A fotó demokratizálódásával, tömegessé válásával szükségszerűen együtt járt a fotó devalválódása is. A családi kép nem szent ereklye többé. Az amatőrizmust többnyire technikai tökéletlenség jellemzi, de ez sokszor az életszerűség javára fordul. A fotó leszállt mind a Művészet, mind a Mesterség talapzatáról, és integrálódott a mindennapi életbe. Eközben minden bizonnyal presztízsveszteséget szenvedett, de cserébe sok mindent kapott; szabadságot, eredetiséget, a hétköznapi emberi önkifejezés spontán örömét. A merev, kificamított és megfélemlített modellek helyett felszabadult arcok néznek ránk az amatőrképekről. Ugyanezek gyakran hátat is fordítanak a kamerának, s kiderül, hogy a hátak és mozdulatok ugyanannyit, néha még többet is tudnak mondani egy személyiségről, mint a fegyelmezett műtermi arcok
– fejtegette Gopcsa Katalin művészettörténész Családi fényképalbumok című tanulmányában a Fotóművészet folyóirat 1978-as első negyedévi számában. Mit nyert és mit veszített a fotográfia azzal, hogy a műkedvelő amatőr fotósok alig néhány évtizeddel az első dagerrotípiák elkészülését követően nemcsak színre léptek, de alakították is a fényképészeti piacot. És vajon mikor szűnt meg a hozzáértő mesterek és a különc művészek kiváltsága lenni, miként vált tömegek játékszerévé a fényképezőgép először az Egyesült Államokban, majd nem sokkal később Magyarországon is?
Az Amerikát azonnal meghódító Kodak iránt eleinte mérsékelt volt a lelkesedés
A fotografálás demokratizálódásának a kezdetét a szakértők 90 évvel a Gopcsa-féle tanulmány megjelenése előttre, 1888-ra teszik. Ekkor, vagyis alig ötven évvel az első dagerrotípiákról szóló, 1839. augusztusi beszámolók után dobták piacra az Egyesült Államokban a világ első Kodak-kameráját. A George Eastman által tervezett boxkamera nemcsak ultrakönnyű volt, de a kezelése sem igényelt különösebb szakértelmet. A boxkamerát feltaláló Eastman eleve azzal a reklámszöveggel növelte rekordsebességgel a vevőkörét, hogy „bárki tudja használni a Kodak-kamerát, aki képes felhúzni egy órát.” Ez valóban nagy előrelépést jelentett, mert bár amatőr fényképészek a Kodak-kamera előtt is léteztek, a fotózás sem a nehéz felszerelés, sem a bonyolult előhívási eljárások miatt nem vonzott tömegeket.
Az Eastman-féle boxkamerában papír alapú filmtekercsre lehetett kereken 100 felvételt rögzíteni, szigorúan napfényben, mert a dobozon semmilyen állítási lehetőség nem volt. Miután az összes kockát, vagyis – lévén, hogy Eastman első dobozában az exponálást követően kör alakú felvétel készült – inkább kört exponálták, a szárnyaikat próbálgató lelkes hobbifotósoknak nem volt más teendőjük, mint a dobozt elküldeni az amerikai vagy az angliai Eastman-féle Kodak-gyárba, ahol a filmeket előhívták és visszaküldték. Eastman folyamatos újításokkal és egyre olcsóbb boxokkal rukkolt elő, mígnem a 20. század fordulóján mindössze egyetlen dollárért kínálta rollfilmes kameráit. Ebből már az exponált tekercset is könnyedén ki lehetett szedni, így a boxgép visszaküldésével járó macera is megszűnt.
A fotózás népszerűsége a 19. század második felében ugyan Magyarországon is gyorsan nőtt, de az amatőr fotósok többsége a műkedvelő arisztokraták, illetve a tudósok köréből került ki. Az Eastman-féle kamerák Magyarországon nem arattak az amerikaihoz fogható sikert. Az amatőr fotósok Esterházy Mihály gróf kezdeményezésére a századfordulón szerveződtek egyesületbe, a Photo Club alapító tagjai például Hatvani Gaál Adorján műépítész, Eötvös Loránd akkori akadémiai elnök, valamint Konkoly Thege Miklós csillagász akadémikus voltak, az elnöki teendőket 1902-től elsőként Esterházy Mihály vállalta.
