A társadalmi, politikai és gazdasági reformokért vívott hosszú küzdelem 1848 tavaszán érte el a célját: március 16–17-én V. Ferdinánd elfogadta a magyar országgyűlés reformprogramját, és István nádort felhatalmazva a liberális ellenzék vezetőjét, Batthyány Lajost bízta meg kormányalakítással. Alig néhány hét alatt megszületett egy 31 cikkelyt tartalmazó törvénycsomag, az úgynevezett áprilisi törvények, amelyek megalapozták hazánk történetének legjelentősebb rendszerváltását – itt írtunk erről bővebben.
Idén volt 175 éve, hogy Batthyány Lajos megkapta a miniszterelnöki kinevezést. A 24.hu-n Dr. Melkovics Tamás történész, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének oktatója segítségével sorozatot indítottunk Batthyány életének bemutatására. A mostani folytatásban arról a szűk fél évről lesz szó,
A legnagyobb államférfiak a kormányban
A nemzetközi események, a bécsi és a pesti forradalom hatására a dinasztia ugyan rábólintott az ellenzéki program megvalósítására, de az udvar már az első pillanattól fogva igyekezett legalább puhítani a már elfogadott követeléseket. Batthyány Lajos első miniszterelnöki körlevelében nemzetőrség felállítását rendelte el a törvényes rend fenntartása érdekében, majd szétküldte az országgyűlés által elfogadott legégetőbb társadalmi problémát orvosló jobbágyfelszabadítást. A törvény már csak uralkodói jóváhagyásra várt.
Közjogi szempontból azonban a kormányalakítás volt a legfontosabb feladat, a névsor március 23-ára állt össze. Az uralkodó április 7-én hagyta jóvá a kabinet összetételét, majd április 11-én szentesítette a már említett törvénycsomagot, amely áprilisi törvények néven vált 1848 legfontosabb mérföldkövévé. A kormány április 14-én költözött át Pestre, és másnap rögtön hozzá is látott a feladatokhoz. Batthyány elnöki hivatalát a mai Kossuth Lajos utcában jelenleg is álló Horváth-ház első emeletén, Landerer és Heckenast nyomdája fölött rendezte be.
Még most, 175 év távlatából is nyugodtam kimondhatjuk, hogy az április 12-én munkába álló, első felelős magyar kabinet személyi összetételénél fogva A miniszterek többsége elévülhetetlen tettekkel bizonyította rátermettségét, tudásuk, elköteleződésük és szakértelmük megkérdőjelezhetetlen volt. Érdemes végigolvasni a névsort, sokukra ma már „önálló intézményként” tekintünk.
- Batthyány Lajos gróf, miniszterelnök;
- Deák Ferenc, igazságügy-miniszter;
- Eötvös József báró, vallás- és közoktatásügyi miniszter;
- Esterházy Pál herceg, király személye körüli miniszter;
- Klauzál Gábor, földművelés-, ipar- és kereskedelmi miniszter;
- Kossuth Lajos, pénzügyminiszter;
- Mészáros Lázár, hadügyminiszter;
- Szemere Bertalan, belügyminiszter
- Széchenyi István gróf, közlekedés- és közmunkaügyi miniszter.
Az itt megjelenő szaktudás nemzetközi összehasonlításban is bőven megállja a helyét. Miniszterelnökként természetesen Batthyány volt a „főnök”, de nem szólt bele közvetlenül miniszterei munkájába, sőt, a legmagasabb fokú autonómiát várta el tőlük.
1848–49 egyik tragédiája, hogy ezeket az embereket nem hagyták dolgozni. Az udvar egyre keményebb támadásai közben a törvényesség és a béke megőrzésén kellett fáradozniuk, majd idő előtt lemondaniuk, ahelyett, hogy szakterületükön alkothattak volna
– emeli ki a 24.hu-nak Melkovics Tamás.
Reális cél volt a birodalmon belüli teljes önállóság
Az áprilisi törvények hatályba lépése a gyakorlatban azt jelentette, hogy új Magyarország született. A rendi keretek megszűntek, alkotmányos ország jött létre népképviseleti országgyűléssel, az országgyűlésnek felelős kormánnyal, közjogi értelemben is visszatért Erdély és a Partium. A munka ezzel természetesen korántsem ért véget, ám megteremtette az alapját a jogi kifejlődésünknek.
Hiányoztak például a konkrétumok Magyarország és a birodalom viszonyrendszerét illetően. A háború és béke kérdése uralkodói hatáskör maradt, miként a törvények is csak a király szentesítésével léptek hatályba, és a közös birodalmi külképviseleti szervek sem módosultak – bizonyos szempontból úgy foghatjuk meg, hogy kicsit szorosabb kapcsolat volt ez, mint a hagyományos perszonálunió, ahol csak az uralkodó köti össze a két államot. A másik olvasat szerint viszont épphogy lazább volt a perszonáluniónál, mivel, ha az uralkodó huzamosabb ideig tartózkodott az ország határain kívül – márpedig a Bécsben székelő Habsburgok esetében ez volt az alaphelyzet –, akkor a nádor gyakorolhatott bizonyos felségjogokat.
