Kevés ijesztőbb dolog van manapság annál, ahogy meginogni látszik az igazsághoz való viszonyunk. Az álhírek, alternatív tények, deepfake videók, hangutánzó MI-programok, és pláne a nyilvánvaló valótlanságokkal bensőséges viszonyt ápoló propaganda korában az ember önkéntelenül is egyre bizalmatlanabbul szemléli a világot. Pedig alapvetően azért mégiscsak az egymásba és valamiféle közös igazságba vetett hitre épülnek társadalmaink. Szinte minden, amit ma tudunk, addig állja meg a helyét, amíg azt feltételezzük, hogy a legtöbb másik ember igazat mond.
Ezért olyan megrázó Ferdinand von Schirach legújabb Magyarországon bemutatott darabja, a Nyílt tárgyalás: mert azt boncolgatja kíméletlen precizitással két és fél órán keresztül, hogy milyen, amikor az hazudik, aki a legközelebb áll az emberhez – ráadásul épp róla. És ha ez önmagában nem lenne elég, szinte mellékesen felveti azt is, hogy az igazság egyébként olykor egyszerűen megismerhetetlen. Hiányában csak vélemények maradnak – von Schirachot leginkább minden darabjában ezek foglalkoztatják.
Katharina Schlüter tévés műsorvezető (Ónódi Eszter) szexuális erőszakkal vádolja Christian Thiede vezérigazgatót (Fekete Ernő), akivel korábban évekig viszonyt folytatott. Schlüter szerint egy konszezusosnak induló együttlét során a férfi, egyértelmű ellenkezése ellenére, megerőszakolta. Thiede tagad. Valamelyikük hazudik. De hogy lehet kívülről igazságot tenni két ember legintimebb pillanatáról?
Von Schirach korábbi műveihez hasonlóan most is azt vizsgálja, mit tud kezdeni az ilyen feloldhatatlannak tűnő ellentétekkel az eddigi legjobb válasz, amit az emberiség az ilyesfajta kérdésekre kitalált: a jog. A német szerző nem véletlenül tereli nézőit újra és újra rideg tárgyalótermekbe: amellett, hogy az elmúlt évtizedekben bestseller regény- és drámaíróvá emelkedett, gyakorló jogász. Két eddigi Magyarországon bemutatott darabja abból állt, hogy egy rakás ember vitatkozott egy-egy letisztult színpadon. A szintén a Katonában bemutatott Terrorban arról, hogy felmenthető-e egy vadászpilóta, aki felettese kifejezett parancsa ellenére kilőtt egy 164 utast szállító gépet, mielőtt az belecsapódott volna egy hetvenezer fős, teltházas stadionba; az Örkényben színpadra állított Istenben meg arról, hogy meg lehet-e ölni valakit, aki meg akar halni. Azoknak az előadásoknak a végén a nézők szavazhattak róla, melyik oldalon van az a bizonyos igazság (mindkettőről elérhető egyébként egy–egy világtérkép, amin meg lehet nézni, hogyan szavaztak különböző országok közönségei). A Nyílt tárgyalás nem kínál ilyen megnyugtató lezárást, bár
Ez a tárgyalótermi felállás első blikkre talán ingerszegény színházi élménynek tűnhet, de aki bármelyiket látta a jogászból lett író korábbi darabjai közül, az tudja, hogy ettől nem érdemes tartani: von Schirachnak specialitása az a fajta komótos feszültségépítés, ami órákig képes a székébe szegezni az embert. Székely Kriszta ráadásul kicsit meg is csavarja ezt a formát rendezésében: egyrészt a drámai tetőpontokon szó szerint megforgatja a színpadot, másrészt néhány gondosan beállított kamera és három kivetítő segítségével végig kellemetlenül közelről is szemmel tartatja szereplőit.
Ez azért is szerencsés, mert az ügy, amit elsősorban Ónodi megkapó vallomásából ismerünk meg, kevés támpontot kínál: az igazság kiderítésének egyetlen lehetősége, ha mélyen megmerítkezünk ennek a két embernek a magánéletében, és közben feszülten figyeljük, hátha egy gyanús félrenézés, egy bűnbánó tekintet, vagy egy dühös arcrándulás elárulja, merre keresendő a nagybetűs Igazság. A színészek tehát színpadon és képernyőn egyszerre állnak helyt, kivétel nélkül remekül. A legnehezebb feladata Fekete Ernőnek van, ő az előadás nagy részében „csak” intenzíven bámul maga elé. Minden apró rezdülése jelentőségteljes.
