A kapitalista termelés összeomlott, a munkásság nem hajlandó többé a nagytőkések és nagybirtokosok igájába hajtani a fejét. Az országot az összeomlás anarchiájától csak a szocializmus megteremtése mentheti meg
– így szólította meg híveit Mindenkihez! című pamfletjében a Tanácsköztársaságot kikiáltó Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kun Béla vezetésével formálódó kommunista erők 1919. március 21-én. A programadó kiáltvány egyúttal azt is fémjelezte, hogy a leköszönő Berinkey-kormány helyét átvette Magyarországon a proletárdiktatúra. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt összeolvadt a kommunisták pártjával, hogy egyetlen proletárpártban egyesítsék „az ország minden dolgozó férfiját és asszonyát. (…) A törvényhozói, végrehajtói és bíráskodó hatalmat a munkás-, paraszt- és katonatanácsok diktatúrája gyakorolja.”
A proletárdiktatúra mindössze 133 napig húzta, de az alig több mint négy hónap maradandó nyomot hagyott a magyar történelmi emlékezeten. A kommün végét, Kun (születési nevén Kohn) Béla Magyarországról való elmenekülése jelentette, amit Édes Anna című regényében, némiképp kiszínezve Kosztolányi Dezső is megörökített. Kun Béla külügyi és hadügyi népbiztos a Kosztolányi-féle elbeszéléssel ellentétben nem repülőn távozott az országból, hanem vasúton. Először Ausztriában keresett menedéket, ám az ellene megkísérelt harmadik merénylet után szovjet segítséggel továbbállt Szentpétervárra. Sosem tért vissza a Szovjetunióból.
Miközben a Tanácsköztársaság meglehetősen gyors bukása széles körben ismert tény, arról lényegesen kevesebb szó esik, hogy a 133 napos proletárdiktatúra akkoriban nem is számított kirívóan rövid időnek. A Tanácsköztársaság kikiáltását közvetlenül megelőző Berinkey-kormány alig 70 napig, az azt megelőző Károlyi-kormány pedig a szimbolikusan Tisza István korábbi miniszterelnök meggyilkolásával 1918. október 31-én véget ért őszirózsás forradalom végpontjától 1919. január 11-ig, vagyis 72 napon át vezette az országot.
Királyságból köztársaság lett, de a demokrácia még váratott magára
A Magyarországot a monarchiából a köztársaságba átvezető Károlyi Mihály gróf a magyar történelmi emlékezet egyik leginkább ellentmondásos figurája.
A több mint négyszáz fős parlamentben alig két tucatnyi képviselőt maga mögött tudó arisztokrata ellenzéki vezér politikai súlyát 1918-ig nem tartották olyan nagyra, hogy képviselje a magyarságot
– írja róla Hatos Pál történész Az őszirózsás forradalom vezetői című tanulmányában, a Kieselbach Galéria által a Tanácsköztársaság emlékezetére tavaly kiadott 1919 című albumban.
A szóban forgó, több mint kétszáz fényképet tartalmazó kötet alapjául egy kalandos utat megjárt, több mint százéves fotóalbum szolgált. A képanyaghoz – amely tulajdonosa jóvoltából most bekerül a Fortepan digitális archívumába –, Kieselbach Tamás műgyűjtő, galériatulajdonos egy árverésen jutott hozzá 2020-ban. Akik eladták, maguk is vásárolták, méghozzá egy bárónő örökösétől. Utóbbi úgy tudta, hogy az arisztokrata hölgy ajándékba kapta, méghozzá az 1945-ös frontvonalak elől menekülő ludovikás tisztektől. Az 1920-as évek első felében, valószínűleg pedagógiai célzattal, korabeli képes lapok szerkesztőségéből, elsősorban a Tolnai Világlapjából származó fotóanyagból összeállított fényképalbum korábbi története a homályba vész. Az album Molnos Péter művészettörténész szerkesztői munkája nyomán kelt új életre a Kieselbach Galéria által kiadott 1919 című kötetben, számos neves történész tanulmányával kontextusba helyezve a propagandisztikus felhangú eredeti album tartalmát.