Batthyányék természetesen minél nagyobb függetlenségre törekedtek, és a történész megjegyzi:
1848 tavaszán egyáltalán nem volt illúzió egy olyan, teljeskörű önállóság elérése, ahol csak és kizárólag az uralkodó személye kapcsolja hazánkat a birodalomhoz.
Ne feledjük, hogy ekkoriban már szinte biztos volt a német egység megteremtése, a kérdés csak annyi volt, hogy Ausztriával vagy nélküle valósul-e meg. Előbbi esetben a Habsburgok számára nyilvánvalóan legfeljebb a perszonálunió maradhatott volna Magyarországgal, sőt, komolyan felmerült a Buda központú Habsburg Birodalom elképzelése is.
Sok millió „rabszolga” Magyarországon
Ami pedig e rendszerváltás társadalmi hatásait illeti, a jobbágyfelszabadítás volt magasan a legfontosabb. 2023-ból nehéz elképzelni és átélni, mit jelentett az 1848 előtti jobbágyság, a jobbágyi életforma:
A jobbágy nemcsak az államnak, hanem a földesurának és az egyháznak is adót fizetett, nem volt joga független igazságszolgáltatáshoz, földesura ítélkezett felette, s földtulajdonnal sem rendelkezhetett. A legdurvább kiszolgáltatottságot a robot jelentette, vagyis évente megszabott ideig ingyenmunkát kellett végezni az uraság birtokain – némi laikus túlzással tehát magyarok tömegeit kényszerítették „rabszolgamunkára”. Az áprilisi törvények mindezt egy csapásra megszüntették, és a sok millió jobbágy egyenrangú magyar polgárrá vált.
Rendbe tette Zsófia főhercegnőt
Visszatérve a mindennapokhoz, a törvények megszülettek, de az államalapítás óta megvalósult legnagyobb rendszerváltás eredményeit érvényesíteni is kellett, holott a kezdeti legnagyobb kihívást az üres államkassza jelentette, miközben az udvar hozzájárulást követelt az osztrák államadóssághoz. A helyzet megoldása lett nemsokára a gyakorlatilag fedezet nélküli papírpénz, a „Kossuth-bankó”, ami a társadalmi bizalomnak és áldozatvállalásnak köszönhetően mégis a szabadságharc végéig értékálló maradt.
A másik égető problémát a hadügyek jelentették, egyértelmű parancs híján ugyanis a hazánkban állomásozó katonaság vezetői vonakodtak a magyar kormánynak engedelmeskedni. Komoly eredmény volt, amikor május 3-án már uralkodói utasítás kötelezte őket erre, ám, mint később kiderült, ez az „engedmény” is az időhúzást szolgálta.
Egy szó, mint száz, az első felelős magyar kormánynak időre volt szüksége az önálló állami lét alapjainak megteremtésére és működésének biztosítására. Batthyány Lajosnak egy nyugodt perce sem volt, folyamatosan tárgyalt, szervezett, Bécs, illetve Innsbruck és Pest között ingázott.
A miniszterelnök egyenrangú partnerként, határozottan viselkedett a dinasztiával való tárgyalásokon, ha érdeke úgy kívánta, nem esett nehezére Zsófia főhercegnőt is kiküldeni a teremből, hogy nyugodtabban beszélhessen uralkodójával
– fogalmaz Melkovics Tamás.
Ennél többet nem tehettek
A legmagasabb színtéren is nagyon ügyes politikusnak bizonyult: hol engedett, hol bekeményített, taktikázott, zsarolt, ahogy a helyzet megkívánta. Bő fél évig sikerült elkerülnie a fegyveres harcot, miközben tudatosan készült az ellenállásra, akár a katonai konfliktusra is: Batthyány saját hatáskörében tartotta a nemzetőrség szervezését, még áprilisban – szinte önálló szakminisztériumként – felállította az ideiglenes Országos Nemzetőrségi Haditanácsot, és május végéig, Mészáros Lázár hazaérkezéséig a hadügyeket is ő vitte.
Május 15–16-án kiadott rendeletével elrendelte 10 önkéntes nemzetőr zászlóalj felállítását, és kiadta a „rendes nemzetőrség”, azaz a honvédség toborzási felhívását. Batthyány ezzel gyakorlatilag megteremtette a magyar nemzeti hadsereg alapjait, amit a köztudat ma tévesen egyedül Kossuth érdemének tekint. Arról a hadseregről van szó, amely sikeresen vívta meg az önvédő harcot, és szabadította fel az országot 1849 tavaszára. Kiemelten fontosnak tartotta a külfölddel való kapcsolattartást, nagy hangsúlyt fektetett a diplomáciai érdekérvényesítés megszervezésére szerte Európában.