A középpontban a Katona színpadára harminc év után visszatérő Udvaros Dorottya áll – azaz ül: ő vezeti a szemünk láttára kibontakozó tárgyalást, hozzá lépnek oda sorban a színen feltűnő karakterek, hogy alávessék magukat akkurátus kihallgatásának. Udvaros bírónője kimért és zsibbasztóan alapos, közben mégis minden gesztusában emberi. Ő képviseli azt a kétségbeesett megérteni vágyást, amit mi, kívülállók is érzünk.
A szexuális erőszak ügyek – már az az elenyésző százalék, ami eljut a bíróságokig – a legritkább esetben egyszerűek. Szemtanúk értelemszerűen ritkán akadnak, de az is nehezíti a dolgot, hogy az áldozatok sokszor jóval az eset után fordulnak csak a hatóságokhoz, és még akkor is sokan visszakoznak. Az elkövető ugyanis a legtöbbször nem idegen. Jóllehet az elmúlt évtizedben a metoo-mozgalom kapcsán nagy figyelem irányult ezekre az esetekre, a nemi erőszakot továbbra is mítoszok sokasága lengi körül. Ezek egyike az, amit az angol „he said, she said”-nek mond, ami nagyjából annyit tesz, hogy „a férfi ezt mondja, a nő meg azt” – az ember szinte önkéntelenül suta vállrándítást, széttárt karokat képzel ehhez a mondathoz. Ez a darab eredeti, német címe is.
Hosszú évszázadokon át egyébként lehetett: a nemi erőszak ügyeit a jog hagyományosan mindig is eltérően kezelte, mint a többi bűntényt. „A nők hazudnak” – érvelt például egy amerikai jogász, amikor a hetvenes években felmerült, miért nem ér ugyanannyit ezekben az esetekben az áldozatok szava, mint egy rablásnál vagy testi sértésnél.
A Nyílt tárgyalás lendületesen sorra veszi, és a néző elé tárja, ma milyen eszközök vannak a bíróság kezében. Mindjárt ott van például a két ügyvéd, a Katharina Schlütert képviselő, cinikus Biegler (Kocsis Gergely) és a Thiedét védő, modoros Breslau (Pálmai Anna), akik egyfelől az előadás mozgatórugói, másfelől maguk is hús-vér példázatai annak, mennyi minden befolyásolja az ember igazságérzetét. Nagyon nem mindegy például, hogy milyen stílusban kelnek életre a narratívák – ahogy az is érdekes választás, hogy a nőt férfi képviseli, a férfit meg nő védi az ügyben.
És ott van még egy rakás szakértő és tanú, akik szépen sorban helyet foglalnak a mikrofon előtt, és türelmesen közelebb rugdosnak minket valamiféle igazsághoz – nem mindig az adott ügyben, az előadás olykor kissé didaktikusan elmereng a nemi erőszak témájának különböző vetületein. Ezt mondjuk könnyen elnézzük az alkotóknak, elsősorban azért, mert a rögtönzött kiselőadások nem akasztják meg az eseményeket. Van igazságügyi orvosszakértő (Rajkai Zoltán), nyomozó (Fullajtár Andrea) és pszichológus (Pelsőczy Réka), és – hogy az ember fellélegezhessen néha a szakértői monológok és ügyvédi taktikázások közepette – van hóbortos taxisofőr (Elek Ferenc) meg buzgó legjobb barátnő (Jordán Adél) is.
Von Schirach előbb gondosan, tégláról téglára felépíti a történet egyik oldalát, aztán az előadás utolsó etapjában jól irányzott mozdulattal porig rombol mindent, amit addig már éppen kezdtünk elhinni. Hogy mit visz haza a német szerző eddigi legszemélyesebb tárgyalásáról, azt mindenki maga dönti el. Egy biztató dolog azért minden esetre van a Katona frissen bemutatott darabjában: a jog legalább nem adja fel, sőt, ha kell, nem rest elölről kezdeni az egészet.
