A nyilvánosság a koronavírus-járvány alatt elért egy olyan szintre, amikor kifejezetten időszerű lett részletesebben foglalkozni az áltudományok térnyerésével. Korábban jóval ritkábban járt komoly, egészségkárosító hatással, ha valaki hitt az éppen aktuálisan terjedő konteókban – igaz, például a homeopátia vagy az oltásellenesség, sőt, az olyan diétairányzatok, mint a lúgosító diéta, potenciálisan okozhattak és okoztak is problémát, a hatásuk nem volt ennyire széleskörű és azonnali, mint a koronavírus esetében. Hiánypótló tehát, hogy megjelent a Sarlatánok kora című könyv Krekó Péter szociálpszichológus és Falyuna Nóra nyelvész szerkesztésében, amelyben az áltudományok kutatásához valamilyen módon kapcsolódó szakértő szerzők értekeznek a témáról. Valóban tudományos értekezésekről van szó, semmint ismeretterjesztő cikkekről (ez alól talán a telexes Hanula Zsolt fejezete a kivétel), éppen ezért valószínűleg pont azokhoz nem jutnak el, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá.
A Sarlatánok kora fontos alapigazságokra világít rá az áltudományos nézetekkel kapcsolatban, többek között arra is,
- milyen információfeldolgozási mechanizmusok segítik a fennmaradásukat,
- milyen trükköket vetnek be a ma már csak konteós influenszerekként emlegetett álorvosok, megmondóemberek,
- és próbálja megfejteni azt is, hogy miért van milliós bázisa az olyan egyértelműen hamis áltudományoknak, amelyeket a tudomány már számos alkalommal megcáfolt, és amelyek a reális gondolkodás talaján maradva a földtől elrugaszkodott tévképzeteknek tűnnek.
Jó példa erre Boldogkői Zsolt írása a homeopátiáról: észérvekkel felfoghatatlan, miért hisz valaki olyan szerekben, amelyeket a berlini fal egy darabjának, a telihold vagy a Vénusz fényének, a vákuum vagy az antianyag felhasználásával készítenek – jelentsen ez bármit is. De hozhatnánk példának a Falyuna Nóra által bemutatott lúgosító diétát is, amelynek atyja, Robert O. Young börtönbe is került egyik páciense halálát követően. Ő maga is beismerte, hogy akkreditált intézetben soha nem szerzett diplomát, nem orvos és nem kutató, sőt, abban az esetben a bűnösségét is elismerte. Ennek ellenére ma is változatlanul állítja a fentiek ellenkezőjét, sőt, a koronavírus-járvány során még azt is hirdette, hogy a Covid-19 egyetlen hatékony ellenszere a lúgosító diéta.
Ez csak két kiemelt példa, de a konteók jó része csak úgy hemzseg az ezekhez hasonló képtelen állításoktól és ellentmondásoktól. Nagyon nehéz megérteni, miért hisznek rengetegen az áltudományos elképzelésekben, és még nehezebb arra rájönni, hogyan lehetne mindezek ellen hatékonyan harcolni. A könyv ezekre is próbál választ adni – többek között ezekről beszélgettünk a kötet két szerkesztőjével, Krekó Péterrel és Falyuna Nórával.
∗
Az áltudományosság nehezen megfogható, nagyon tág téma. Mi volt az alapötlet, hogyan döntötték el, mi kerüljön a könyvbe és mi maradjon ki?
