Evickélés

– Felfokozott politikai légkörben a gazdaság is nehéz hónapokat élt át 2006-ban. Vajon a magunk mögött hagyott esztendőben még jobban eltávolodtunk a fejlett világtól, vagy a szeptemberben elfogadott konvergenciaprogrammal megkezdtük a felzárkózást?

– Ha a gazdaság mutatóit nézzük, akkor egyértelmű, hogy tovább nőtt a lemaradásunk a fejlett világhoz képest. Ám ha a kormány felzárkózásra vonatkozó szándékát és a kiigazítást vesszük alapul, akkor már inkább beszélhetünk ésszerűbb gazdaságpolitikáról.

– Korábban elvesztegetett évtizednek nevezte az új évezred első tíz évét. Ezen belül a 2006-os kirívóan rossz év volt?

– Igen. Elég csak arra utalni, hogy Magyarország az egyetlen európai és feltörekvő piaci ország, ahol kétszámjegyű az államháztartás GDP-hez viszonyított hiánya. Mi ebből a szempontból Zimbabwéval és más, nem különösebben fejlett országokkal vagyunk egy csoportban. Most az a kérdés, hogy az a katarzis, amelyet az ország átél a gazdasági, politikai és morális válság után, megtöri-e a négyéves túlköltekezési ciklust. Talán négy év múlva emlékezni fogunk arra, hogy a 2006-os választási évnek mi volt ez a rettenetes sajátszerűsége, és nem ismétlődik meg a romlás.

– A konvergenciaprogramban vázolt felzárkózási menetrend tartható lesz?

„Minden párbeszédet elsősorban azokkal kell lefolytatni, akiknek hasznára válik a reform.”Fotó: Kalló Iván

– Egyelőre nem látom azokat a növekedési gócpontokat, amelyek – amint az a konvergenciaprogramban olvasható – 2009-től meglódítanák a magyar gazdaság szekerét. A program, de különösen az azt megelőző kiigazítás, nem növekedésbarát. Ezekkel az intézkedésekkel sikerült ugyan elérni, hogy csőd ma már nem fenyegeti Magyarországot, de – némi malíciával azt mondanám -fellendülés sem. Evickélünk tovább. Jóval bátrabban kellett volna hozzálátni a kiadások csökkentéséhez. Ebben az esetben az elkövetkező két évben nem lassulna ilyen mértékben a növekedés, és nem lett volna szükség adóemelésre. Vagy ha igen, akkor az reformértékű struktúrában jött volna létre. Az áfakulcs 15-ről 20 százalékra növelésével minden józanul gondolkodó szakembernek egyet kell értenie, de a szolidaritási vagy az elvárt adó bevezetését el lehetett volna kerülni. Ez azért különösen fájdalmas, mert a világgazdasági prognózisok az elkövetkező két évben mind Nyugat-Európában, mind a környező országokban komoly konjunktúrát jeleznek előre. A térségben 6-8 százalékos GDP-bővülés várható. Ha mi erre nem tudunk rákapcsolódni, akkor elapad az egyensúlyőrző növekedés forrása.

– Az Európai Unió mégis elfogadta a konvergenciaprogramot.

– Az Európai Bizottságot csak az érdekelte, hogy Magyarország képes-e lefaragni az államháztartási hiányt. Benne vagyunk a túlzott deficit eljárásban. A magyar kormánynak azt kellett bebizonyítania, hogy véget vet a nyakló nélküli költekezésnek, és előbb vagy utóbb képes lesz leszorítani a hiányt 3 százalékra. Azt az unió nem nézi, hogy az intézkedések milyen mértékben ösztönzik a növekedést. Az ő olvasatukban ez túlzott beavatkozás lenne a magyar kormány szuverenitásába.

– De hihetőnek gondolják, hogy a deficit belátható időn belül 3 százalékra levihető.

– Már csak azért is, mert a kormány ez ügyben nem kerget vágyálmokat, hanem beírta azokat a számokat, amelyek még a legóvatosabb kiigazítással is teljesíthetők.

– És Ön sem ebből a szempontból kritizálja a programot, hanem azért, mert visszaveti a növekedést?

– Én egyáltalán nem kritizálom a konvergen­ci­a­­­­­­­programot, csak kevésnek tartom az üdvösséghez. Abban minden benne van, ami szem-szájnak ingere. Ez nem az a műfaj, ahol az államháztartási reformokat részleteiben be kell mutatni. Az Európai Bizottság is azt mondta, hogy ez így rendben van, de látni kell azokat az intézkedéseket, amelyek mindezt alátámasztják. Ez lenne majd az a bizonyos államháztartási reformcsomag. A konvergenciaprogram is bevallja, hogy az erre vonatkozó döntések még nem születtek meg. Nem mindegy, hogy innen milyen irányba lépünk. Más, ha paradigmatikus – vagyis az intézmények működési mechanizmusát, és az ott dolgozók magatartásmintáinak változását célzó – reformot vezetünk be, hiszen ez olyan garanciarendszert nyújt, amelynek révén a költségvetési deficit tartósan leszoríthatóvá válik. És megint más, ha ismét lepkehálóval vagy fűnyíró módszerrel próbáljuk meg összeterelni, illetve csökkenteni a kiadásokat, beleerőltetve a gazdaságot az előírt növekedési pályába. A kettő hitelessége és eredményessége alapvetően különbözik.