Az érettségiző magyar fiúk nem kocsit, hanem kamerát kaptak
Az amatőrfotózás történetét nem tárgyalja átfogó hazai szakirodalom, és sok esetben az sem egyértelmű, hogy egy műkedvelő fotográfus vagy egy szépen komponált, tökéletesen kivitelezett családi fotó mihez képest számít amatőrnek. A Photo Clubot megalapító Esterházy grófnak például a fényképezés nem jelentett bevételi forrást, de „cseklészi kastélya parkjában minden szükséges dologgal felszerelt műtermet, fényképező pavilont állíttatott fel, ahol saját maga dolgozta ki nagyméretű guminyomatait”, és ez utóbbi technikát ő honosította meg Magyarországon – derül ki Kincses Károly muzeológusnak a magyar arisztokrácia és a fényképezés viszonyáról írt munkájából. Kincses szerint „a mesterséggé szürkülő honi fényképírást Esterházy Mihály gróf mentette meg, akinek döntő szerepe volt abban, hogy a 19. század végén a magyar művészfényképezés megszülessék, és tanulva az angol, francia, német példákból, valamennyire felzárkózzon e téren – legalább Európához.”
Miközben a hazai közönség szinte teljesen lemaradt az első Kodak-lázról, az 1930-as évekre már több százezer, háztartásokban fellelhető – többségében boxkamera – volt forgalomban. A már idézett Kincses szerint a két világháború közötti időszakban óriási volt például a divatja annak, hogy az érettségiző fiúk kamerát kaptak ballagási ajándékként. Bár átfogó hazai szakirodalma ennek az időszaknak sincs, arra, hogy a szaktudás és különösebb gyakorlat nélkül használható kameráknak mekkora volt a keletje, például abból lehet következtetni, hogy a műtermek profi fotósai felvették szolgáltatásaik közé és intenzíven hirdették az amatőrök által készített képek előhívását. Mint a Bán András művészettörténész által szerkesztett, Fotográfozásról című tanulmánygyűjtemény egyik fejezetének bevezetőjéből kiderül, „a privát fotósok képzetlenségükkel, képalkotásuk esetlegességeivel új képlátást, új képírást, új optikai történelmet teremthetnek, a fotográfia a tárgyak kérlelhetetlen visszaadásával az osztályharc eszközévé válhat, reménykedtek néhányan.”
Ennek ellenére a Rákosi-korszakban az amatőr fotózás iránti lelkesedés jelentősen alábbhagyott, aminek oka lehetett az elnyomó hatalom kiépülése nyomán érzett általános – és nem alaptalan – félelem, valamint az is, hogy a privát fotók készítése és készíttetése iránti igény korábban elsősorban a főúri, nagypolgári, majd polgári családok jellemzője volt. A Kádár-korszakban, a szovjet típusú, valamint a Kelet-Németországban gyártott kisfilmes kameráknak köszönhetően azonban fokozatosan újra teret nyert a hobbifotózás.
A Széljegyzetek az amatőr-fotográfiához című, 1981-ben megjelent esszéjében Frank Heidtmann német szociológus arról ír, hogy a hobbifotózás végül efféle reményeket nemigen váltott be. Heidtmann szerint azonban az amatőr fotósok egyik csoportjának, a „kattintgatóknak” a képein tulajdonképpen három téma variálódik:
- privát vagy szervezett összejöveteleket, társadalmi rítusokat, például első áldozást, esküvőt, temetést,
- valamint a kép készítője által birtokolt javakat, autót, házat, nyaralást örökítenek meg,
- vagy nemes egyszerűséggel gyerek- és állatportrékat ábrázolnak.
Az amatőr fotósok másik csoportja, a lelkes hobbifotósok, azt bizonyítandó, hogy „ők is meg tudják csinálni”, szélesebb tematikát dolgoznak ugyan fel, de megrekednek a vélt vagy valós fotográfiai trendek másolásánál. Heidtmann szerint a 19. század fordulójának újító, alkalmanként a teljes fotográfiát előmozdító hobbifotósait száz évvel később leginkább a „bütykölgetők” idézik, akik ugyan sokszor egész életükben szenvedéllyel hódolnak a fotográfia iránti érdeklődésüknek, de inkább a technológiai érdekességek mozgatják őket, mint az egyedi képek elkészítésének a kihívásai.
*
Az iskola előtti park a Bercsényi utcában, Dunaújváros Ságvári-városrészében 1962-ben, szemben a Vörösmarty Mihály utca torkolata.
Írta: Balázs Zsuzsanna | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/privat-fenykepezes
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