Falyuna Nóra: Sokkal több ötletünk volt az elején, de muszáj volt racionálisan meghúzni egy terjedelmi határt. Az egész projekt úgy kezdődött, hogy Péterrel sokat beszélgettünk a témáról a koronavírus-járvány alatt, mindkettőnknek a kutatási témája érinti az áltudományok, konteók kérdését, és végül az a rendezőelv vezérelt minket, hogy nézzük meg: melyek azok a témák, amelyekkel rendszeresen találkozunk a mindennapjainkban. Vannak kicsit bagatellebb példák, mint a laposföldhívők, illetve komolyabb dolgok, mint a koronavírus körül kialakult infodémia. A lényeg, hogy mindenki tudja, miről van szó, illetve egyértelműen meg lehet mondani róluk, hogy áltudományos. Az első blokk elméleti keretezése a témának: mik azok a kérdések, amelyeket körbe kell járni. A második blokk konkrét eseteket mutat be, a harmadik blokk pedig lényegében megoldáskeresés, két fő szemponttal: az oktatással és a tudománykommunikációval, amelyek a legtöbbet tárgyalt megoldások erre az egész problémakörre.
Krekó Péter: Tudnánk azért még olyan témákat mondani, amiket alaposan fel lehetne dolgozni, és amelyek akár még egy teljes kötetet is kitennének. Azt ugyanakkor el kell mondani, hogy nem végtelen azon kutatók száma ma Magyarországon, akik ennek a témának a különböző aspektusaival foglalkoznak. Éppen ezért örülünk annak, hogy sikerült egy kiváló szerzőgárdát összehozni, és mindenki el is fogadta a felkérést.
A téma iránt érdeklődő réteg nem lett azért szélesebb a koronavírus-járvány alatt? Nekem az a benyomásom, hogy a laikusokat is elkezdte jobban érdekelni a téma.
Krekó Péter: Azért is szeretnek az emberek összeesküvés-elméletekről, áltudományokról olvasni, mert ezekkel szemben okosabbnak érzik magukat. A könyvünk egyik fő üzenete ugyanakkor, hogy ezekkel a jelenségekkel szemben senki sem immúnis. Biztos, hogy az érdeklődés a tudomány és az áltudomány iránt a Covid alatt egyaránt felélénkült. Szerzőink között is akadtak, akik korábban nem gondolták volna, hogy a tudománnyal szembeni szkepszis és az áltudomány ekkora probléma lesz társadalmi szinten. Nem véletlen, hogy a Covid alatt jött a könyv ötlete, tényleg sokkszerű volt, ahogy teret nyertek ezek a nézetek, és minden társadalmi csoportban, mindenki környezetében megjelentek. Korábban el lehetett nevetgélni azon, hogy milyen hülye a homeopata, az ufóhívő, a laposföldes, de most kiderült, hogy ez egy véresen és halálosan komoly probléma.
A tudománytagadás és az áltudomány a társadalmi közbeszédbe és a politikai szférába is bekerült, és át is politizálódott.
Falyuna Nóra: Hat évvel ezelőtt, amikor az áltudományok kommunikációjából kezdtem írni a disszertációmat, az volt a tapasztalatom, hogy sokkal kisebb a téma iránt az érdeklődés. Akkor még csupán egy nagyon érdekes tudományos kérdésnek számított, nem volt nagy társadalmi hatása. Nem csak a tudományt érintő dezinformáció, hanem általában a dezinformáció jelensége természetesen korábban is létezett, de igazán a 2016-os amerikai elnökválasztásnál került be a tudományos, politikai és médiadiskurzusba, sőt, ezek egymást erősítették. Erről írunk is a könyvben: az összeesküvés-elméletek, áltudományok, tudományellenes meggyőződések könnyen egymásba fonódnak, és igazából a téma jelentőségét is ezek az összefonódások emelték fel.
Krekó Péter: A háborús dezinformáció is aktualitást ad a témának. Azt láthatjuk ugyanis, hogy a háborúval kapcsolatos álhíreket sokszor azok a politikai szereplők, influenszerek, újságírók terjesztik, akik korábban a Covid-szkepszist és az oltásellenes gondolatokat is. Ez az úgynevezett „paranoid fúzió”: az összeesküvés-elméleti logika a legkülönbözőbb témákat és ideológiai tartalmakat is képes egy platformra hozni. Ezt szokták „monologikus gondolkodásnak” is hívni, ami mindent egyetlen perspektívából közelít meg és egy logikára fűz fel.
