Az űrkutatásért rajongók és a laikusok tömegei is izgalommal figyelik az amerikai Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal – azaz a NASA – két űrhajósa, Sunita Williams és Butch Wilmore kálváriáját, akik eredetileg csak egy 8 napos űrutazásra készültek, de ehelyett már több mint három hónapja Föld körüli pályán keringenek.
A két amerikai asztronauta a megszokott feladataik mellett azért indultak el június 5-én a Nemzetközi Űrállomásra (ISS), hogy éles bevetésben teszteljék le a Boeing és a NASA közös munkájával létrehozott legújabb űrrepülőt, a CST–100 Starlinert, de a jármű meghibásodott, ők pedig jó darabig azt sem tudták, hogy mikor térhetnek majd vissza a Földre.
Ebben közrejátszott az is, hogy a NASA nem akarta elengedni az év elején az egyik utasszállító repülőjük vészkijáratának kiszakadása miatt turbulenciába kerülő repülő- és űrhajógyártó cég, a korábban az Egyesült Államok sikereit és az amerikai ipar precizitását is jelképező Boeing kezét.
Ezért sokáig az asztalon volt az az ötlet is, hogy a Boeing számára 1,5 milliárd dolláros kárt okozó Starliner-projekt prototípusát javítsák meg, és hozzák is le magukkal az űrhajósok. A NASA vezetői azonban augusztus végén úgy döntöttek, hogy inkább Elon Musk SpaceX-ét választják, és majd a Crew Dragon nevű űrrepülőt küldik fel értük. Azóta a Starlinert már vissza is küldték a Földre az űrhajósok nélkül.
A döntéssel együtt pedig azt is bejelentették, hogy az asztronauták visszaútjára végül csak az eredetileg tervezett időpont után nyolc hónappal, 2025 februárjában kerül majd sor.
Ezzel Sunita Williams és Butch Wilmore lesz a tervezett időn túl második leghosszabb időre az űrben ragadó két asztronauta, akiknél eddig csupán egyetlen hasonlóan járt sorstársuk élt át nagyobb kellemetlenségeket.
Az utolsó szovjet állampolgárként is ismert veterán kozmonauta, Szergej Konsztantyinovics Krikaljov története nemcsak azért különleges, mert összesen tíz hónapon át kellett nélkülöznie az anyaföldet az egyik utazása alkalmával. Hanem azért is, mert az ő kálváriáját nem meghibásodott űreszközök, hanem a Földön zajló geopolitikai változások okozták.
A leningrádi fiú, aki mindig is az űrbe vágyott
A világon a harmadik legtöbb ideig az űrben tartózkodó ember, a hat küldetés során összesen 803 napot Föld körüli pályán töltő Szergej Konsztantyinovics Krikaljov Leningrádban született 1958. augusztus 27-én, és saját bevallása szerint már gyerekként tudta, hogy űrhajós akar lenni.
A tervei pedig olyan szépen alakultak, hogy miután gépészmérnökként diplomát szerzett, szinte azonnal csatlakozott a szovjet űrprogram rakétáiért felelős vállalathoz, ahol különböző űrrepülési berendezéseket tesztelt, valamint részt vett a földi irányítóműveletekben is.
A sikeres küldetés után hamarosan kozmonautává is választották, majd 1988 végén a Szojuz TM–7 legénységének tagjaként életében először kijuthatott az űrbe. És rögtön öt hónapot – vagyis 151 és fél napot – töltött a Mir űrállomáson.
Csak 5 hónapig maradt volna, de összedőlt alatta a világrend
Bár az első űrutazásakor még nem történt semmilyen komolyabb galiba, a második űrutazásáról – főként annak szerencsétlen időzítése miatt – ez már nem mondható el. Krikaljov második expedíciója ugyanis a Földön zajló események miatt szó szerint történelmi jelentőségűvé vált.
A Szojuz TM–12 1991. május 18-án Anatolij Pavlovics Arcebarszkij kapitánnyal, Szergej Konsztantyinovics Krikaljov fedélzeti mérnökkel, és az első brit űrhajóssal, Helen Sharmannal indult el a Mir űrállomásra, ahol az eredeti tervek szerint a brit űrhajós csak pár napot, míg a szovjet kozmonauták öt hónapot töltöttek volna.
De már a megérkezésük sem volt zökkenőmentes, hiszen az űrhajó meghibásodott, mielőtt dokkolni tudtak volna az űrállomásra – a brit asztronauta visszaemlékezése szerint Krikaljov a feladatot annak ellenére is a legnagyobb higgadtsággal oldott meg, hogy egy apró hiba is végzetes lehetett volna.
