Az 1956-os forradalom és szabadságharc a XX. századi magyar történelem egyik legjelentősebb eseménye. A Rákosi-kultusz és a kommunista diktatúra ellen már ’56 őszén megélénkült a pártellenzék tevékenysége, értelmiségi körök alakultak, az elkövetett hibákért felelős pártvezetés felelősségre vonását, politikai vitákat és Nagy Imre rehabilitálását követelték.
Rajk László százezres tömeggel kísért temetése után a diákok tüntetésbe kezdtek: „Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!” A diákok főiskolákon és egyetemeken szerveződtek, közösen fogalmazták meg követeléseiket, többek között többpárti választásokat, Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését, a szovjet csapatok kivonását, a Kossuth-címer visszaállítását akarták elérni.
Fiatalok a bem-szobornál (MTI)
Kitör a forradalom
Október 23-ra a műegyetemisták szerveztek tüntetést, amit a kormány előbb betiltott, majd mégis engedélyezett, felszólítva a budapesti pártszervezeteket, hogy vegyenek részt a demonstráción, és ne engedjék az eseményeket „elfajulni”. A diákok délután három órakor a Petőfi-szobornál gyülekeztek, ahol Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt, a refrént vele zúgta a 10-15 ezres tömeg. A lengyel szabadságmozgalommal való szolidaritásuk kifejezésére a tüntetők a Bem térre vonultak – „Bem apó és Kossuth népe / együtt megyünk kéz a kézbe”. Estefelé már csaknem kétszázezres tömeg érkezett a Kossuth térre a Parlament elé, a házakon megjelentek a nemzeti zászlók, amelyekből kivágták Rákosi címerét.
A tüntetés
„Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába!”, „Ez a haza magyar haza, minden orosz menjen haza!”, „Munkás-paraszt gyerekek, együtt megyünk veletek”, „Szabadságra szavazunk, Kossuth-címert akarunk” – hangzottak a jelszavak, és egyre erősödött: „Ruszkik haza, ruszkik haza!”, „Aki magyar velünk tart!”
Este 6-7 órára az események irányíthatatlanná váltak. A Parlament előtt Nagy Imre beszélt az 1953-as célok újrafogalmazásáról, a felvonulási téren ledöntötték Sztálin szobrát, fejét a Nemzeti Színházhoz vitték, ahol zsákutcát jelző közlekedési táblát akasztottak rá. A Bródy Sándor utcában, a Rádió székháza előtt a tüntetők követeléseik beolvasását akarták elérni: a rádió ehelyett Gerő Ernő beszédét sugározta, aki elítélte a „nacionalista megmozdulást” és kemény megtorlást ígért. Az épületből valaki a tömegbe lőtt, erre megkezdődött a fegyveres harc: hajnalra a Magyar Rádió a forradalmárok kezén volt.
A földön a diktátor szobra (MTI)
Támad a szovjet hadsereg
Márai: Mennyből az angyal
És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: ,,Elég volt.”
Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?
/részlet/
Még 23-án Hruscsov kezdeményezésére, Gerő Ernő kifejezett kérésére mozgásba lendültek a főváros környékén állomásozó szovjet harckocsik is. A város több pontján szerveződtek fegyveres csoportok, a legjelentősebbek a Corvin közben, a Baross téren, a Práter utcában, a Tompa utcában, a Tűzoltó utcában, a Széna téren és a Móricz Zsigmond körtéren. Városi gerillaharc alakult ki, a forradalmárok lesből támadták a szovjet csapatokat, amelyek emiatt vaktában lövöldöztek a városban.
A Budapesti hírek hatására október 24-25-én vidéken is felvonulások és tüntetések kezdődtek. Nagy Imre október 24-én vette át a miniszterelnöki hivatalt, de 28-ig a helyzet nem tisztázódott. Az ÁVH emberei több száz halálos áldozatot követelő sortüzeket lőttek a tömegbe a Parlament előtt és számos vidéki nagyvárosban. Nagy Imre október 27-én határozta el magát, és nem, vagy csak kevésbé kompromittált személyekkel töltötte fel kormányát, október 28-án pedig tűzszünetet hirdetett. Ellenforradalom helyett nemzeti demokratikus mozgalomnak minősítette a történteket.