Ennek alapján pedig könnyen el lehet jutni egyik konteóból a másikba akkor is, ha nincs logikai kapcsolat köztük.
Ha mindent onnan közelítünk meg, hogy a háttérhatalom hazudik, hogy minden, amit a mainstream média ír, annak automatikusan az ellenkezője igaz, még akkor is, hogyha ezek az elméletek a végén már nem adnak ki semmilyen logikus egységet.
Az egyik kutatásunkban is kijött egy olyan eredmény, mely szerint az a hit, hogy a koronavírus csak egy kitaláció, az pozitívan függ össze azzal a hiedelemmel, ami szerint ez csak egy fegyver a nagyhatalmak kezében. Még szeptember 11. is megjelent a Covid-szkepszis elméleteiben, ábrázolásában, mint korábbi példája annak, hogyan csapták be az emberiséget. Az orosz–ukrán dezinformáció pedig még utólag is ad egy löketet a Covid-szkepszissel kapcsolatos álhíreknek. Minden újabb esemény tovább építi az összeesküvés-elméleti mitológiát, amire az áltudományok is építenek.
Mi lehet az oka annak, hogy a járvány alatt erősödött fel ez a jelenség ennyire? Ahogy Nóra említette, a 2016-os elnökválasztásnál is találkoztunk már bőven álhírekkel, mégis a Covid alatt lett ez ennyire központi téma.
Falyuna Nóra: Kommunikációs szempontból azt lehet mondani, hogy még a hivatalos tájékoztatás is nagyon összetett, sokrétű volt a járvány alatt, ahogy a társadalmi diskurzus is. Nagyon sok szereplő kommunikált egy nagyon zajos információs környezetben. Ez sok ellentmondást is hozott magával, amire az összeesküvés-elméleti logika fel tudott csavarodni. Egyszerre szólt a hivatalos kommunikáció a tudományról, politikáról, gazdaságról, intézkedésekről, egészségről, oltásokról, különböző szereplők beszéltek különböző témákról, ráadásul különböző szempontokból. Másként beszélt egy tudós, aki kommunikálta a tudományos ismereteket, és másként egy politikai szereplő, aki az intézkedéseket jelentette be.
Azok, akik ennek a kommunikációnak a befogadói voltak, nem mindig tudták különválasztani, hogy pontosan ki kicsoda, mit képvisel, miben kompetens.
Ráadásul a pandémia érzelmileg globálisan is jobban érintett mindenkit, egy amerikai elnökválasztásnál az ember nem élt meg olyan szorongást, mint egy világjárványban. A kommunikációs és az érzelmi bizonytalanság tett rá arra, hogy az emberek sokkal fogékonyabbá tudtak válni az ilyen tartalmak iránt, és ezek a tartalmak így hangosabbá válhattak. Ráadásul az áltudományok jelentős része, amelyek valóban hatással vannak az emberekre, az egészséggel kapcsolatosak. Itt most nagyon jól el lehetett adni különböző termékeket, különböző nézeteket. Ezeknek az együttállása vezetett oda, hogy az emberek fogékonyabbak voltak a konteókra, mert nem nagyon jutottak válaszokhoz, pedig voltak kérdéseik bőven.
Krekó Péter: Szociálpszichológusok a második világháború alatt azt találták, hogy a szóbeszédek, álhírek számára a legkedvezőbb társadalmi helyzet az, amikor az adott szituáció egyszerre nagyon fontos és nagyon kétértelmű. A Covid pedig mindkét feltételnek megfelelt. Egyrészt, mindenkit érintett, vagy azért, mert az ember elkapta, vagy mert félt, hogy elkapja. A lezárások, az oltások pedig mind erősen beavatkoztak az emberek életébe. Igen erős volt továbbá az információs ambivalencia.
