Hiába a tao-kánaán, nem érmekért küzd, hanem tanulni jár a világversenyekre a kéziválogatott

Ismerik a viccet, amikor az egyik rendőr megpróbálja a másiknak elmagyarázni, hogy mi az a logika? Sajnos semmilyen módon nem idézhető, de a lényege az, hogy emberünk (logikus) következtetésekre alapoz, és a végén… a feje tetejére áll minden.

Hát valahogy így vagyunk mi ezzel a kézilabda-világbajnoksággal: végignéztük, végigszurkoltuk, végigreménykedtük ezt a szűk két hetet, és most szeretnénk következtetéseket levonni. Előre szólok, nem lesz egyszerű, de tegyünk egy kísérletet rá.

Felütésként jöjjön egy egészen extrém, de tényszerű megállapítás: a magyar férfi kézilabda-válogatott egyszerre érte el a kitűzött célt és a mélypontot.

Ebből ugye logikusan az következik, hogy az emberek nagy-nagy többségének ebben a pillanatban halvány lila gőze sincs, mit várjon, mit várhat ettől a csapattól. Illetve dehogyis nincs: egyszer ezt, egyszer azt. Ezzel persze a végletekig leegyszerűsítenénk a helyzetet, ráadásul tévúton bolyonganánk, mert „ez”-ből sokkal kevesebb jutott, mint „az”-ból.

Elnézést a rébuszokért, elő a konkrétumokkal, és kezdjük a pozitívumokkal!

• Olimpiai selejtezős helyen végeztünk. A Bonaventura tesóknak azért mindenképp rebegjünk el egy halk merci beaucoup-ot, mert ha azon a bizonyos portugál-brazilon nem videóznak oly serényen (és adnak időn túli hetest Brazíliának), akkor pont ugyanezzel a teljesítménnyel csoportnegyedikként és tizensokadikként zárunk.
• Összetartó, jó közösséget alkot a csapat, és ha olyan a csillagok állása, a fiúk tudnak küzdeni egymásért, a csapatért, önmagukért.
• Kiváló ellenfél ellen képesek vagyunk egy-egy (általában kábé 15 perces) parádés szériára. Izland ellen ez például győzelmet ért.
• Brazília ellen kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtottunk. Komoly ellenfél ellen ez sem előtte, sem utána nem fordult elő.
• Akadtak egészen ígéretes produkciók: Bodóé, Ligetvárié (ha véletlenül pályára került támadásban), Bókáé (ha véletlenül eljutott hozzá a labda), és sokaknak voltak felvillanásai, de kilenc mérkőzést lejátszva az ellenkezője lenne a furcsa.
• A magyar válogatott kiadta magából a maximumot. Ez a tétel majd szerepelni fog a negatívumoknál is, és nem véletlenül.

Nézzük most a sötét oldalt, amely, ha zokogásra nem is adott okot, de bosszankodásra, értetlenkedő fejcsóválásra, lemondó legyintésekre annál inkább!

• Elszenvedtük minden idők legrandább vereségét. Ne szépítsük, a dánok felmosták velünk a padlót.
• Az Izland elleni huszáros hajrát leszámítva szemernyi esélyünk sem volt a skandinávok (svéd, dán, norvég csapat) és a portugálok ellen sem.
• Amikor az ellenfeleink egy bizonyos sebesség fölött játszottak, a védelmünk gyakorlatilag átjáróház volt.
• A szélsőinket szokás szerint alig használtuk. Szegény Pedro járt a legrosszabbul, mert nem elég, hogy alig-alig kapott labdát, de azokból is nagyjából annyi „mellét” lőtt, mint a mezőny összes szélsője együttvéve. Időnként fájdalmas volt nézni (Pedróról meg a szélsőhelyzetről még lesz szó a későbbiekben).
• Elképesztő zűrzavar volt időnként a fejekben. A két elsőperces piros lapunk minden bizonnyal Guinness-rekord (és komoly dekoncentráltságról tanúskodik), a dánok elleni lézengés pedig leginkább azért volt sokkoló, mert előtte úgy nyilatkoztak a srácok, mintha vért ittak volna. Mondjuk, lehet, hogy volt abban a vérben valami. Mint a tésztában Mexikóban ’86-ban… Szóval: Stockholm lett a kézilabda Irapuatója.
• Chema Rodriguez ugyanolyan végletes volt, mint a csapata. Legfurcsább megnyilatkozása az volt, amikor azt találta mondani az Egyiptom elleni meccs előtt, hogy tulajdonképpen mindegy, mi lesz a végeredmény és hányadikok leszünk.
• Elkeserítő volt látni, hogy a topcsapatok más sebességgel, más ritmusban, más dinamikával játsszák ezt a játékot. Tulajdonképpen egy másik játékot játszanak – pont úgy, mint a nők esetében.
• Az olykor megmosolyogtató három beállós, 7 a 6 elleni próbálkozást leszámítva egyetlen új és működő játékelemet sem láttunk a mieinktől a tavalyi Eb óta.
• A magyar válogatott kiadta magából a maximumot.

És ezzel el is érkeztünk a lényeghez. Összegezve ugyanis a történteket, nem érheti szó a ház elejét, hiszen ennyi van bennünk. Most majdnem azzal folytattam, hogy se több, se kevesebb, de az sajnos nem lenne helytálló. Kevesebb ugyanis simán lehetett volna ezúttal is, több viszont semmilyen körülmények között sem. Ezért lehet az, hogy Chema egy 10-es skálán 9-es osztályzatot adott csapata teljesítményére. Mert a képességeihez, a lehetőségeihez mérte válogatottunk teljesítményét. Hozzá is tette gyorsan:

Tudnunk kell, hol a helyünk.