Sharman a szovjet kozmonautákkal ellentétben nyolc nap után távozott az űrállomásról, de igen élénk emlékei maradtak Krikaljovról:
Mindig azt mondta, hogy amikor leszálltunk az űrállomásra, úgy érezte, mintha hazatérne
– idézi a Discover című amerikai tudományos magazin honlapja a brit asztronautát. Aki szerint szovjet kollégája annyira imádta a súlytalanság érzését, hogy még az űrállomás egyik végétől a másikig is el tudott repülni anélkül, hogy hozzáért volna a padlóhoz vagy a falakhoz – amit egyébként csak nagyon kevés űrhajós tudott megtanulni.
A kötelező programokkal sűrűn tarkított napok szabad perceiben pedig az űrhajósok többségével ellentétben nem olvasott, hanem folyton a tőlük 350 kilométeres távolságra keringő Földet kémlelte olyan helyek után kutatva, ahol már járt, vagy amikről hallott valamit.
A kísérletezéssel, illetve az űrállomás fejlesztését és javítását célzó hat űrsétával tarkított expedíció menetrendjét azonban valami igencsak felborította: a szocialista államberendezkedés megreformálását a zászlajára tűző pártfőtitkárt, Mihail Szergejevics Gorbacsovot – a Szovjetunió első és egyetlen elnökét – a nyaralása idején, 1991. augusztus 19-én megpróbálták megpuccsolni a keményvonalas kommunisták, akiket tankokkal kellett megfékezni a moszkvai Vörös téren.
A felesége hangja és random rádiósok tartották benne a lelket
„Számunkra ez teljesen váratlan volt. Nem értettük, mi történt. Amikor átbeszéltük az egészet, megpróbáltunk rájönni, hogy ez hogyan érintheti az űrprogramot” – emlékezett vissza később Krikaljov, akinek a puccskísérlet után nem sokkal úgy kellett megünnepelnie a 33. születésnapját a Mir fedélzetén, hogy nem tudta, mikor juthat majd vissza a Földre. De amikor az űrből hazatérve később megkérdezték, hogy mi volt a legmeglepőbb számára ebben az időszakban, akkor a hazája összeomlásának ecsetelése helyett a következő, költőket is megszégyenítő választ adta, ami akár a szülőföldjén történt események metaforájaként is értelmezhető:
Mi lepett meg a legjobban? Hogy a Föld először sötét volt, most pedig fehér. Eljött a tél, és előtte nyár volt. Most pedig újra virágozni kezd. Ez a leglenyűgözőbb változás, amit az űrből látni lehet.
Krikaljovban egyébként a Föld távolról való csodálása mellett az tartotta a lelket, hogy nemcsak az irányítóközponttal volt folyamatos rádiós összeköttetésben, hanem a világ különböző tájain élő rádióamatőrökkel is. A történet ezen vetületét egy 2017-ben bemutatott spanyol játékfilmből, a Sergio & Serguéiből ismerhetjük meg jobban.
És ami még fontosabb, feleségével, a földi irányítóközpontban dolgozó Elenával is rendszeresen tudott kommunikálni, akivel még az első űrrepülése idején ismerkedett meg a rádión keresztül, és ekkor már egy pár hónapos kislányuk is volt. De a szovjet gazdaság összeomlása miatt gyakorlatilag ez sem segített túl sokat rajta, hiszen rendszeresen azon aggodalmaskodott, hogy az erősen inflálódó fizetéséből hogyan fog túlélni a családja a Földön, miközben az űrben töltött túl hosszú idő miatt az egészségéért is aggódnia kellett.
„Igyekeztem soha nem beszélni a kellemetlen dolgokról, mert nehéz lehetett neki. Amennyire meg tudom ítélni, Szergej is ugyanezt tette” – mesélte Elena egy férjéről szóló, 1996-os dokumentumfilmben.
Az is felmerült, hogy eladják a feje fölül a Mirt
Az államszövetség szétesésével járó gazdasági összeomlás kellős közepén az űrprogramot is újra kellett tervezni. Ennek keretében pedig nemcsak azt az ötletet találták ki lehetséges megoldásként, hogy még több külföldi asztronautát repítenek fel az űrbe – hiszen ezeknek az űrhajósoknak a hazája rendszerint hatalmas összeget fizetett a szolgáltatásért –, hanem azt is, hogy el kellene adniuk a Mirt, hogy így szerezzenek pénzt a bajban lévő, éppen szovjetből orosszá váló gazdaság számára. Vagy például az ebben az esetben duplán is hontalanná váló Krikaljov hazajuttatására.
Főhősünk helyzetét az is tovább rontotta, hogy a tudás, amivel űrhajók tervezésében is jártas gépészmérnökként rendelkezett, pótolhatatlannak bizonyult. Ahogy az is, hogy a szovjet űrprogram központja, a bajkonuri űrrepülőtér – ahonnan fellőtték az űrhajókat – az egyik elsőként kiváló szovjet tagállam, a függetlenségét még az űrhajósok indulása előtt, 1990 októberében kikiáltó Kazahsztán területén van.
