Öldöklő árversenyre számít az Egis Gyógyszergyár Rt., Buspiron nevű – az amerikai Bristol-Myers Squibb gyógyszergyár készítményével azonos összetételű és hatású, azaz generikus – termékének tengerentúli piaci bevezetése kapcsán. Az eredeti, originális termék szabadalmának lejáratát követően ugyanis több gyógyszergyár is kérte saját generikus szerének regisztrációját az ottani hatóságoktól. A korábbi tapasztalatok szerint hasonló szituációkban a szabadalom lejártát követő időszakban az eredeti gyártó is kénytelen csökkenteni terméke árát, a generikus gyártók közül pedig néhányan ki is esnek a piacról.
ALKUBA BOCSÁTKOZNAK. Mindez az Egyesült Államok gyógyszerpiacára jellemző; a magyarországi gyártók, illetve a külföldi termékek forgalmazói többoldalú tárgyalások során határozzák meg áraikat. A Társadalombiztosítási Ár és Támogatási Bizottság keretében folyó egyeztetések – amelyeken a vásárlói oldalt az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP), a Pénzügyminisztérium (PM) és az Egészségügyi Minisztérium képviselik – elvileg a támogatásban részesülő gyógyszerek listájáról folynak, de mint a bizottság neve is jelzi, az árakra is döntő hatást gyakorolnak. A százalékos mértékben meghatározott támogatás ugyanis a – szakminiszter által is elfogadott termelői árból képzett – fogyasztói ár 0, 50, 70, 90, végül bizonyos gyógyszerek esetében 100 százaléka lehet.
Nálunk tehát az árképzés alku és nem verseny eredménye, minek következtében a tárgyalásos ár a miniszteri fejbólintást követően kvázi hatósági árként jelenik meg – megváltoztatására a gyártónak csak a legközelebbi tárgyalási fordulóban van esélye. Nyilvánvaló, hogy a támogatás mértékének csökkentése, esetleg teljes megszüntetése a térítési díj emelkedésén keresztül jelentős kiadástöbbletet okoz a fogyasztóknak, lenyomja vagy megszünteti a termék keresletét.
A százalékos mértékben meghatározott mellett létezik egy másik módszer, mégpedig a hatóanyaghoz kötött, azaz fix összegű támogatás. Ezt azoknál az azonos hatóanyag-tartalmú gyógyszereknél alkalmazzák, amelyek különböző néven más-más gyártóktól kerülnek forgalomba, s a törzskönyvező hatóság szerint az azonos hatóanyagot egyenértékű gyógyszerformában alkalmazzák. Ez utóbbi szempont azért lényeges, mert a mellékhatások többsége a hatóanyag bevitelére szolgáló “technika” következménye. Ez a fajta támogatási rendszer megkönnyíti az orvos által felírt gyógyszer helyettesíthetőségét – nagyobb döntési, tanácsadási szerepet és felelősséget ruházva a patikusokra. Ellenzői szerint azonban a már régóta egy-egy meghatározott gyógyszert szedő betegekkel nehéz elfogadtatni más orvosságot.
KETTŐS ELŐNY. A gyógyszerár-tárgyalásokon pénzről, mégpedig rengeteg pénzről van szó, s a gyógyszerkassza általában soha nem elegendő az igények kielégítésre. Ezért logikus lenne a fix összegű támogatás, amely nem mellesleg az olcsóbb termékek nagyobb forgalmát hivatott ösztönözni. Ez egyrészt a gyógyszerkiadások egészét csökkentené, másrészt versenyelőnyhöz is juttathatná azokat a gyártókat – például a hazaiakat -, amelyek olcsón állítják elő készítményeiket.
A gyógyszerkiadások csökkentését célozta a kormánynak az a tavalyi – utólag sikertelennek bizonyult – intézkedése, hogy az OEP-et zárt kasszává nyilvánította, azaz kiadásai nem haladhatták (volna) meg a 123 milliárd forintot (év közben az összeget 141 milliárdra kellett emelni). Minderre a kormányzat szerint azért volt szükség, mert az OEP kiadásai évről évre túllépték az előre meghatározott – járulékfizetésekből biztosított – keretet. A hivatalos értékelés szerint ez a gyógyszergyárak inflációt meghaladó mértékű áramemeléseinek következménye, míg az egyik ellenzéki párt úgy véli, a túlzott hazai gyógyszerfogyasztásé.