A helyzet májustól, Josip Jellasics horvát bán fellépésével kezdett rosszabbra fordulni. A horvát nemzeti törekvések képviselőjeként nyilvánult meg – a felheccelt tömeg szimbolikusan bitófára szegezte és elégette Batthyány és István nádor portréját –, de egyre világosabbá vált, hogy szó sincs markáns etnikai konfliktusról: a bán a bécsi politika ellentámadását készítette elő az udvar támogatásával. Május végén a Délvidéken szerb lázadás tört ki, a pesti radikálisok erélyesebb fellépést követeltek, miközben Ausztria visszakozni kezdett.
Batthyány a végletekig hajlandó volt tárgyalni a konfliktusok elkerülése érdekében, de ő és a magyar politikai elit is axiómaként kezelte, hogy a tavasszal elért eredményektől egy tapodtat sem lépünk vissza. Sőt, a miniszterelnök és miniszterei éppen az önálló állami garanciák kiteljesítésén fáradoztak a teljes pénzügyi önállóság megteremtésével, a nemzeti haderő felállításával és az önálló magyar diplomácia megszervezésével.
Bármilyen aktívan is dolgozott a tűzoltáson az új magyar kormány és a július 5-én összeülő első népképviseleti országgyűlés, nyár végére a helyzet tarthatatlanná vált. Jellasics támadása küszöbön állt, a Habsburgok úrrá lettek az itáliai nemzeti mozgalmakon, Ausztria egyre inkább kifelé haladt a német egységből, és Bécsben immár nyílt ellenforradalmi törekvések jelentek meg. Batthyány ennek megfelelően augusztus közepén új lendületet adott a honvéderő toborzásának, a hatóságokat önkéntes, tartós szolgálatot vállaló nemzetőr alakulatok szervezésére utasította, majd augusztus végén kiképzésükről is rendelkezett.
Elfogyott a tér, Batthyány lemondott
Amikor pedig szeptember elején V. Ferdinánd királyi leirata gyakorlatilag nyíltan szembement az áprilisi törvényekkel, Batthyány Lajos a sikertelen tárgyalások után – miközben Jellasics csapatai átlépték a Drávát – szeptember 11-én beadta a lemondását, ám István nádor ezt nem fogadta el, így ügyvezető miniszterelnökként maradt a helyén. Szeptember 21-től a hattagú Honvédelmi Bizottmány segítette a munkáját. Úgy érezte, hogy nincs hova hátrálni, a törvényesség nem tartható fenn tovább, a nemzeti ellenállás ugyanakkor legitimmé vált. Szeptember 13-án tétovázás nélkül népfelkelést hirdetett Jellasics ellen, szeptember 14-én az országgyűlés jóváhagyásával elrendelte az azonnali honvédtoborzást – immár uralkodói szentesítés nélkül. Szeptember 15-én elmondott beszédében kifejtette:
felszólítom e tisztelt házat, vegye komoly fontolóra, ha valljon nem érkezett-e még meg azon végperc, melyben a nemzet már azon legutolsó s legelszántabb önvédelemre szorult, melynél a törvényességet nem képes, de nem is köteles respektálni.
Batthyány lényegében felajánlotta a félreállását, de ezt az országgyűlés nem fogadta el, így fáradhatatlan munkabírással tovább intézte a honvédség szervezési munkáit: 17-én kormánybiztosokat nevezett ki a toborzás felügyelésére, 19-én pedig a részletszabályokat is meghatározta, 23-án Kossuthot népfelkelő biztossá nevezte ki, aki másnap alföldi toborzóútra indult. Eközben Jellasics hadserege élén egyre mélyebben nyomult az országba, Batthyány szeptember 28-án személyesen vett részt a sukorói haditanácson, aznap a pesti nép meglincselte Franz Philipp von Lamberget, a királyi biztosként kiküldött altábornagyot. Erre Batthyány rögtön Pestre indult, de végül visszatért a táborba. Szeptember 29-én személyesen kereste fel Jellasicsot békéltető szándékkal, sikertelenül, majd Bécsbe utazott.
Aznap Pákozdnál a honvédség megfutamította a horvát bán seregét, ezzel pedig kezdetét vette az önvédelmi harc. Batthyány számára végleg elfogyott a levegő, október 2-án immár végleg lemondott, még nyáron elnyert képviselői mandátumát is visszaadta.
Rövid kormányzása alatt fáradhatatlanul dolgozott az áprilisi törvények realizálásán, az állami garanciák kiszélesítésén, mindent megtett, hogy békésen lehessen rendezni az egyre feszültebb helyzetet, miközben óriási bravúrt végrehajtva felkészítette az országot a sikeres katonai ellenállásra. Örök érdeme marad, hogy az alapok lerakásával megteremtette a szabadságharc nemzeti hadseregét.
Mit tett ezután? Hogyan lett Magyarország első felelős miniszterelnökéből „névtelen” közkatona, majd az ország mártírja? Mivel vádolták meg, és miért nem volt hajlandó menekülni? Erről lesz szó sorozatunk következő részében.
