisztenciája függ attól, hogy üzletileg mennyire sikeres a klubjuk. Ebből következően – vonta le a végkövetkeztetést Dénes Ferenc – a magyar futballban is végbe kell mennie a gazdasági átalakulásnak, azaz kapitalizálódnia kell a focinak is.
Mikroszinten, a klubokat tekintve ez azt jelentené, hogy a futballszakosztályok leválnának az anyaegyesületről. Makroszinten pedig szükség lenne egy olyan piaci koordinátorra, iparági szervezetre, amely gazdasági szempontból alakítaná a kereteket: meghatározná például a nevezés pénzügyi feltételeit, ellenőrizné a klubok gazdasági működését, és ha kell, újraosztaná az iparág jövedelmeit. Dénes szerint azonban jelenleg erre sem a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ), sem a Hivatásos Labdarúgó Liga nem alkalmas.
A profi focit nemcsak a nézőknek, de a befektetőknek is el kell tudni adni. Hogy Nyugat-Európában jó üzlet a “látvány-futball”, azt persze itt is sokan tudják. Az elmúlt években az angol tőzsdén például a futballklubok produkálták a legmagasabb hozamokat. (A Manchester United esetében kilencszeres, a Newcastle-nál pedig majdnem húszszoros árfolyam-emelkedést regisztráltak – állapította meg ugyancsak a Replikában Horváth Sándor, a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem docense.) Ettől persze még kérdés, miért érné meg bárkinek is pénzt fektetni a mai magyar fociba? Nos, az adatok tanúsága szerint, a válasz korántsem olyan egyértelmű, mint első pillanatban gondolnánk: a hazai élvonalbeli klubok bevételének háromnegyed része ugyanis különböző szponzoroktól származik, dacára annak, hogy egy átlagos bajnoki meccset a helyszínen csupán ezer ember néz meg.
A magyar focicsapatok szponzorálása azonban nem üzleti alapon történik, inkább személyes kapcsolatokon múlik – s a pénzek jelentős része “zsebbe megy” vissza. Mivel pedig ezek az összegek ad hoc jellegűek, nem tervezhető előre a klubok költségvetése. Sokat elárul a magyar fociról az is, hogy a szponzorok között nemigen vannak nagy nemzetközi multik. Marketingszakértőik ezt azzal indokolják: cégük nem engedheti meg magának, hogy nevét összekapcsolják “ezzel” a focival.
A megoldás az lenne, ha végre igazi tőkebefektetők állnának a klubok élére: néhány hazai “nagycsapat” már kísérletezik a részvénytársasági formával – tegyük hozzá, erős belső ellenérdekeltséggel küszködve…
A futball piacosítása és kapitalizálódása azonban nem mehet végbe a kormányzat segítsége nélkül – állítják a futballszakemberek. A magyar sport közel 6 milliárdos köztartásának legalább a fele a labdarúgó szférát terheli, s ezt a problémát valahogy kezelni kell. Nem találni ugyanis olyan befektetőt, aki induláskor ilyen terhet a nyakába venne. Dénes Ferenc javaslata abból az alapfeltevésből indul ki, hogy a magyar labdarúgás fejletlen, ám stratégiailag fontos iparág, s a foci még ma is jelentős tömegek közérzetét befolyásoló társadalmi esemény. Ráadásul még van egy cseppnyi esély arra, hogy részesedést szerezzünk egy dinamikusan fejlődő üzletben: az európai labdarúgásban. Ezt a fejletlen iparágat kellene a kormányzatnak befektetési alapon támogatnia: egyebek mellett elengedni a köztartozásokat – azzal a feltétellel, hogy a focit üzleti alapokra helyezik. Ezzel nemcsak az eddigi működéshez nyújtott állami támogatást spórolná meg a központi költségvetés, hanem hosszú távon adóbevételeket is teremtene.
Állami beavatkozásra egyébként másutt is akad példa: válságos pillanatokban a fejlett nyugat-európai piacgazdaságok kormányai is segítséget nyújtottak a profi labdarúgásnak. Angliában például, amikor a nyolcvanas évek végén már a futball létét veszélyeztette a szurkolói vandalizmus, és tömeges halálesetek jelezték a pályák hiányosságait, az állami költségvetés komoly összegekkel támogatta a stadionok felújítását, a foci rendbetételét. Ma egy jobb meccsen a lelátók dugig megtelnek, s a 350-500 fontos bérletek már jóval a szezon előtt, elővételben elkelnek. A hétvégi meccs igazi családi esemény – a jegyek árából adódóan elsősorban a fizető és vásárolni képes polgári középosztály számára. Így aztán érthető, ha Angliában (de Nyugat-Európa más országaiban is) a nagy klubok menedzserei “előszobáztatják” az üzletembereket, tendereket írnak ki a mezfelületek hasznosítására, ellentétben a magyar – Horváth Sándor kifejezésével élve – “kukázó” futballvezetőkkel.
Hiba lenne persze hiú reményeket táplálni: jó pár évnek, esetleg egy-két évtizednek is el kell telnie addig, amíg a magyar foci eljuthat a nyugat-európai szintre. Ám ha itt is megtörténne a foci normális (értsd: nem vad) kapitalizálódása, akkor optimista vélekedések szerint néhány esztendő múlva legalábbis felzárkózhatnánk az európai középmezőnyhöz, Svájc vagy Ausztria szintjére. S a világranglistán jelenleg elfoglalt hetven-egynéhányadik helyhez képest ez sem lenne lebecsülendő teljesítmény…
