Ugyanakkor a koreai és a magyar focit számos közös élmény kapcsolja össze, amely azért nekünk sokkal kellemesebb, mint a minket állítólag amúgy kedvelő ázsiai ország futball-rajongóinak.
Bár Korea az ázsiai országok között viszonylag erős focicsapattal rendelkezik, futballját sokáig csak a világrekordnak számító vereségéről ismerhettük: a csúcsot a magyar válogatott (az Aranycsapat) állította fel, amikor 1954-ben 9:0-ra nyertünk a távol-keleti tizenegy ellen. Ilyen arányban ugyanis addig még sohasem kapott ki világbajnokságon egyetlen csapat sem.
A rekordot egyébként azóta megdöntötték: szintén a magyar válogatott volt a tettes, amikor 1982-ben Salvadort 10:1-re verték Nyilasiék. A koreaiak azonban nem adták fel, és mára kiderült, szívósabbak, anyagilag erősebbek a magyar „profiknál”, és miközben mi a rendkívül alacsony színvonalú bajnokságunkkal, reménytelen válogatottunkkal foglalkozunk, ők olimpiát rendeztek 1988-ban, most pedig labdarúgó világbajnokság házigazdái 2002-ben. (Focivébéken egyébként továbbra sem értek el győzelmet a koreaiak, de egyre többször legalább részt vesznek a küzdelmekben, ami a magyar csapatról már nem mondható el.)
Bár a magyar válogatott sikertelenségeiről hosszasan írhatnánk, azért ne irigyeljük a koreaiak holland mesterét se: Guus Hiddink szövetségi kapitánynak két olyan játékosa van, akit nyugat-európai klub szerződtetett, márpedig ennél ugye még a mi gyenge válogatottunk is erősebb (lásd: Lisztes, Dárdai, Király).
A két szóban forgó koreai játékos egyébként Szol Kihjon (más írásmóddal: Seol Ki Hyeon), aki bemutatkozásakor mesterhármast lőt az Anderlecht színeiben, és így megnyerte a belga Szuper Kupát, illetve An Dzsunghvan (más néven: Anh Jung Hwan), akiről viszont nem állíthatjuk, hogy az olasz Perugia meghatározó játékosa lenne.
Rajtuk kívül számos koreai játékos tűnik fel a japán profibajnokságban, a J-League-ben, de az ő nevük (és azok átírásának) felsorolásától megkíméljük az olvasót. Legyen elég végezetül annyi, hogy a koreaiak valószínűleg nagyon korán búcsúznak majd a vébétől, és tényleg felesleges lenne megtanulnunk a nevüket. Ha ez mégsem így történik, s netán Portugáliát és/vagy Lengyelországot kiejtve továbbjutnának, ígérjük, hogy visszatérünk rájuk
