Igor Turcsin 1936. november 16-án született az odesszai régióhoz tartozó Szofijevka faluban. Családja egy évvel később Kijevbe költözött, majd a második világháború idején édesapja a frontra került, a családot pedig a hátországba, az Urálon túlra költöztették. 1944-ben, Ukrajna felszabadítása után, édesapja visszatért a békés munkához, majd a háborút követően, 1947-ben a Ternopili Regionális Mezőgazdasági Osztály vezetőjévé nevezték ki. De nem maradtak ott sokáig, ezt követően hamarosan Hmelnickijbe, majd Zsitomirba költözött a család.
A kis Igor 1951-ben kezdett el sportolni, elsősorban a kosárlabda érdekelte. Amint bekerült a Kamenyec-Podolszkij egyetem pedagógiai intézetének testnevelési és sporttudományi karára, kiteljesedett az élete: előadóművészként és énekesként aktívan részt vett az amatőr művészeti tevékenységekben, végül vörös diplomával végzett testnevelés-biológia szakos tanárként.
Sohasem kézizett, a legnagyobb lett
Miután Kijevbe költözött, a 2. számú állami középiskolában választhatott, milyen edző lesz: kézilabda vagy asztalitenisz. Bár sohasem kézilabdázott, végül azt választotta, és célul tűzte ki, hogy ne csupán egy erős csapatot hozzon létre, hanem egy baráti, érdeklődő társaságot kovácsoljon egységgé.
„Általában két edzést tartunk naponta. Ezt azonban csak úgy lehet hasznosan elvégezni, ha a lányok fanatikusan szeretik ezt a játékot. Ezért is tartom alapvető edzői hivatásomnak a fanatizálást. Van egy füzetem, amely több mint 400 edzésgyakorlatot tartalmaz. Ezeket a világ minden részén gyűjtöm, beírom a füzetbe. Ezért edzéseink nem unalmasak, nem egyhangúak” – nyilatkozta az Új Szónak 1982. december 13-án.
Ebben az interjúban (41 éve!) még egy érdekességet megjegyzett:
Én személy szerint bevezetném a nálunk már régen érvényben levő 45 másodperces szabályt, így sokkal dinamikusabb lenne a játék, a csapatok nem vinnék túlzásba a labdatartást.
A kézilabda annyira bejött Turcsinnak, hogy csapatából jött létre 1962-ben a Szpartak Kijev, tanítványainak az 1960-as években nem volt párjuk az egész Szovjetunióban. Az edző 1969-ben már bajnoki címig vezette a Szpartakot, és nem elég, hogy a hazai sorozatban 1988-ig megszakítás nélkül 20 aranyérmet szerzett, de Európában is remekelt, 1970 és 1988 között 13 alkalommal nyerte meg a Bajnokcsapatok Európa Kupáját (a mai Bajnokok Ligája ősét).
Isten ajándéka
Amikor látta egy-egy lányról, hogy mennyire tehetséges, még a szülőket is meggyőzte, hogy gyermekük rendszeresen járjon edzésre. Többször beszélt Zinajda Sztolityenko szüleivel is, aki legkedvesebb tanítványa, majd 1965-ben a felesége lett. Zinajda Turcsina ott volt férje minden sikerénél a pályán, tehetsége vitathatatlan volt, nem véletlenül választották meg a 20. század legjobb kézilabdázójának.
„Turcsin azzal a javaslattal érkezett iskolánkba, hogy nevezzünk be egy kézilabdacsapatot a városi bajnokságra. Testnevelő tanárokkal tárgyalt, majd kiválasztotta a megfelelő alanyokat. Így figyelt fel rám is” – mesélte a Segodnya 2000. december 21-i számában.
„Zseniális edző volt, érdekes edzéseket tartott, remekül szórakoztunk mindig. A körülmények azonban borzalmasak voltak. Eleinte az iskolánkban folyt a képzés, ahol a szűk csarnok miatt nem lehetett hova tenni a kaput, így a falra rajzoltuk fel azt. Kihagytunk néhány edzést, de ha többször előfordult, Turcsin eljött az otthonainkba és megkérte a szüleinket, hogy ha kell, akkor kényszerítsenek minket a sportra, mert érezte, hogy jók leszünk. Egy idő után elragadott bennünket a hév, már nem kellett kötelezni minket, hogy edzésre járjunk.”
De a sport nem mehetett az iskola rovására, Zinajda szerint a tanulás szent dolog volt mindenki számára.
Igor azt mondta: »Mindegyikőtöknek először embernek kell lennie, csak utána sportolónak.« És bár valóban nagyon kevés időnk volt, mindannyian jól tanultunk. Az iskola elvégzése után az egész csapat egyetemre ment.
Szerinte nehéz lehetett ennyi szeszélyes nővel dolgozni, de Turcsinnak minden sikerült.