Hatos Pál, aki 2021-ben Rosszfiúk világforradalma címmel maga is önálló kötetet írt a Tanácsköztársaság történetéről, több tanulmányt is jegyez a Kieselbach-kötetben, ő ír arról is, hogy a kép, amelyet az utókor aktuálpolitikai érdekektől sem mentes Károlyi-képe a nemzetvesztő arisztokrata miniszterelnökről nem is állhatna távolabb a valóságtól. Mint írja, Károlyi valójában „1918 novemberének első két hetében a legnépszerűbb ember volt Magyarországon, akit a polgárság, a munkásság, a parasztság és a hazatérő katonaság egyaránt elfogadott, sőt, népdalok is születtek róla. Szinte minden pesti kirakatban ott volt a fényképe. (…) A közvélemény egy »istenpolitikust« várt, és az Astoria erkélyéről szónokló Károlyit legalábbis félistennek tartották a tapsoló tömegek” – írja Hatos, aki szerint Károlyit Budapesten igaz magyar hazafinak, míg Bécsben, Londonban és Párizsban veszélyes nacionalistának tartottak.
Később azonban a félistenként tisztelt Károlyi népszerűsége annak ellenére is viharos sebességgel kopott, hogy a népköztársasággá alakult országban főnemesként is szívügye volt a földreform. Ennek törvénybe iktatásakor Károlyi már köztársasági elnök volt, a miniszterelnöki székben pedig utódja, a polgári radikális Berinkey Dénes ügyvéd ült. A bábáskodásuk mellett beiktatott földtörvény ötszáz holdban rögzítette a maximálisan birtokolható termőföldek méretét, az ezen felüli földterületeket pedig a jogszabályban meghatározott módon szétosztásra ítélték. A földosztást Károlyi a saját birtokain kezdte el. A jogosultak körében sorrendet állítottak fel, az igénylők közül elsőbbséget élveztek a hadirokkantak, a hadiözvegyek és azok, akik korábban napszámos cselédként mások földjein dolgoztak – írta meg részletesen Barta L. Tamás történész 2021-ben a Fordulat folyóiratban.
Hiába a földosztás, a proletároknak ez nem volt elég
Amellett azonban, hogy a szegények, a hadirokkantak és a hadiözvegyek megélhetési válságának enyhítését remélték tőle, Károlyitól azt is elvárták, hogy véget vessen a harci készültségnek, és hazaengedje a még életben maradt katonákat, hogy megvédje a legyőzött országot a még mindig aktív külső fenyegetéstől, és megteremtsen egy demokratikus, új világot, ahol megszűnnek a születési előjogok. Amellett, hogy ezt képtelenség lett volna egyszerre teljesíteni, a világháború következményei miatt az országban – ahogy egyébként egész Európában, de főként Kelet-Európában – amúgy is pattanásig feszültek az indulatok. Az évekig húzódó véres háború elégedetlensége vezetett az őszirózsás forradalomhoz, aminek végül a háborúért felelősnek tartott Tisza István lett az egyetlen halálos áldozata. Károlyi, az őt követő Berinkey, de még a Tanácsköztársaság legfőbb alakja, Kun Béla is viszonylag békés körülmények között, már-már kedélyes hatalmi egyezkedések útján kerültek hatalomra. A proletárdiktatúra végül mégis zűrzavart hozott.
Miután Károlyi és az őt a miniszterelnöki székben követő Berinkey támogatottsága egyre csökkent, a kommunistákkal szövetkező szociáldemokraták népszerűsége pedig nőtt, a kormány végül engedett a kommunisták nyomásának, a két korábbi miniszterelnök pedig tudomásul vette, hogy – a Tanácsköztársaság kikiáltásával – kormányukat megbuktatták.
