Nyolc méter mélyen egy „deka” víz sincs a gémeskutamban – mutatja Felföldi Zoltán nyugdíjas erdész nyárlőrinci udvarán, miközben körbekalauzol pompás kertjében. „Ez itt nyugati ostorfa – a jövő fája az Alföldön. Nagy tűrőképességű, s tüzelőnek és szerszámfának is alkalmas.” A kiskunsági kert kisebb gyűjteménye a szárazságot jól tűrő fafajoknak: van itt pusztaszil, vénicszil, csertölgy, gledicsia, atlasz cédrus, ezüsthárs, többféle fenyő, vadgesztenye, boróka. És még e sokat próbált fák egy része is ledobta levelei egy részét az idei, különösen csapadékszegény nyárban. Nem véletlen: a környék számára a létet adó talajvíz szintje több mint tíz éve vészesen csökken. A helyiek jó ideje küzdenek a klímaváltozás kézzel fogható tünetei ellen. A problémát nemrég magasabb szinten is felismerték: a Nemzeti Fejlesztési Terv (NFT) 2007 és 2013 közötti kiemelt programjai közé bekerült a Homokhátság fejlesztése is. Az ENSZ öt éve készült hosszú távú klímaváltozási előrejelzése a Duna-Tisza közét félsivatagi övezetté nyilvánította. Megelőzhető-e a társadalmi, gazdasági, természeti katasztrófa, visszafordíthatók-e évtizedek kedvezőtlen trendjei?
FÉLSIVATAG. A térség száraz buckáinak élővilágát az MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézetének munkatársai több mint harminc éve kísérik figyelemmel. „A botanikus számára európai léptékben is különleges homokbuckák értékét az adja, hogy bár a klíma kontinentális, a vegetáció félsivatagi” – magyarázza Kröel-Dulay György, az intézet munkatársa. A félsivatag alatt ne arábiai típusú homokdűnéket képzeljünk el, hanem olyan gyepet, ahol a fűcsomók egymástól távol vannak, nem képesek zárt területet alkotni, de ezt a félsivatagi gyepet még évelő növények alkotják. Fülöpháza térségében ráadásul 2003-ban az elmúlt száz év legerősebb aszálya pusztított. „Óriási volt a kár: egyrészt megritkultak a fűcsomók, illetve voltak területek, ahol hektáros léptékben minden fűcsomó kipusztult” – meséli a botanikus. Az aszályos évet három, az átlagnál csapadékosabb év követte. A kutatók azt tapasztalták, hogy a gyep regenerálódott, 2006-ra szinte teljes mértékben helyreállt. A fajmegosztásban azonban erős eltolódás következett be: a tipikusan Kárpát-medencei faj, a csenkesz visszaszorult, a tágabb elterjedésű árvalányhaj gyakoribbá vált. Az idén aztán újra rendkívül kevés eső hullott. Ha most nem jön három csapadékos év, ha egyre gyakoribbá válik az aszály és a gyep nem képes regenerálódni, az évelő növényeket néhány hétig-hónapig élő növények, mohák-zuzmók váltják fel, ami kihathat az itt élő állatvilágra is.
A magyar parlament elé 1995-ben került először a Homokhátság vízproblémája. A statisztikák szerint Dabas közelében akkor az 1950-es évekhez viszonyítva 6 méterrel volt alacsonyabb a talajvíz szintje. Ugyanott 2005-ben a talajvízszint-csökkenés már 11 méter volt, a kedvezőtlen tendenciák felgyorsultak. A sors fintora, hogy miközben a Homokhátság elsivatagosodásáról szólnak a hírek, még 1951-ben, az első vízelvezetési beruházások után is több mint 960 tó terült el a Duna-Tisza közén. „Az 1960-as évekig az országban ezen a homoktalajon volt a legmagasabb a talajvíz; ez adta tulajdonképpen a térség gazdasági és természeti potenciálját” – meséli Kákonyi Árpád, a Kiskunsági Nemzeti Park hidrológusa. A talajvízcsökkenés persze összefügg az elhibázott vízrendezéssel, az erőltetett vízeltávolítással: amellett, hogy folyamatosan nő a városi és falusi vízfogyasztás, tetemes a fúrt kutakon keresztül történő vízkivétel is.
Kiskunsági táj. Víz kellene.