Amikor Allport és Postman ezt kutatta még a második világháború idején, alapvetően az volt a jellemző, hogy kevés volt az információ: az egész média háborús propaganda üzemmódba állt át, és taktikusan elhallgatott egyes információkat. Mivel kevés volt a valós információ, így az emberek a képzelőerejükkel töltötték ki az űrt. Manapság pont az ellenkezője történik: az információs elárasztás közepette még nehezebb eligazodni, a sajtónak is, mivel egyszerre nagy az információéhség és a pontos, korrekt, mértéktartó híradás iránti igény. Sokszor ráadásul a hivatalos kommunikátorok sem mindig jeleskedtek abban, hogy teljesen egyértelműen fogalmazzanak, elég, ha csak a WHO 180 fokos fordulatára gondolunk a maszkviseléssel kapcsolatban. A lényeg az, hogy az alaphelyzet mindenkit érint, mellette nagyon ambivalens az információs környezet, ez pedig törvényszerűen vezet oda, hogy elszabadulnak a megalapozatlan híresztelések. Ez, mondjuk, nem mindig probléma: lehet olyan a társadalmi-politikai környezet, ahol semmiképpen nem lehet a hivatalos információknak hinni, de összességében a szóbeszédek több kárt okoztak, mint amennyi hasznot hoztak a pandémia alatt.
Egy bizonyos mértékű szkepszis azért jó dolog. De hol a határ? Meddig beszélünk szkepticizmusról és honnantól konteóról?
Falyuna Nóra: Amit ma szkeptikusságként magukra öltenek a konteósok, az nem egyenlő azzal a szkeptikussággal, ami a tudományt is áthatja: az a fajta kétkedés, kritikusság, kérdésfelvetés, ami előre mozdítja a világ tudományos megismerését. Ez pillanatnyilag sokaknak egy olyan magukra húzott szerep, ami a hitelességüket erősíti, vagy annak látszatát próbálja kialakítani – hasonló az összeesküvés-elméleteket vagy áltudományos elméleteket népszerűsítő szereplők által felhúzott fehér köpenyhez, vagy a doktor előtag használatához.
Gondolom ez is egy skála. Abban viszont van igazság, hogy nem szabad mindent feltétel nélkül elhinnünk.
Falyuna Nóra: Egy bizonyos mértékű kritikusság persze mindig kell. És nem kell feltétlen bizalommal viseltetni a magukat tudósoknak aposztrofáló emberekkel szemben sem pontosan azért, mert az áltudományos szereplők is a tudományba vetett feltétlen bizalmat használják ki.
Tudományos terminológiákat használnak, doktori titulusokat villogtatnak, felveszik a fehér köpenyt, tanulmányokra hivatkoznak, és ha az ember egyébként nem kételkedik, és nagyon erősen, feltétel nélkül hisz a tudományban, ez ugyanúgy megtévesztheti, és beleeshet abba a csapdába, hogy áltudományos tartalommal győzik meg.
Megfelelő kritikai készség nélkül nem szabad hinni, ugyanakkor meg kéne határozni, hogy mi is az a megfelelő kritikai készség pontosan, milyen szempontok mentén kell és lehet kritikusan tekinteni egy tudományosnak tűnő tartalomra. Ezért fontos szerintem a tudománykommunikáció során például nemcsak puszta tényeket közölni, és elvárni, hogy az ember elhiggye ezeket, csak azért, mert egy szakértő mondta – hanem egyébként arról is kellene kommunikálni, hogy miként működik a tudomány. Enélkül az ember nem is tudja, hogy milyen szempontok mentén legyen kritikus, mikor és miért bízhat meg egy szakértőben.