A magyarországi Tanácsköztársaság orosz bolsevik típusú berendezkedést és hatalomtechnikai gyakorlatot valósított meg a maradék ország területén. A kormányt a szociáldemokrata Garbai Sándor vezette Forradalmi Kormányzótanács váltotta fel, az új miniszterek pedig népbiztosoknak nevezték magukat. (…) A magát a »munkás-, paraszt- és katonatanácsok diktatúrájának« definiáló hatalom a korábbi büntetőbíróságok helyett többnyire laikusokból álló, politikai alapon ítélkező forradalmi törvényszékeket hozott létre. A Forradalmi Kormányzótanács a proletárdiktatúra nevében kíméletlen harcot hirdetett a szembeszegülők ellen, kijelentve, hogy halállal sújt le az ellenforradalom banditáira
– foglalta össze a mára csak vörösterrorként emlegetett időszak kaotikus körülményeit Bödők Gergely történész a Kieselbach-albumban.
A korszakot magyarázó történészek szerint „a háború rontott az egész világ civilizációján, és elpusztította a régi európai kultúrát. (…) A háborút megjárt katonák számára a nyers erőszak alkalmazása, ha nem is kizárólagos, de legitim eszköz maradt a hazatérés után újrakezdett civil életben is. (…) Az első világháború következménye volt az emberi élet devalválódása is.”
Részben ez magyarázza, hogy miután felállították a Vörös Őrséget és a Forradalmi Kormányzótanács terrorcsapatait, ezek leghírhedtebb egységei a burzsoázia elleni harc nevében fosztogattak, és önkényes kivégzések tucatjait vitték véghez. Miután a Károlyi Mihály által februárban elkezdett földosztás végül félbeszakadt, a Tanácsköztársaság ellen egyre másra fellázadtak a csalódott polgárok és a parasztok. Megmozdulásaikat a Vörös Őrség leghírhedtebb terrorcsapatai, a Cserny József, Szamuely Tibor és Korvin Ottó vezette Lenin-fiúk fojtották vérbe.
A vörösterrornak a román hadsereg vetett véget
Miközben a Vörös Őrség csapatai szabadon garázdálkodtak, Kun Béla hadügyi népbiztos pedig nagy erőkkel szervezte a Vörös Hadsereget, valójában a magyarországi hadsereg valódi ereje jelentősen csökkent az I. világháború után. A Károlyi-kormány a tábornoki kar valamennyi tagját nyugdíjazta, megszüntették a vezérkari testületet, a hadmérnökkart, a tüzérségi törzskart, és elbocsátották a hivatásos és tartalékos tiszteket – derül ki Szakály Sándor történésznek az 1919 című Kieselbach-albumban megjelent tanulmányából. A trianoni békediktátum fényében az utókor számára érthetetlennek tűnhet, hogy a Károlyi-kormány miért döntött – Linder Béla hadügyminiszterrel az élen – a magyar honvédség tisztikarának leszerelése mellett. Pedig ennek már a világháborút megelőző agitációs hullám is megágyazott. A Tanácsköztársaság megvalósításában oroszlánrészt vállaló Magyarországi Szociáldemokrata Párt már 1914-ben arra húzta fel a plakátkampányát, hogy „meg kell szüntetni egyesek, osztályok és nemzetek kizsákmányolásának rendjét s megszűnik mindenfajta háború!”
A fő gond az volt, hogy a fegyveres konfliktusoknak sem az első világháború pusztítása, de még a proletárok hatalomátvétele sem vetett véget. Alig néhány héttel a Tanácsköztársaság kikiáltása után, 1919 áprilisától Magyarország ismét fegyveres konfliktusokban találta magát, a trianoni békediktátumoktól megrészegült, újonnan alakult Csehszlovákiával és Romániával szemben. A tisztikar korábbi szélnek eresztése megbosszulta magát, a proletár vezetők által szervezett Vörös Hadsereg csak árnyéka volt a magyar királyi haderőnek. Bár a magyar katonák a Felvidéken átmenetileg elkönyvelhettek némi sikert, a román hadsereg előrenyomulása 1919. augusztus 1-jén véget vetett a magyarországi proletárdiktatúrának. Kun Béla és a népbiztosok Bécsig menekültek. A hatalmat a Horthy Miklós vezette Nemzeti Hadsereg ragadta magához. Az antikommunista és antiszemita érzelmektől fűtött ellenforradalom a vörösterrort fehérterrorra cserélte.
Köszönjük a Kieselbach Galéria és Molnos Péter segítségét.
Írta: Balázs Zsuzsanna | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/1919
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