“Mindkét következtetés hibás” – állítja Búzás László, a Magyar Gyógyszergyártók Szövetségének (Magyosz) főtitkára. Szerinte ugyanis a térítési díjak tavalyi emelkedésért nagyrészt a támogatások csökkentése okolható, nem pedig a termelői áremelkedés, s a gyógyszerfogyasztás napi átlagos hatóanyagban kifejezve nem haladja meg a közép-európai mértéket. Hasonló véleményen van Matejka Zsuzsa, az újfajta egészségügyi rendszer bevezetésével kísérletező versegyházi Misszió Egészségügyi Központ vezetője is. Szerinte nem a gyógyszerfogyasztás mennyiségével, hanem szerkezetével van baj. Úgy véli, ma Magyarországon nem a terápiának legmegfelelőbb orvosságot alkalmazzák, azaz sok olyan gyógyszert finanszíroz a tb, amely nem javítja a lakosság egészségi állapotát. Matejke állítja: mindez arra vezethető vissza, hogy jelenleg a háziorvosok nem érdekeltek a költséghatékony terápiában. Egy olyan rendszerben, amikor a – sok esetben tájékozatlan – beteg a végső fogyasztó, a rosszul fizetett orvos a megrendelő és a járulékokból eltartott tb fizeti a számla legnagyobb részét, a volumen növelésében érdekelt gyógyszergyárak találékonyan élhetnek a promóciós eszközökkel (nem utolsósorban mint a konferenciaturizmus finanszírozói).
Pedig a költséghatékony terápia egyaránt érdeke lenne a fogyasztónak – azaz a betegnek -, a járulékfizetőnek és végül a hazai gyógyszergyáraknak, amelyek részvénypiaci elemzők szerint nagymértékben profitálhatnának abból, ha a felhasználásban nőne az olcsóbb árfekvésű generikumok szerepe.
AZ AMERIKAI MODELL. A költségérzékenység ösztönzésére Amerikában az úgynevezett irányított betegellátási modellt (managed care) alkalmazzák. Ennek lényege, hogy a teljes egészségügyi ellátáshoz szükséges pénzt – beleértve a gyógyszerre, járó- és fekvőbeteg-ellátásra fordítható tételeket – fejkvótára bontják, és a körzet lélekszámával arányos összegből az adott körzet ellátásáért felelős orvoscsoport gazdálkodhat, úgy, hogy a megtakarítás bizonyos hányada őket illeti. Így a körzetben élők kockázatközösséget alkotnak, a populáció ellátásáért felelős orvosok pedig abban lesznek érdekeltek, hogy minél kevesebb beteg legyen, ugyanakkor a költségek se “fussanak el”. Természetesen a rendszer fontos alappillére a szabad orvosválasztás. A fenti modellt Matejka Zsuzsa kezdeményezésére 9 körzetben kísérleti jelleggel Magyarországon is bevezették, általános kiterjesztése azonban nem szerepel a kormányzat és a gyártók között folyó tárgyalásokon. Ott továbbra is az áremelés és a támogatás mértékéről folyik a vita – a kabinet hatósági árak bevezetésével fenyegetőzik, a magyarországi gyártók pedig a munkahelyet teremtő, adót fizető hazai ipar védelmét hiányolják. A közvetlen állami beavatkozás az árak kialakításában példátlan gyakorlat lenne egy piacgazdaságban. A belföldi gyártók bizonyos mértékű támogatása azonban Búzás László szerint több nyugat-európai országban bevett gyakorlat volt, különösen a csatlakozásra való felkészülés alatt.
A hatósági árak bevezetésének hívei a gyógyszergyáraknak extra profitot biztosító tarifákról beszélnek, míg a Magyosz szerint a jelenlegi magyar termelői árak többsége elmarad az Európában megszokott árszínvonaltól. Igaz, egy gyógyszer árában az előállítási költség általában csak 30 százalékot tesz ki, de a termelői árnak fedezetet kell nyújtania a kutatási-fejlesztési költségekre is, s a marketingre fordított kiadások sem elhanyagolhatóak. Ráadásul egészen eltérő a felek alkupozíciója, ha egy teljesen új hatóanyagú, újonnan kifejlesztett originális készítményről van szó, illetve egy sokak által gyártott generikus termékről.
Igazi árcsökkenést csak éles versenyhelyzetben lehet elérni, amihez hozzátartozik Matejka Zsuzsa szerint – az orvosok érdekeltségi rendszerének átalakítása és a biztosítási rendszer reformja mellett – a regisztrált gyógyszerek körének, szaknyelven a “gyógyszerkincsnek” a bővítése is. Hiába nőtt mára ez utóbbi az 1990-es 800 és 900 darab közötti érték ötszörösére, még mindig jelentősen elmarad a nyugat-európaitól. Az olcsóbb generikumok és licenctermékek felé tolódó kereslet elvileg a hazai gyártóknak is kedvezhet, de ahhoz – a szükséges fejlesztésekhez és a gyártási jogok megszerzéséhez – komoly források kellenek.