„Isten ajándéka volt: edzőnk, apánk és a barátunk egy személyben. Az egész csapat szerelmes volt belé, hiszen fiatal, jóképű, magabiztos férfi volt.”
Éppen ezért csak titokban találkozgattak eleinte, féltek, hogy a lányok féltékenysége a barátság és a csapat rovására megy. De a szerelmüket nem titkolhatták sokáig.
„Egy nap Igorral egy kávézóban ültünk a botanikus kertben, fagylaltot ettünk, és valaki meglátott minket. A következő edzésen a lányok már összesúgtak a hátam mögött, éreztem, hogy valamire készülnek ellenem. És mi történt a pályán? Úgy voltam irányító, hogy senki sem passzolt hozzám, a labda úgy repült el mellettem, mintha ott sem lennék. A házassággal még rosszabb lett a helyzet, az esküvőt követő napokban már zaklattak a csapattársaim, napokig csak sírtam. Igor ezt már nem hagyta annyiban, találkozót szervezett, és azzal fenyegetőzött, hogy elhagyja a csapatot, és engem is elvisz másik klubhoz. Így aztán lassan megnyugodott a helyzet, szerencsére egyre több pasi jelent meg körülöttük is.”
Még a feleségét is ellökte
A stílusa hagyott kívánnivalót maga után, a régi poroszos fegyelem híveként végigüvöltözte a mérkőzéseket, ha kellett megrángatta, ne adj’ isten még meg is pofozta játékosait. Olyan is előfordult, hogy dühében a kispadra lökte feleségét, Zinajdát is…
Az általa vezetett szovjet női válogatott Montrealban és Moszkvában olimpiát nyert, Szöulban bronzérmes lett, kétszer világbajnoki címet ünnepelhetett (1982, 1986), 1975- ben és 1978-ban ezüstérmes, 1973-ban vb-bronzérmes lett.
Az 1988-as szöuli bronzérem sokba került. Turcsin önkritikusan értékelte a saját munkáját, mert elismerte, túlságosan támaszkodott saját klubjának játékosaira, miközben a KEK-győztes Kubany Krasznodarból és az IHF-kupát megnyert Eglé Vilniusból a legjobbaknak sem szavazott bizalmat. Az ugyanakkor meglepte, hogy 15 év után simán kipenderítették a válogatott éléről, az elnökség tagjai, valamint az élvonalbeli klubok edzői ugyanis úgy döntöttek, Alekszandr Taraszikov, a Kubany Krasznodar szakvezetője alkalmasabb erre a feladatra.
Azonnali koszorúérműtétre volt szüksége, de az ahhoz szükséges 25 ezer dollárt nem tudta előteremteni. Sem klubja, sem az Állami Sportbizottság nem segített rajta, ám ekkor Norvégiából jött egy ajánlat: elvégzik az operációt, de a rehabilitáció alatt dolgozzon ott.
Nyolc hónapot töltött a Fijellhammer csapatánál, felesége később úgy emlékezett vissza erre az időszakra, hogy az emberek úgy mentek az edzéseire, mintha előadást néztek volna. A terem tele volt nézőkkel, a szakma pedig szivacsként szívta magába, amit mondott.
Bár a norvégok három évre állapodtak meg vele, nem bírta addig, és visszatért Kijevbe, a skandinávok pedig elengedték, semmilyen követelést nem támasztottak vele. 1992-ben a már független Ukrajna kézilabda-válogatottját vezette, amellyel kijutott az 1994-es Európa-bajnokságra.
Munkája lett a végzete
A sikert azonban már nem ízlelhette meg, a szakember 1993. november 7-én, a Rapid Bucuresti ellen EHF-kupa nyolcaddöntő visszavágóján meghalt. A tragédiának magyar tanúi is voltak, mert a bukaresti kupamérkőzést a Soltész Iván, dr. Soós Kálmán bírókettős irányította.
„A szünetben, mikor utasításait adta tanítványainak az öltözőben, akkor lett rosszul. A mentő megérkezett, az orvosok megpróbálták éleszteni. Öt perc késéssel kezdtük a második játékrészt, a kijevi csapat kispadján a másodedző ült. A tizenkettedik percben érkezett a hír: Igor Turcsin elhunyt…
Az érthetően pszichikai sokkhatás alatt játszó Szpartak Kijev játékosaira rátört a sírógörcs. Mi ezek után lefújtuk a találkozót
– nyilatkozta Soltész Iván a Nemzeti Sport 1993. november 9-i számában.
Örökségét egy ideig nemzetközi kézilabdatorna, a Turcsin-kupa biztosította. Munkáját 1993-ban felesége, Zinajda vette át, aki három évig a Szpartak Kijev vezetőedzője volt, majd a klub sportigazgatója lett. Az 1995-ös világbajnokságon az ukrán válogatott szövetségi kapitányaként dolgozott.
Lányuk, Natasa az 1990-es években Pécsen kézilabdázott, fiuk pedig kosárlabdázó lett.
