Egyes politikusoknak a tárgyalóasztala nagyobb, mint az a tér, amit a Független Színház Magyarország színészei a színpaduknak nevezhetnek: egy keskeny sáv a kisszobányi helyből, olyan keskeny, hogy azt reméljük, a hátsó függöny mögött még folytatódik majd. De nem, mögötte és oldalt sem folytatódik fifikás kulisszákban, ott már csak fal van, egyik szélen konyha, öltöző, mosdók, ahová az előadás kezdetéig bejárása van a nézőnek, mint egy rokon otthonába. És mégis elfér itt egy országnyi tabló, és háromgenerációnyi könnyedén, vállat vonva viselt igazságtalanság, amit valahogy mégis inkább vesznek az érintettek természetesnek, mintsem kesergésre méltónak. A Páva utca és a Tűzoltó utca sarkán ülünk egy félszuterénben, a hátsó sor derekára sütne a nap, ha a függönyök nem lennének behúzva, no meg, ha a belváros szűk utcáinak szuterénjeibe besütne a nap így estefelé. Ez a FüSzi, a Független Színház Magyarország decemberben nyitott játszóhelye, ahol új előadás premierel, az Országépítők című zenés darab – pontosabban, a társulat megnevezése szerint punkopera.
A díszlet pár szék csupán, és mégis szinte filmszerűen kel életre a táj: szinte hallani a forró szél susogását, a patak sincsen messze, annál messzebb van viszont a falu, épphogy idelátszik a templomtorony – meg a pártház, elvégre a ’60-as években járunk. Két férfi dolgozik itt, apa és fia, két vályogvető cigány: a fiú – amikor épp nem ábrándozik – a szalmát rakja vasvillával, az öreg tapossa, egyengeti bele a sárba, előbb-utóbb vályogtégla lesz belőle, de olyan, ami akkor se törik el, ha teljes erőből földhöz vágja az ember. Öreg parasztember jön a lányával, téglát venne, s ha lehet, munkaerőt, szaktudást is: férjhez megy a leány, de költözni csak a telek végébe engednék, oda kellene, hogy a vályogvetők felépítsenek egy új szobakonyhát. Némi alkudozás pénzre, búzára, nem tart sokáig, de ennyi idő is elég, hogy a két fiatal, akik eközben inni mentek a forráshoz, megtetsszen egymásnak. Hiába beszél az öreg a fiának, hogy egy efféle vegyes kapcsolatnak nem lesz jó vége, a fiú csak elmegy az aznapi mulatságba, és amikor újra látjuk, már el is vette a parasztlányt, akit pedig a családja is megtagadott, amiért cigányhoz ment feleségül.
Innen indulunk, aztán öles léptekkel nyargalunk bele a huszadik század társadalmi-politikai változásaiba, ami hőseink életét is újra meg újra felforgatja. A vályog helyett a tégla lesz az uralkodó építőanyag, a szocialista iparosítás nyomán téglagyári munkás lesz a vályogos család fiából, aki aztán eltökélten küzd, hogy ne csupán munkás, de magyar munkás legyen. Egy gyönyörű, megrendítő jelenetben vért izzadva gyakorolja tájszólása elhagyását, más ruhát ölt, és látjuk, ha tehetné, a bőrét is levetné, csak azért, hogy befogadják. Ideig-óráig úgy is tűnik, hogy a szocializmus által fennhangon hirdetett egyenlőség valóban kiterjed a cigányokra is – még Kiváló Munkás kitüntetést is kap, együtt tapsol neki a család, szintén gyári munkás neje és két civakodó kisgyereke is. Ám amikor a kommunista ipar nagyratörő tervei befuccsolnak, és a gyárban leépítés kezdődik, az Orsós házaspár is lapátra kerül. A téglapor szinte munkaképtelenné tette őket, az a kevés munkalehetőség, ami mégis akadna, hamar bezárul hőseink előtt származásuk miatt – ahogy az öreg vályogvető megjósolta, fia nem tudott paraszttá (értsd: magyarrá) válni, csak a feleségét tette cigánnyá.
Azért a gyerekek, úgy, ahogy, de haladnak, a lány egyetemen tanul, vagy tanulna, ha nem kellene az ösztöndíja érkezésén, s vele a megélhetésen aggódnia, a fiú viszont inkább az élet iskolájára szavaz, és az országba szép csendben megérkező kapitalizmus farvizén felépíti magát – no meg pár száz lakóépületet. Nagyapja néhány tucat vályogházához képest szép előrelépés – és mégis, hiába maradt minden új generáció végső soron a szakmában, ahogy a vályogháznak nem sok köze van a gipszkarton gyorsházakhoz, úgy hőseink között is olyan szakadékok feszülnek, hogy már szinte egymás szavát sem értik. És, ami még fájóbb, hiába építettek tíz, száz, ezer otthont, ők maguk legfeljebb ideig-óráig érezhetik magukat otthon, ha egyáltalán.
Azért ez a sivár történet ne riasszon el senkit: a jókedv mindeközben konstans. Vagyis, ha a jókedv talán nem is őszinte, azért a rossz dolgokhoz is jó pofát vágás képessége erősen munkál hőseinkben, ahogy munkál a düh is – és mindkettő igazi üzemanyaggá válik bennük, kesergés helyett a csakazértis a mottó, sírás helyett meg a zene és a tánc. A már említett punkopera műfajmeghatározás ugyanis annyit tesz: az Országépítők az első képet leszámítva szinte végig operajellegű, azaz jórészt énekelt, és csak kisebb részt prózai szöveggel szólal meg – a zenét Varga Dávid és Babindák István szerezte. És, ahogy a történet egészén, úgy a dalokon is végignyargal a történelem, a mozgalmi dalból táncdal lesz, abból dance-sláger és raphimnusz, mikor épp hol tart a poptörténet.
Mindössze négy színész, Csányi Dávid, Farkas Ramóna, Nemcsók Nóra és Szegedi Tamás formálja meg a darab sok-sok, eltérő korból, társadalmi háttérből, élethelyzetből érkező hősét, időnként genderfüggetlenül – csak be ne fóliázzák a FüSzit a végén! – és gyakran elképesztő virtuozitással. Mindannyian csodálatosan sokféleképpen használják a testüket, gyönyörűek és ezerarcúak, a tánc és az ének pedig néhol egészen fergeteges, Nemcsók Nóra ének- és tánctudása például nyugodtan elférne patinás kőszínházak zenés darabjaiban, akár az Operettben is, és nem csupán a tánckarban. Mondjuk, azokban talán kevésbé lenne benne: az Országépítőket ugyan Illés Márton és Balogh Rodrigó írta és rendezte, de a nevek mögött, ahogy a Független Színház Magyarország előadásai általában, úgy ez is afféle közös műhelymunka eredménye. Érezni is az életszagot, az alkotók valóságainak finom áttűnéseit, a mese mögött tagadhatatlanul meghúzódó valódi traumákat, amelyek, ahogy a házak építőkövei, generációról generációra új formát öltenek.
Az Országépítők premierje június 30-án volt a FüSziben, ahol még elcsíphető néhány előadás a nyáron, később pedig a társulat repertoárjának részeként útnak indul az országban.
