Az International Center for Economic Growth nevű intézet budapesti központjában készült jelentés szerint a közép-európai térség aránylag kedvező helyzetben van: kisebb mértékű a megtorpanás, mint a világ más részein. Csupán 0,5 százalékponttal esik vissza a régió növekedése – írják. Osztja az optimizmusukat?
– Én a magyar gazdaság helyzetét rosszabbnak látom – miként egyébként a lengyelét is. A tavalyi 5,2 százalék után az első fél évben már csak 4,2 százalék volt a növekedés, és az év második felében tovább lassul, az év egészében valószínűleg nem éri el a 4 százalékot sem. Még több aggodalomra adnak okot a beruházások: gyarapodásuk a tavalyi 6,6, illetve az első negyedévi 5,3 százalék után a második negyedévben 3,6 százalékra lassult, ami teljesen illuzórikussá teszi a 10-12 százalékos növekedésről szóló kormányzati, sőt a 8-9 százalékot előrejelző kutatói prognózisokat is. A lanyha beruházási tevékenység azt mutatja, hogy a Magyarországon működő vállalkozások kedvezőtlennek ítélik meg a növekedés távolabbi kilátásait.
– De a költségvetés, a lengyellel ellentétben, biztos lábakon áll, így a kormány megítélése szerint mód nyílik arra, hogy gazdaságélénkítő intézkedésekkel védekezzenek a recesszió ellen. Akár az Egyesült Államokban…
– Az Egyesült Államokban? Nem igaz. Ott a piaci szektort élénkítik, az adókat csökkentik. Az amerikai élénkítő program nem arra épül, hogy többet költ az állam. Kinn hagyja a pénzt a gazdaságban, abból a józan feltevésből kiindulva, hogy a magánvállalkozók döntései hatékonyabb szelekciót eredményeznek a kormány által támasztott keresletnél. Nálunk viszont keynesiánus élénkítést akar a kormány, aminek lényege az állami újraelosztás bővítése.
– Tényleg élénkítést jelent a Széchenyi Plusz, vagy csak a régi elképzeléseket címkézték újra?
– Az útépítés fölgyorsítása csakugyan új dolognak látszik. Nyáron még úgy nyilatkozott a kormány, hogy nem kell gyorsítani, most viszont 180 milliárdos új hitel felvételéről beszélnek. Formailag a Magyar Fejlesztési Bank vesz föl kölcsönt, így a finanszírozást a költségvetésen kívül számolják el. Valójában közkiadásról van szó. Egyelőre azonban nem látható át sem az útépítés, sem a Széchenyi Plusz keretében megnövelt lakáskamat-támogatás esetében, hogy az új kiadások forrását máshonnan veszik el, vagy pótlólagos forrásokat vonnak be az élénkítés érdekében. Valószínű, hogy részben az utóbbi történik. Ez esetben viszont az állami kereslet nő, ami rontja az infláció elleni harc esélyeit.
– Sok szakértő osztja a “kincstári” értékelést, hogy a magyar növekedés nemcsak kiemelkedő a nemzetközi mezőnyben, hanem kiegyensúlyozott is. Egyetért ezzel?
ANTAL LÁSZLÓ58 éves, a közgazdaságtudományok kandidátusa. 1967-1977-ben a Pénzügyminisztérium, 1977-1987-ben a Pénzügykutatási Intézet munkatársa, társszerzője a Fordulat és reform című nagyhatású, 1986-os keltezésű tanulmánynak.
1988-1990-ben a Minisztertanács főtanácsosa. 1990-től a Kopint Konjunktúra és Piackutató Intézet munkatársa, később a Magyar Külkereskedelmi Bank tanácsadója.
1995-től 1998-ig a pénzügyminiszterek tanácsadója. 2000-ben részt vett a Szabad Demokraták Szövetsége gazdasági programjának kidolgozásában.
– Nem. Már feszítjük a húrt. A 2001. év az első ebben a ciklusban, amikor a költségvetés expanzív. Az államháztartás 2000-ben, jegybanki számítás szerint, a GDP 0,6 százalékával szűkítette a keresletet, az idén valószínűleg 2,1 százalékával bővíti. Ezt fejeli meg a Széchenyi Plusz, részben a költségvetést megkerülve, az MFB vagy az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. kiadásaként. Itt elég kemény fordulat megy végbe, nagyobb, mint amit a közelgő választásokkal indokolni lehet. Volt pótlólagos kereslet 1998-ban is, de annak mértéke kisebb volt a mostaninál. A pótlólagos keresleten belül pedig például a köztisztviselői életpályát alátámasztó rendkívüli béremelés, amely igen nagy tétel, nem egyszeri többletkiadást jelent, hanem további dinamikát alapoz meg. A fogyasztói jellegű kiadások vagy az adókedvezmények többsége ilyen természetű: nem visszavonható. Abban is biztos vagyok, hogy a most elfojtott inflációs tételek – gázárak, közszolgáltatások – előbb-utóbb valóságos áremelő tényezővé válnak.
– A hivatalos kimutatások szerint a költségvetés nem produkál nagyobb keresletet. A zárszámadásban 285 milliárd, illetve egy további módosítás folytán 299 milliárd forint “többletbevételt” osztanak szét, ám ezzel a hiány nem nő.