Krekó Péter: Egy jól működő demokratikus társadalom a bizalom és a bizalmatlanság egészséges egyensúlyán alapul. Az optimum viszont mindig változik – több okunk van most bízni az orvosokban, mint volt például ötszáz évvel ezelőtt, amikor sokszor próba-szerencse alapon dőltek el a dolgok népi praktikák alapján, vagy mai tudásunkkal kifejezetten ártalmas orvosi gyakorlatok voltak elterjedtek. A reneszánsz és a felvilágosodás előtt sok kérdésben egy szűk papi elit mondta ki az „igazságot”. A sztálini Szovjetunióban hivatalos elmélet volt egy áltudományos genetikai tan, a lysenkoizmus is, aki nem ezt követte, az börtönbe került. A szkepszis azonban önmagában nem erény. Sokszor inkább egy ügyes retorikai húzás: ha valaki önmagát „szkeptikusnak” címkézi, az azt jelenti, hogy intellektuálisan egy szinttel feljebb van azoknál, akikkel szemben szkeptikus.
A mindennel szembeni gyanakvás azonban tényleg oda vezet, hogy egyszerre lehet hinni, hogy a Covid nem létezik, de biológiai fegyver is a nagyhatalmak kezében, vagy hogy Diana hercegnő vagy Oszama Bin Láden halottak, de mégis tovább élnek, ennek pedig az intellektuális értéke és haszna végül nem túl magas.
Falyuna Nóra: Úgy gondolom, hogy ez az egyensúly ma nagyon megborult, inkább a túlzott bizonytalanság jelenti a fő problémát, vissza kellene építeni egy kicsit a tudományba vetett bizalmat. Nyilván nem a vakhitet.
Kapaszkodó lehet egyébként, hogy az emberek súlyozzák azt, ki mondja az aktuális állítást? Érdekes tapasztalat volt a Covid alatt, hogy a tudományos kutatások beszivárogtak a mindennapi emberek életébe, és elkezdték azokat elemezgetni. Volt, aki úgy gondolta, hogyha ő majd kielemzi azt a tudományos kutatást, aminek maximum a konklúzióját értheti, akkor az már ér annyit, mint amikor, mondjuk, Kemenesi Gábor elemzi, aki viszont ezzel foglalkozik.
Falyuna Nóra: Nagyon jó, hogy vannak ilyen nyílt hozzáférésű adatbázisok, folyóiratok, de ezekben megjelennek olyan anyagok is, amelyek még nem ellenőrzöttek. A preprintek például nemcsak nyomtatás előtt álló anyagok, megtévesztő lehet a név, hanem sokszor úgy kerülnek fel egy ilyen adatbázisba, hogy lektorálás előtt állnak. A tudomány számára ez nagyon termékeny dolog, több kollégához el tudják juttatni így az anyagot, akiktől szívesen fogadják a kutatók az észrevételeket, amik alapján tovább dolgozhatnak a tanulmányon. Ez a szakmán belül hasznos, ám ha mindenki számára hozzáférhető, vissza tud ütni.
Voltak ezzel kapcsolatban kutatások, amik rámutattak, hogy a különböző, nyílt hozzáférésű adatbázisokba feltöltött preprintek közül sok olyan volt a pandémia alatt, amiket végül nem engedtek megjelenni, mert a lektorálás során kiderült, tele vannak mindenféle hibás adattal, statisztikával, rossz módszerrel végezték őket stb. Az a baj, hogy ezek az anyagok addigra már a közösségi médiában elterjedtek, hiába lettek később visszavonva. A járványhelyzet ebből a szempontból is különleges volt, hiszen a tudományos ismeretek előállítása és a tudománykommunikáció egyszerre és egyidőben zajlott. Alapvetően jó dolog, ha az emberek számára szélesebb körben elérhetők a tudományos anyagok, de kell egy erős kontroll, hogy csak az ellenőrzött, megbízható anyagok legyenek így hozzáférhetők.
Krekó Péter: Jelent meg például egy olyan tanulmány – az egyébként teljesen valid Vaccines folyóiratban –, ami arról szólt, hogy a koronavírus-védőoltások veszélyei meghaladják az előnyeiket. A Vaccines esetében ezután lemondott az egész szerkesztőbizottság. Annak ellenére, hogy visszavonták a tanulmányt, oltásellenes körökben már elterjedt. Ilyenkor a visszavonás kommunikációs szempontból már csak olaj a tűzre: újabb bizonyíték arra, hogy a háttérhatalom üldözi az igazságot. Az ilyen esetek részben azért is fordulhattak elő, mert felpörgették a koronavírus alatt az elfogadási eljárást, így csúszhatott be több hiba a rendszerbe.