Így a diplomáciai gesztusnak és a dollármilliókért felvitt többi külföldi asztronautának köszönhetően a szovjet űrprogram megkapta a lehetőséget, hogy átalakulhasson orosz űrprogrammá.
Mivel az első kazah űrhajós, Toktar Ongarbajuli Aubakirov eredetileg vadászpilóta volt, és a vele érkező másik két űrhajós sem tudta pótolni a tudását, Krikaljovnak még akkor is a Miren kellett maradnia, amikor eredeti útitársát, Arcebarszkijt októberben hazavitték.
Az utolsó szovjet állampolgár, Szergej Konsztantyinovics Krikaljov végül egészen az Orosz Föderáció első, 1992 márciusi űrmissziójáig maradt a Miren, amikor a Szojuz TM–14 fedélzetén egy hozzá hasonlóan nagy tudású szakembert is felküldtek az űrállomásra Alekszandr Jurjevics Kaleri személyében.
Visszatérése után sem vette le a tekintetét a csillagos égről
A kálvária végül a Szovjetunió felbomlása után pontosan három hónappal, 1992. március 25-én ért véget, amikor a Mir fedélzetén ragadó Krikaljov földet ért az immáron független Kazah Köztársaság Arkalik nevű városának közelében. Az eredetileg tervezett öthónapos misszió helyett akaratán kívül 10 hónapra az űrben ragadó kozmonauta ez idő alatt mintegy 5 ezer alkalommal kerülte meg a Földet – így összesen mintegy 5 ezer napfelkeltét és naplementét csodálhatott meg a küldetése alatt az űrállomásról. Amikor földet ért, már a hazája sem létezett, és a szülővárosát, Leningrádot sem úgy hívták, ahogy addig, hanem visszanevezték Szentpétervárrá.
A túl hosszú, és ezért az emberi szervezetre veszélyt jelentő űrutazás után egy négyfős csoportnak kellett kisegítenie Krikaljovot a Szojuz TM–13 kapszulájából. Sápadt volt és izzadt. Az egyik segítő zsebkendővel legyezte az arcát, egy másik forró húslevest nyújtott neki. A friss levegő és az égető napfény átjárta a testét. A gravitációval való újbóli találkozás mellett a friss hótakaró is megnehezítette a járását.
Nagyon kellemes volt, annak ellenére, hogy milyen súlyos akadályokkal kellett szembenéznünk. (…) Lélektanilag megszabadított a tehertől. Volt egy ilyen pillanatom. Nem nevezném eufóriának, de nagyon jó érzés volt
– emlékezett vissza a róla készült dokumentumfilmben az űrállomás megmentésére kényszerített Krikaljov, hogyan is élte meg, hogy már nem őt terheli a Mir irányításának és karbantartásának a felelőssége.
Hetekbe telt, mire újra otthon érezte magát a Földön, és hónapokba, mire teljesen felépült, de annyira szerette az űrt kutatni, hogy 1994-ben, az első orosz-amerikai közös misszió keretében már vissza is küldték. Így Krikaljovot érte az a megtiszteltetés is, hogy ő lehetett az első orosz kozmonauta, aki a NASA-tól is kiképzést kapott az Egyesült Államokban.
A hidegháború lezárása utáni másfél évtizedben még további három küldetésen vett részt, ő volt például az egyike annak a három űrhajósnak is, akiket elsőként lőttek fel a Nemzetközi Űrállomásra. A 2005-ös utolsó űrutazása alkalmával pedig még az űrállomás parancsoki feladataival is őt bízták meg.
Ez az utazás azonban nemcsak ezért volt mérföldkő az életében, hanem azért is, mert a végére összesen 803 napot töltött az űrben. Ezzel egy évtizeden át – egészen a jelenleg 879 nappal rekordernek számító, szintén orosz Gennagyij Ivanovics Padalka 2015-ös küldetéséig – ő számított a leghosszabb ideig az űrben tartózkodó űrhajósnak. A történelem egyik legrutinosabb űrhajósának számító Szergej Konsztantyinovics Krikaljov az űrben töltött idejével a tudósok szerint még egy kisebb időutazást is végrehajtott: tíz hónaposra nyúlt küldetéséről 0,02 másodperccel fiatalabban tért vissza.
De a most 66 éves egykori kozmonauta a szkafandere szögre akasztása után sem engedte el teljesen a csillagos ég fürkészését, hiszen 2007-ben ő lett a szovjet űrprogram atyjáról, Szergej Pavlovics Koroljovról elnevezett vállalat emberi személyzettel elindított űrutazásokért felelős alelnöke. Egy időben még a Jurij Gagarin Kozmonauta Kiképző Központot is ő vezette. És ha ez nem lenne elég, még az oroszországi rendezésű 2014-es téli olimpia fáklyagyújtásának is ő volt az egyik sztárvendége Szocsiban.