– Az eddig elindított reformok közül melyeket tartja érdeminek, paradigmatikusnak?

– Egyelőre legfeljebb csírájában látok egy-két ilyet. A vizitdíj és a tandíj ilyenek lehetnek, ha egyébként még mondjuk másik huszonnyolc reformintézkedés megvalósul mellettük. Egyelőre parametrikus reformlépéseket látunk, ami azt jelenti, hogy például 130 kórházból csinálunk 40-et, vagyis mennyiségi értelemben szűkítjük a kínálatot. Ez üdvös, de hogy ez a 40 másként működik-e majd, mint eddig, azt nem tudhatjuk. A nyugdíjreform esetében az parametrikus reform, hogy a nyugdíjkorhatárt felemeljük 62 évre. Ez fontos, igaz még jobb lenne 65 évre felemelni. Ez azonban nem lesz elegendő soha, ha a kormány újra megígéri a 13., vagy ki tudja hányadik havi nyugdíjat. Vagy: a felsőoktatásban, ahol egyébként még a parametrikus reformok sem indultak el, be kellene zárni azokat az egyetemeket és főiskolákat, amelyek silány minőségű diplomákat állítanak elő, és ahol felesleges túlképzés folyik. Ez azonban nem elég, a fejkvóta-finanszírozást kell megszüntetni. Olyan mechanizmusok kellenek, amelyek nem teszik ki az elosztó rendszereket a mindenkori kormány kénye-kedvének.

– Egy következő paradigmatikus reform, az egészségügy több-biztosítós modelljének ügyében a kormányzati álláspont nem egyértelmű. Mi a válasza arra a gyakran hangoztatott ellenérvre, hogy ezzel létrejönne a „gazdagok” és a „szegények” biztosítója?

– Ezt egyrészt azzal lehet kivédeni, hogy nem vertikálisan, hanem horizontálisan osztjuk fel az egészségügyi szolgáltatásokat. Mit értek ez alatt? Azt, hogy a beavatkozásokat, például egy vakbélműtétet mondjuk 40 százalékban az Országos Egészségbiztosítási Pénztár, 40 százalékban egy magánbiztosító fizeti. Ez esetben 20 százalékban maradna a „co-payment”, vagyis a beteg hozzájárulása. Ezért mondtam, hogy a vizitdíj meg a kórházi ápolási díj fontos dolog, mert az nemcsak parametrikus reform, hanem fontos eleme lehet a majdani paradigmaváltásnak is: leszorítja a túlzott keresletet, és érzékelhetővé teszi az emberek számára, hogy semmi sincs ingyen. Visszatérve a kérdésre: nem a gazdagok lépnek tehát át, és fizetnek a többletszolgáltatásokért, hanem mindenkinek át kell lépni a magánbiztosítókhoz. Ebben a modellben a szolgáltatások költségeinek legalább a felét olyan biztosítók finanszírozzák, amelyek rá tudják kényszeríteni a kórházakat a hatékonyságjavulásra. A lakosság oldaláról tehát nincs szelekció. A szelekció ott kezdődik, ha megengedjük azt is, hogy a kötelező biztosításon belül különböző mértékű biztosítási járulékot szabjanak ki, és ennek függvényében a biztosítók más és más csomagokat kezdjenek el szolgáltatni. Ezt én nagyon lassan és fokozatosan tenném csak lehetővé. Azt gondolom, ennek a területe inkább az önkéntes, mint a kötelező biztosítás. Egyébként pedig nem az a kérdés, hogy egy ideális rendszerhez képest mit jelent ez a modell, hanem az, hogy a mai rendszerhez képest mi a hozadéka. A mai rendszerben a szegények nagyon rosszul járnak, mert sem hálapénzt nem tudnak fizetni, sem kapcsolati tőkéjük nincs. Magyarországon minden reformot úgy szokás megtorpedózni, hogy nem állít elő ideális helyzetet. Márpedig ideális helyzetek nincsenek a közpolitikában, csak optimális helyzetek. Mindig az a kérdés, a mai helyzethez képest hoz-e javulást.

– Miként lehet mindezt megvalósítani? Az Ön által parametrikusnak nevezett reformokat is éri olyan kritika, hogy a társadalom ellenében, reformdiktatórikus módszerekkel születnek. Ön kikkel konzultálna, mielőtt egy ilyen javaslatot kormány elé terjeszt?