Nagy Imre elnökletével ülésezik a kormány (MTI)
Demokratikus átalakulás
Nagy Imre rádióbeszédében bejelentette a szovjet csapatok kivonását, az ÁVH feloszlatását, a Kossuth-címer visszaállítását, nyugdíj- és fizetésemelést ígért. A leginkább gyűlölt kommunista vezetők a Szovjetunióba távoztak, az ENSZ BT napirendjére tűzte a „magyar kérdést” – úgy tűnt, győzött a forradalom. A szovjet csapatok 30-án megkezdték a kivonulást Budapestről, megalakult a Nemzetőrség, és szabadon engedték a politikai foglyokat. Az indulatokat azonban nem lehetett egyik napról a másikra lecsillapítani: a Köztársaság téri pártház ostroma után több karhatalmistát vagy annak vélt személyt meglincseltek.
Nagy Imre október 30-án – szovjet jóváhagyással – bejelentette, hogy Magyarországon megszűnik az egypártrendszer, újraalakulnak az 1945 utáni demokratikus pártok. Ezek egyetértettek az ország semlegességének deklarálásában, a demokrácia visszaállításában, valamennyien az emberi és polgári szabadságjogok tiszteletben tartása mellett foglaltak állást. A miniszterelnök október 31-én bejelentette a szovjet csapatok teljes kivonását, és hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből. Ugyanezen a napon azonban Moszkvában megpecsételték hazánk sorsát.
Végső szovjet támadás
A szuezi válságban lekötött Egyesült Államok és a nyugat az ottani szovjet semlegességért „cserébe” szabad kezet adott Hruscsovnak Magyarországon, bár több európai nagyvárosban is rokonszenvtüntetéseket tartottak. A szovjet vezetők még 31-én megszerezték Kína hozzájárulását, és a következő napokban a kelet-európai „baráti szocialista országok” beleegyezését is a magyarországi „ellenforradalom” leverésére. Nagy Imre, érzékelve a szovjet csapatmozgásokat, az ENSZ-hez és a nyugati hatalmakhoz fordult segítségért, és tárgyalásokat kezdett a Szovjetunió képviselőivel is.
A szovjet csapatok november 4-én, kevéssel éjfél után kezdték meg a Forgószélnek elnevezett hadműveletet Budapest és a magyar nagyvárosok ellen Ivan Alexandrovics Szerov, a KGB vezetőjének irányításával. A magyar honvédség nem fejtett ki ellenállást, a hadügyminisztert és a szovjetekkel tárgyaló magyar delegációt még korábban letartóztatták. A szovjet harckocsik reggel nyolc órára elérték a Parlamentet, ahol a kormánytagok közül már csak egyedül az idős kisgazda politikus, Bibó István tartózkodott, aki éppen kiáltványt küldött szét a nyugati országok nagyköveteinek – a katonák irodai munkásnak nézték, nem „foglalkoztak vele”.
részlet Bibó István kiáltányából
“… A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőbbségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen (…) Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain van a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében. (…) Isten óvja Magyarországot!”
Fél hattól nyolc óráig a rádióban többször elhangzott Nagy Imre legendás közleménye. Csaknem ezzel egy időben a szolnoki rádió hullámhosszán bemondták a Kádár-kormány megalakulását, amely a szovjet hadsereg segítségével indított harcot az „ellenforradalom” leverésére. A szabadságharc azonban még nem ért véget, a nyugati segítségben bízó forradalmárok szembeszálltak a második szovjet invázióval is.
A Kilián laktanya november 5-ig, a Citadella november 7-ig tartott ki. Az újpesti és csepeli forradalmi központokat november 10-11-én sikerült csak felszámolni, és komoly harcok folytak vidéki városokban is. A harcokban a titkosítás alól 1993-ban feloldott statisztikai adatok szerint 2652 magyar és 720 szovjet állampolgár esett el. A sebesültek száma magyar oldalon 19 226, míg szovjet oldalon 1540 fő volt, a forradalom következményeként körülbelül negyedmillió magyar hagyta el az országot.
Nagy Imre utolsó beszéde
„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!”
A cikk forrása: 20. századi magyar történelem 1900-1994, szerk: Pölöskey Ferenc, Gergely Jenő, Izsák Lajos; Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században; wikipedia.hu.