Vannak helyiek, akik viszont komolyan veszik a problémát. „Néhány éve egy konferencián beszéltünk a vízvisszatartás lehetőségéről. Volt ott egy táborfalvi gazdaember is, aki két év múlva egy másik konferencián azt mondta nekem: igaza volt, összeültünk hatan-nyolcan, egy határrésznek a gazdálkodói, s úgy döntöttünk, megpróbálunk egy-két zsilipet elzárni, ami visszafogja a vizet, nem törődve azzal, hogy így talán egy kis terület tartósabban víz alá kerül. Képzelje el, három év után visszajött a gémeskutakba, ásott kutakba a talajvíz” – meséli Csatári Bálint, az MTA Regionális Kutatások Központja Alföldi Tudományos Intézetének igazgatója. Ám kevés helyen ennyire idilli a helyzet.
Legalább ilyen kényes a vízpótlás kérdése is, hiszen a szakemberek között sincs egyetértés ennek szükségességét illetően. Kröel-Dulay György ökológusként persze azt látná szívesen, ha visszaállna az eredeti vízszint, hiszen akkor lenne esélyük a túlélésre a vizes élőhelyek fajainak, de a mérnöki megoldások helyett ők maximálisan a vízvisszatartást támogatják. Sok rossz példát látni szerte a világban, hogy a nagy ívű mérnöki megoldások természeti rendszerek esetében nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket, vagy a kezdeti előnyöket idővel messze túlszárnyalják az előre nem látott káros mellékhatások. Mellesleg a vízvisszatartás olcsóbb is, mint a vízpótlás. Kákonyi Árpád szerint viszont a helyzet annyira súlyos, hogy a Homokhátságban a vízmegtartás mellett szükség lenne a használt vizek visszaforgatására, illetve dunai vagy tiszai eredetű vízpótlásra is.
Csatári Bálint úgy látja, olyan komplex fejlesztési programra van szükség, amely az iskolai oktatástól a gazdálkodóig széles körben tudatosítaná, hogy a víz mekkora érték. „A kiemelt program úgy kell ide, mint egy falat kenyér” – mondja Nagy Lászlóné, a Bács-Kiskun megyei Agrárkamara vezetője is. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a vízgazdálkodási problémák megoldásán túl a gazdák a birtokrendezési anomáliák rendezését, a dűlőkben az utak kijelölését, rendbetételét, a tanyák ivóvízellátását, a szennyvíz elhelyezését, vagy az állattartó gazdák számára közösségi vágó- és feldolgozó helyek építését is várják. Olyan programot szeretnének, amely közösségi szinten képessé teszi a termelőket a fejlesztésekre, a gazdaságok megtartására, a helyben maradásra. Az NFT által biztosított fejlesztésekig az itt élők számára marad az alkalmazkodás és a vízmegtartás.
Parlagon hever
A Homokhátság összterülete 790 ezer hektár, amely három megyén nyúlik keresztül. Bács-Kiskunban 61, Csongrádban 22, Pest megyében 21 település található rajta, együttesen közel 600 ezer lakossal. A Homokhátságon sok a korábban művelt, mára viszont parlaggá vált terület. Ezek megfelelő hasznosítása lehet az egyik záloga a táj megújulásának. Ma a korábbi agrárterületeken egyre jelentősebb az erdészeti ültetvények térnyerése, sorra ültetik be azokat akáccal, fenyővel, nyárral. A zárt, homogén akácosok és fenyvesek azonban ökológiai szempontból sivatagnak tekinthetők, nem mennek bele azok az ízeltlábúak, madarak, növények, amelyek például egy nyárerdőben jól érzik magukat. Kröel-Dulay György botanikus szerint ha már akácosra mindenképpen szükség van a faanyag miatt, akkor inkább a természeti területektől távoli parlagokat kellene így hasznosítani, vagy az agrártámogatási rendszernek kellene biztosítani, hogy az a gazdálkodó, akinek ilyen területe van, ne abban legyen érdekelt, hogy beültesse akáccal vagy fenyővel, hanem inkább őshonos fafajjal, például fehér nyárral, vagy ahol lehet, tölggyel. Bizonyos parlagok biztosíthatnák az elszigetelt helyek összeköttetését, és ezáltal a fajok vándorlását.
Nagy Lászlóné, a Bács-Kiskun megyei Agrárkamara programmenedzsere szerint mindez működhet, de a gazdák jövedelemkiesését finanszírozni kell. „Ha azt mondjuk, hogy össztársadalmi érdek az eredeti természeti állapot visszaállítása, akkor annak, akinek ez a terület most a megélhetését biztosítja, alternatívát kell kínálni” – véli. Ma a Homokhátságon ugyanis leggazdaságosabban akácot lehet termelni, amelynek köbméterének ára duplája a jó minőségű ipari nyárfáénak. És bár a nyár egy adott időszakban durván másfélszer annyi fatömeget produkál, mint az akác, ez utóbbi talajelőkészítése, újraerdősítése sokkal többe kerül.