Bölcs és realista kijelentés, ugyanakkor felettébb elkeserítő. Különösen akkor, ha nem önmagában vizsgáljuk, hanem a körülményeket figyelembe véve. A helyzet ugyanis a következőképpen fest: több mint egy évtizede ezelőtt úgy döntöttek a magyar sportpolitika irányítói, hogy külön kasztba helyezik az úgynevezett közönségvonzó látványsportokat, köztük a kézilabdát is. Mi több: a kézilabda az előkelő második helyet foglalta (foglalja) el a futball után, ennek köszönhetően 2011 óta milliárdok folytak a sportágba, leginkább a taónak köszönhetően.

Tehát – vissza a logikus következtetésekhez – a kormányzat minden bizonnyal úgy gondolkodott: itt egy remek, imádott sportág, biztosítsunk neki kiváló, soha nem látott feltételeket, és mindjárt két legyet ütünk egy csapásra. Lesz szuper körülmények között dolgozó és széles bázisra építő utánpótlásunk, abból pedig majd kinő a nemzedék, amely felnőttként elvezeti a szakágat a Kánaánhoz, azaz a világelithez.

Na, hát ebből az égvilágon semmi nem valósult meg, már, ami a Kánaánt meg az elitet illeti. Ha az eredményeket, a pályán mutatott teljesítményt, a nagyok-mi közti különbséget nézzük, sajnos azt látjuk, hogy egy jottányit se léptünk előre, leginkább egy helyben topogunk. 2007-ben kilencedikek, 2009-ben hatodikok, 2011-ben hetedikek lettünk a vébén, és többé-kevésbé ugyanazoktól voltunk ugyanekkora távolságra. Pedig akkor még nem volt tao, nem volt kiemelt támogatás, nem jöttek a milliárdok.

Így azért már elég elkeserítő azt olvasni 2023-ban, hogy „itt a helyünk”. És ha így van – márpedig így van –, akkor abból logikusan az következik, hogy:

1. A döntéshozók annak idején nem mérték fel reálisan, hogy milyen potenciál rejtőzik a magyar kézilabda szakmában és/vagy azt gondolták, a pénz majd mindent megold.
2. Akiknek az lett volna a feladatuk, hogy kineveljék a szebb jövőt hozó generációkat, valószínűleg rossz úton járnak.

Minden kétséget kizáróan beleadtak, beleadnak apait-anyait, teszik a dolgukat a legjobb tudásuk szerint, de a felnőttválogatottak produktuma, játékosaink fejlettségi szintje azt mutatja, hogy továbbra is nagyon messze járunk az élen haladóktól. Sőt, inkább távolodunk, mint közelednénk.

A probléma elképesztően komplex, nézzük a fő elemeit!

• A nemzetközi porondon sikeres női és férfi klubcsapataink finoman fogalmazva sem favorizálják a magyar kézilabdázókat. Kivéve a Szegedet, de az ottani magyarok nem fiatalok, és a nemzetközi siker sem mindennapi vendég arrafelé. Ezzel szemben a GOG – amely a második számú dán egyesület pillanatnyilag – mind a hat mezőnyposztra adott 20 év körüli játékost a későbbi világbajnok csapatnak.
• A Nemzeti Kézilabda Akadémiához egyedül Ilics Zoran köthető a magyar keretből – feltételezem, hogy Mocsai Lajos nem ezt álmodta meg annak idején. És a klubok sem ontják magukból a válogatott ajtaján dörömbölő fiatalokat.
• Bizonyos posztokon egyszerűen nincs választék, így fordulhat elő, hogy a meglehetősen behatárolt képességű Pedrót kell játszatni honosítottként. Mert Chema szerint védekezésben meg sem közelítik őt a többiek. Tetszik érteni? A nagy-nagy „szuperségben” annyira nincs magyar játékos, hogy kénytelenek vagyunk importálni, és még csak nem is világsztárt, mint volt annak idején Radulovics Bojana vagy Pérez Carlos.

A külföldre igazolás problematikáját ezúttal szándékosan nem említettem, mert az nem függ össze a hazai képzéssel, amellyel kapcsolatban ugyebár ott tartottunk, hogy nemigen jutunk egyről a kettőre. És értem én azokat a nyilatkozatokat – szinte mindenki ugyanazt mondja –, hogy utol kell érnünk az élen haladó skandinávokat, franciákat, spanyolokat, csak azt mondja már meg valaki végre, hogy hogyan. Hol, miként, kikkel és milyen formában hasznosítjuk ezt a temérdek tapasztalatot?

Mert lássuk be, ha a nyilatkozatokat vesszük alapul, kijelenthető: a mi válogatottjaink hosszú-hosszú ideje nem jól szerepelni, ad abszurdum érmet nyerni járni a felnőtt világversenyekre, hanem tanulni, tapasztalni.

Visszakanyarodva tehát az eredeti és talán az egyetlen igazán fontos kérdéshez: mégis mitől sikerül majd mindez? Hiszen – újabb logikus következtetést levonva –, ha továbbra is ugyanilyen szellemben és szakmai háttérrel képezzük a szakembereinket, ha ugyanígy választjuk és képezzük ki a fiatalokat, ha ugyanígy (nem) menedzseljük a válogatottjainkat, ha ugyanennyire (nem) leszünk hajlandók nyitni, ha ugyanilyen konok makacssággal mantrázzuk (mintegy önigazolásként) az utánpótlás-korosztályokban elért sikereinket, ha ugyanígy agyonfizetjük és elkényelmesítjük az itthon játszókat, és végül – de egyáltalán nem utolsósorban –, ha ugyanennyi párbeszéd és összefogás (nem) lesz, akkor borítékolható, hogy nagyjából ugyanitt fogunk tartani három, öt és hét év múlva is.

Logikus, ugye?