– Minden reformnál azt a kérdést kell először feltenni, hogy ki a célközönség. Kinek a hasznára válik a reform? Aztán persze azt is, kinek a kárára. Minden párbeszédet elsősorban azokkal kell lefolytatni, akiknek a hasznára válik a reform. Magyarországon ez nem szokásos. Nem vetjük fel az igazi kérdéseket. Ahelyett, hogy milyen oktatás lenne jó a gyermeknek, azt nézzük, mi az iskola meg a polgármester érdeke. Minden önkormányzat ragaszkodik a saját iskolájához, mert azt mondják, ha az iskola elmegy, a falu meghalt. Ebben van igazság. Igen ám, de mi a fontosabb érték? Az, hogy a falu megmaradjon, vagy az, hogy a gyermek, aki abba a kicsiny faluba született, ugyanolyan színvonalú oktatásban részesüljön, mint az, aki a Rózsadombon látta meg a napvilágot? Az orvosokat kérdezzük, amikor az egészségügy átalakításáról van szó, nem a betegeket. A rektorokat faggatjuk az egyetem átalakításáról, nem pedig a diákokat.

– A diákokat értem, de a betegekkel hogyan lehet egyeztetni a reformról?

– A betegeknek is vannak érdekképviseleti szervezeteik, azonkívül mindannyian lehetünk betegek. Tehát elég lenne kezdeményezni az intézkedések társadalmi vitáját. Félreértés ne essék, a szakmai szervezetekkel is kell konzultálni, de egy bátor és elkötelezett kormányzat meg meri mondani, hogy szembe megy bizonyos érdekekkel. A szakmai elit érdekeinél magasabb rendű a társadalomé. Nem az orvosi társadalomnak csináljuk a reformot, hanem a betegeknek.

– Min mérhető le a társadalom reformok iránti fogékonysága?

– A társadalmat úgy általában a reformokról nem érdemes kérdezni. Ha pontosan elmagyarázzák az embereknek azt, hogy minek mi a következménye, előnye, hátránya, akkor tudnak ésszerűen dönteni. Más kérdés, hogy a jelenlegi ad hoc intézkedésekkel az a fő gond: diszkreditálják még a valós reformokat is. Ha nem lesznek valódi, minőségi változást eredményező, érdemi reformok, akkor félő, néhány év múlva illúzióvesztés lesz a társadalomban, hogy lám-lám bevezették a tandíjat meg a vizitdíjat és mi változott?! Semmi!

– A kormány nem magyarázza el a reformok jelentőségét, hatását?

– A sikeres reformhoz három feltétel hiányzik a kormányzat részéről. Nincs elegendő hitelesség, szakértelem és kommunikáció. Ez a kormány nehezen tud áldozatokat kérni a lakosságtól, amikor elsőrendűen felelős a mai helyzetért. Ez az igazi baj, emiatt nincs meg az átütő erő, amely kellene ahhoz, hogy a reformlépéseket a társadalommal elfogadtatva, adott esetben a jelenlegi rendszer haszonélvezőinek érdekeivel szemben is végre tudja hajtani. További probléma, hogy az apparátusban a szakmai szempontok olyan mértékben rendelődtek alá a politikaiaknak, hogy rengetegen hagyták ott a központi kormányzatot. Már a javaslatgyártásra is rátelepedett a politika. A kormányzati cselekvést pillanatnyi érdekek, politikai cukorkaosztogatási szempontok vezérelték. Végül pedig hiányzik a hatékony kommunikáció, a reformmarketing is, aminek szükséges, ám távolról sem elégséges feltétele, hogy legalább a reformot megalkotók fejében világos legyen, hová akarnak eljutni.

– Felkérte-e Önt a második Gyurcsány-kormány szakértői munkára?

– Molnár Lajos egészségügyi miniszter az egyetlen, akivel időnként konzultálok.

– Ha szabad kezet kapna, milyen időtávban gondolná megvalósítani a reformcsomagját?

– Egy négyéves ciklus alatt én ezt kivihetőnek gondolom. Igaz, nem mernék arra fogadást kötni, hogy a pozitív hatások mikor múlják felül a negatívakat. De látszik, hogy a koalíció már az idén is elvesztegetett háromnegyed évet. A 2007-es költségvetésben még a parametrikus reformok hatásai sem látszanak.

– Szinte közhelyszerű kívánság, hogy a két politikai oldalnak néhány kérdésben ki kellene egyeznie, nem utolsósorban a hosszabb távú reformok érdekében. Egy másik politikai felállást – nagykoalíció, szakértői kormány – a reformok szempontjából kedvezőbbnek tartana?

– A nagykoalíciónak vagy a szakértői kormánynak semmilyen politikai alapját nem látom. A kulcs ennek a koalíciónak a kezében van. Szükség lenne azonban egy olyan kormányra, amelyben a szakelemnek a jelenleginél jóval nagyobb szerep jut. A társadalommal való párbeszéd eredményeképpen kialakulhat az a légkör, amelyben a pártpolitikusok könnyebben szót értenének egymással. Előbb a társadalmat kell megnyerni a reformoknak, utána jönne a politikai kiegyezés.