Az egymással formailag még hadiállapotban lévő két koreai állam vezetői az északi diktatúra fővárosában, Phenjanban megtartották első csúcsértekezletüket. Szinte pontosan fél évszázaddal azután, hogy a csúcs egyik résztvevője, Kim Dzsong Il apja, Kim Ir Szen (Sztálin ösztönzésére) rohamra vezényelte csapatait a Dél ellen, kirobbantva ezzel az 1950-től 1953-ig tartó koreai háborút.
Az előzményekhez képest a résztvevők most meglepően kedvesek voltak egymáshoz. Azt mondja a fáma, hogy a vendéglátó, az északi diktátor-dinasztia sarja, meg a gyors ütemben a parlamentarizmus felé haladó Dél-Korea elnöke a repülőtérről a városközpont felé haladva ötven percen keresztül kézen fogva ült a fekete Lincoln Continentalban. Közben a kivezényelt hatszázezres tömeg fegyelmezetten integetett hatszázezer kiosztott rózsaszínű művirágcsokorral.
A bizarr találkozót világszerte “történelminek” nyilvánították. Elsősorban arra hivatkozva (ami igaz), hogy aláírtak néhány egyezményt és megtört a két koreai állam közötti abszolút merev szembenállás.
Azóta már úgy tűnik, hogy ez a találkozó távolról sem a két ellenséges szomszédvár ügye volt, hanem része egy világhatalmi játszmának, amely a jövőben átrendezheti a Távol-Kelet erőviszonyait.
SZŰK KORLÁTOK KÖZT. A két koreai állam kapcsolatrendszere csak nagyon szűk korlátok között fejlődhet. A találkozó nyomán felbukkantak ugyan kombinációk a jövőbeni konföderációról, ezek azonban egyelőre az álmok világába tartoznak. Egy konföderáció politikai katasztrófát jelentene Észak, és gazdasági összeomlást a Dél számára. Dél-Koreának a tönkretett és éhínség-gyötörte Észak szanálása amerikai szakértők szerint ezer milliárd dollárba kerülne. Ez többszöröse annak a tehernek, amelyet Nyugat-Németországnak az egyesülés áraként el kellett viselnie. Ami Északot illeti, egy konföderációs folyamat aláaknázná a földkerekség egyik legkeményebb totális diktatúráját és megjósolhatatlan, hogy miként reagálna erre a hadsereg, amely a Távol-Kelet egyik legnagyobb és legjobban felszerelt fegyveres ereje.
Az igazán komoly változás így a régió geopolitikai egyensúlyában várható. A főszereplő itt Kína, amely minden jel szerint a két Korea közötti közeledés ösztönzője volt és mesterien használta ki pozícióelőnyét Oroszországgal és az Egyesült Államokkal szemben. Az egypártrendszer összeomlása azt eredményezte, hogy Moszkva, mint gazdasági-politikai modell elfogadhatatlanná vált az észak-koreai pártdiktatúra számára. Peking viszont modellként tűnhet, mint az egypárti uralom fenntartásával párosuló dinamikus gazdasági fejlődés megvalósítója. A két Korea csúcsértekezlete előtt ezt példázta Kim Dzsong Il zarándokútja Pekingbe, ahol hódolattal idézte fel Teng Hsziao-ping, a kínai gazdaságpolitikai fordulat megteremtőjének emlékét. Peking stratégiájának eredményeként így tovább csökkenhet Oroszország befolyása a térségben. Ezt Moszkva is érzékeli: Putyin orosz elnök rövidesen Phenjanba utazik. (Az Economist fogalmazása: “Nehogy lekörözzék, Putyin sürgősen meghívta önmagát.”)
ERŐSÖDŐ BEFOLYÁS. Peking pozíciója az Egyesült Államokkal szemben is erősödött. Eleve előnyt jelentett, hogy Kína mindkét Koreával diplomáciai kapcsolatot tartott fenn, míg az amerikaiak helyzete teljesen egyoldalú maradt. (Dél-Koreában amerikai hadsereg állomásozik, Észak-Koreával szemben viszont rakéta-elhárító ernyőt kell létrehozni.)
Az oroszokhoz hasonlóan Washington is érzékelte a kínai befolyás erősödését és a csúcs után bejelentette az Észak-Korea elleni szankciók enyhítését, a repülőjáratok beindítását, a fogyasztási cikkek, mezőgazdasági termékek és nyersanyagok kereskedelmének engedélyezését. A múlt héten azután Albright külügyminiszter sietve Szöulba és Pekingbe utazott.
A lényegen mindez nem változtat. Ami eddig történt, az szinte hajszálpontosan megfelel Kína hosszú távú stratégiai érdekeinek. Ezt szolgálja, hogy a koreai félsziget kettéosztottsága továbbra is megmarad, ami Moszkva peremre szorításával lehetővé teszi a csaknem teljes kínai befolyás érvényesítését Északon. Másrészt csökken egy Észak-Dél konfliktus veszélye. Ez pedig erősítheti a Dél-Koreában egyébként is fel-felbukkanó mozgalmakat, amelyek (irracionálisan) az ottani amerikai csapatok kivonását követelik. Az így gerjedő belső feszültség önmagában is károsítja az amerikai és javítja a kínai stratégiai pozíciókat.
A még sokáig húzódó nagy távol-keleti játszmában újraosztják a kártyákat. A két Korea csúcsa után jó a pekingi lapjárás. –