Hasonló eset volt a delta és az omikron variánsok kereszteződéséből a deltakron „megjelenése”. Erről végül kiderült, hogy kutatási műtermékről, szennyezett laboratóriumi mintáról van csak szó, tehát valójában nem létezik ez a variáns. De az addigra már végigment a nyilvánosságon. Miután megcáfolták ezt a hírt, az áltudományos megmondóemberek előszeretettel hirdették, hogy na, ennyit érnek a tudósok, egy koszos kémcső miatt terjesztenek hülyeségeket. Ebből is látszik, mekkora a felelőssége a tudósoknak. Érdemes lenne egyébként behozni a köztudatba a tudományos publikálás folyamatát, például elmagyarázni, mit jelent egy publikálás előtti kutatás. De a tudomány annyira specializálódott már, hogy olyan szintre nem lehet és nem is kell fejleszteni az általános tudományos műveltséget, hogy valaki egy atomfizikai cikkről megmondja, az állítási érvényesek-e vagy sem.
Mennyire érdemes a társadalom felé is kimutatni azt, hogy a tudomány azért nem egy egzakt dolog, van, amiben bizonytalan, van, amikor téved? Ez lenne a lényege az egésznek, a tudomány így működik, de ha meg a konteósok oldaláról nézem, akkor gyengeséget is mutathat, kapaszkodót, ami alapján érvelni lehet ellene.
Falyuna Nóra: Többen érvelünk amellett, hogy kommunikálni kellene arról, a tudomány hogyan működik, ez adhat alapot ahhoz, hogy az ember kicsit jobban érezze, mi mentén lehet kritikusnak lenni, mikor és miért bízhat meg egy tudományosnak tűnő tartalomban. Ez a tudomány valósághűbb ábrázolása, én azt gondolom, hogy ez az embereket is közelebb hozná a tudományhoz, az elidegenedés, ellenségeskedés enyhülhet tőle. Az is segíthet, hogy amikor az áltudósok kiemelnek egy-két hibás cikket, amiket publikáltak egy folyóiratban, akkor arról úgy beszéljünk, hogy az emberek megértsék: igen, lehet, hogy két esetben hiba történt, de ott van még 28 ezer másik Vaccine-cikk, amelyek viszont megfelelők.
Az is fontos, hogy a nyilvánosságban nyilatkozó tudományos szereplők ismerjék saját tudásuk, kompetenciájuk határait: a tudomány széttagolódása miatt nem elég pusztán az, hogy valaki valamilyen területen kutat, mert valójában szűkebb témákkal foglalkozik. Én azt gondolom, hogy kommunikálni kell arról, hogyan működik a tudomány, hogyan működik a szakértelem stb. Ennek egy óriási szelete az is, hogy arról is beszéljünk, mik azok a bizonytalanságok, ellentmondások, elfogultságok, néha akár érdekeltségek is, amelyek ugyanúgy megjelennek a tudományon belül. Akkor nem lesz olyan szokatlan dolog, hogy a 28 ezer jó cikk közé becsúszik egy hibás is, vagy ha egy szakértő egy neki szegezett kérdésnél azt mondja: ebben nem ő a legkompetensebb. Arról is fontos sokkal többet beszélni, hogy az egyes tudományterületek hogyan működnek vagy működhetnének még együtt. Nemcsak a tudományos kutatás, hanem a tudománykommunikáció területén is: egy virológus tud magabiztosan, szakértőként beszélni a virológiát érintő kérdésekről, én pedig a pandémia körüli kommunikációs helyzetről, de egy nyilvános megszólalásnál nekem is kell valamit tudnom a virológiáról, neki pedig a kommunikációról. Fontos, hogy a különböző tudományterületek képviselői között legyenek kapcsolatok, együttműködések.
