Nos, hétfőn ez sikerült Varga Mihály volt, s Veres János jelenlegi pénzügyminiszternek. A két politikus – bár oldalvágásoktól nem mentesen – egyetértett abban, hogy külső hatások következménye a forint elmúlt napokban bekövetkezett esése az euróval és a dollárral szemben.
Ez kétségtelenül igaz. Magyarországot a külföldi portfólió tőke valóban a régió többi országával együtt kezeli, s tényleg létezik „az együtt sírunk, együtt nevetünk” effektus. Kiszolgáltatottak vagyunk a világ tőkeáramlási folyamatainak. Óriási baklövés lenne azonban e szemlélet spanyolfala mögé bújva azt gondolni, hogy a regionalitás eltakarja a térségen belüli különbségeket. Önbecsapás lenne úgy tenni, mintha a magyar gazdaságpolitikának ne lenne felelőssége és főleg további feladata ezzel kapcsolatban.
A két gazdaságpolitikus hirtelen támadt összekacsintása helyett a piac számára megnyugtatóbb lett volna felvázolni, de legalábbis kiszivárogtatni olyan forgatókönyveket, amelyek a választások után a költségvetési konszolidáció reményét csillantják fel a befektetők számára.
A politika a választási kampány kellős közepén nem tekinti célcsoportnak azokat a befektetőket, akiknek a viselkedése alapvető lehet Magyarország gazdasági helyzete szempontjából. Nyilván azért nem, mert ők nem x-szel jelölik meg a kedvenc pártjukat, hanem „csak” eladási vagy vételi megbízással juttatják érvényre preferenciáikat. A politika persze megteheti, hogy semmibe veszi a magyar államadósság vásárlóitól jövő figyelmeztető jelzéseket, de mintha nem lenne tisztában e „voksok” valós erejével.
A forint árfolyamának kisebb-nagyobb kilengése (a középárfolyamtól plusz-mínusz 15 százalékos ingadozási sávban) természetesnek tekinthető, így a 260-as szint áttörése az euróval szemben még nem a világ vége. Pánikra tehát, dacára a számottevő árfolyamcsökkenésnek, egyelőre – lapzártánkkor – nincs ok. Ám ha nem változik érdemben a hazai fiskális politika a választások után, akkor egy a múlt hetihez hasonló kedvezőtlen külső hatás belső válságot okozhat.