– A növekvő hiányt, és ezzel a többletkeresletet csakugyan nem mutatják ki a költségvetésben. Az újraelosztás azonban mindenképpen nő. Gondoljunk bele, a 285-299 milliárdos “többletforrás” a GDP idei növekményének jó felét teszi ki. Kisebb a GDP növekménye, mint tervezték, mégis a GDP 2 százalékának megfelelő “többletbevételt” osztanak szét. Egyértelmű tehát, hogy a pénz, amit elosztanak, nem a jobb hatékonyságnak, hanem az alátervezett inflációnak köszönhető. Az inflációval persze el is vesznek az intézményektől, önkormányzatoktól. A kormány, a központi költségvetés viszont nagyobb jövedelemtömeg fölött rendelkezik közvetlenül, mint korábban.
– Reálisnak tartja-e azt a jegybanki előrejelzést, hogy decemberben 7,5, a jövő év végén 4,5, 2003 végén pedig 3,5 százalékra mérséklődik a drágulás?
– Ha tényleg antiinflációs politikát folytat a jegybank és a kormány, akkor igen. Az élénkítő politika azonban ellentétes ezen törekvéssel. A kérdés az, melyik fog érvényesülni.
– Az utóbbi hetekben a világpiaci olcsóbbodás és a csillapodó élelmiszerár-hullám “magától” is mérsékelte a drágulást. Miért hangsúlyozza mégis a visszafogott költségvetési politika szükségességét?
– Átmenetileg fontosak lehetnek az élelmiszerárak, illetve a külső piaci árak ingadozásai. Ezek a tényezők most csakugyan elősegítik az infláció mérséklődését. A drágulás tartós fékezésében azonban lényeges az állami költségvetés támasztotta kereslet szerepe. Kétségtelen, hogy a külkereskedelemben részt vevő ágazatok hazai árai nagymértékben függenek a világpiaci áraktól. De az is igaz, hogy a szolgáltató szektorban a bérek a náluk termelékenyebb ágazatok béréhez igazodnak, kikényszerítve ezzel a szolgáltatások árának emelkedését. A költségvetési bérek az idén várhatóan 18 százalékkal emelkednek, függetlenül attól, hogy ez a kereseti arányok szempontjából indokolt-e vagy sem. Ez az államháztartás által generált kereslet gyorsuló növekedését váltja ki, ráadásul – a beruházási jellegű költségvetési döntésekkel ellentétben – később sincs mód ennek visszaigazítására. A költségvetés tehát kiadásain, s főként a deficiten keresztül nagymértékben befolyásolja az infláció és/vagy a fizetési mérleg alakulását. Ehhez jön még a minimálbér-emelés, amely előbb-utóbb többletkereslet formájában jelentkezik.
– Sokan mondják, hogy a minimálbér-emelés túlnyomórészt nem vezetett valóságos többlethez, csupán legalizálta az addig is kifizetett béreket.
– Ez igaz. Az idén a Pénzügykutató Rt. elemzése szerint a vállalatok kivédték a minimálbér-emelés egy részét, részmunkaidős munkaszerződéseket kötöttek, megváltoztatták a prémiumfeltételeket és így tovább. Ezek a lehetőségek azonban gyakorlatilag kimerültek. A minimálbér jövő évi emelése valóságossá válik, s nyomást is gyakorol a bérhierarchiában fölötte levő keresetekre, továbbá természetesen a versenyképességre is.
– Növekedés kontra inflációfékezés: melyiket tartja sürgetőbbnek?
– Szerintem az egyik legsürgősebb feladatnak kellene tekinteni az infláció leszorítását, s azt, hogy az ország, amilyen gyorsan csak lehet, csatlakozzon az európai Gazdasági és Monetáris Unióhoz. Az infláció fékezését némi növekedési áldozattal is vállalni kellene. A Nyugat-Európához való minél erősebb integrálódás állít minket tartósan gyors növekedési pályára.
– Mi lenne az áldozat?
– A magasabb reálkamatszint, amely természetesen visszafogja némileg a hitelezést, s vele a növekedést is. Nem csak az infláció elleni harc indokolná ezt a politikát: a megtakarítás serkentésére is nagy szükség lenne. Az inflációszűrt megtakarítás – tehát ha az el nem költött jövedelmekből levonjuk azt a részt, amely csak a lakossági betétek, értékpapírok infláció miatti értékvesztését ellentételezi – ma csupán a GDP töredékét teszi ki, gyakorlatilag zérusnak tekinthető. Pedig nem lehet tartósan csak a külföldi tőkére alapozni a beruházást, a befektetéseket.
– Miért ilyen szerény a megtakarítások bővülése?
– Van ennek egy törvényszerű oka: a fogyasztók előtt hirtelen kitágulnak a forráshoz jutás lehetőségei, például fogyasztói hitelek, jelzáloghitelek formájában, s ez a legtöbb átmeneti országhoz hasonlóan generálja, serkenti a fogyasztást. Másrészt azonban az öngondoskodás különféle formái – biztosítási díjtartalék, nyugdíjpénztári befizetés, egészségügyi biztosítások – nálunk még meglehetősen gyengék. A döntő hátráltató tényezőnek azonban a magánnyugdíj-rendszer elbizonytalanodását és a tőzsde tartós gyengélkedését tartom. Megtakarítás-ellenes az idén kivetett 20 százalékos árfolyamnyereség-adó is.
– Összefoglalva: mit tartana legfontosabbnak a gazdaságpolitikában?
– Erős antiinflációs elkötelezettséget, a hárompilléres nyugdíjrendszer hitelességének megőrzését, a pályázatos vagy a pályázat nélküli osztogatások megszüntetését, adócsökkentési stratégiát. Nem azt hangsúlyoznám, hogy mit kell, hanem hogy mit nem szabad tenni. Mindenekelőtt fel kellene hagyni az aktivista állami politikával, a “ront vagy javít, de nem henyél” szemlélettel.