Krekó Péter: Ha abban hiszünk, hogy a tudomány egy külön társadalmi alrendszer, aminek van egy saját logikája, akkor nem kell ráhúzni azt a logikát, ami a politikánál működik. Lehet, hogy ott az a jó, ha mind a 30 párttag ugyanazt mondja, teljes egység van, egy irányba mutatnak, rövid mondatokkal kommunikálnak, egyszerűsített, egybites kommunikációt végeznek. A politikában ez hatásos lehet. A tudomány logikája nem ilyen.
Ha beleszuszakoljuk ebbe, akkor egész egyszerűen hiteltelen lesz, hazudnia kell az orvosnak, az újságírónak, a tanárnak, azért, hogy fenntartsuk a tudomány tökéletességének és tévedhetetlenségének a nimbuszát, ami szerintem nagyon veszélyes. Lehet, hogy kicsit árnyalni kéne ezt a nagyon túlidealizált képet, és összetett mondatokban kéne beszélni.
Nagyon sok tárgyi bizonyítékunk van arra, hogy a tudomány működik: a telefonunk, az autónk, a gyógyszerek, a várható élettartam növekedése – de a tudományt is emberek művelik, ami azt jelenti, hogy hibázhatnak. A tudósoknak merniük kell feltételes módban beszélni, és azt mondani, hogy valami nem biztos. Ha valamiről változik az ismeret, merjenek nyilvánosan is korrigálni. Ha ez nem sikerül, akkor valószínűleg a tudományellenesek fognak győzni hosszabb távon, mert sok olyan példa van, amely lerombolja ezt a túlidealizált képet.
Nagyon nehéz ellenállni annak is, hogy az összeesküvés-elméletekben hívők belekényszerítsék az embert ebbe a kétpólusú gondolkodásba.
Krekó Péter: Igen, ahogy a könyv bevezetőjében is írjuk, egyfajta polarizáció megy most végbe. Nézhetjük például onnan, hogy jó, hogy ilyen sokan beoltatták magukat, de ugyanakkor rossz, hogy az áltudományos nézetek ennyire elterjedtek. Valahogy mindkettő igaz. Ez viszont nem annyira jó jelenség, az Egyesült Államokban már látjuk, hogy a maszk vagy az oltás egyfajta politikai identitásképző tényezővé vált. Pedig ez olyan kérdés, aminek abszolút nem kéne világnézeti viták tárgyává válnia. Baj az is, hogy a tudományos kommunikáció és a politikai kommunikáció ennyire összefonódott, néha összecsengett, ezért a konteósok egy-egy kutató mögött is mindig politikai szándékot sejtettek. Mindenki, aki nyilvános kommunikációt folytat, ismeri annak a csábítását, hogy milyen jó rövid, egyszerű, fekete-fehér módon beszélni, és megmondani a tutit a jövőről, mert ezt szeretik az újságírók, illetve a nézők is. Ez a tudományban azonban nem etikus.
Egyértelmű, hogy a Sarlatánok kora a téma iránt alapvetően érdeklődő embereknek készült. Tervezik, hogy egy szélesebb közönségnek is írnak hasonlót?
Falyuna Nóra: Azt mindenképpen fontosnak tartom, hogy szélesebb körben eljussanak azok az ismeretek, amelyeket a kötetben megírtunk. A könyv így is a közérthetőség, illetve az érdekes és jó példák bemutatásának igényével íródott, és azt tapasztaljuk, hogy olyan körökben is érdeklődéssel fordulnak hozzá, ahonnan nem feltétlenül számítottunk erre. Léteznek további tudománykommunikációs gyakorlatok, amikben gondolkodhatunk majd a jövőben.
Krekó Péter: Vannak olyan pillanatok, amelyek felélénkítik a tudomány iránti érdeklődést, és a koronavírus pont ilyen volt. A hazai tudományos intézményrendszer jobban kiaknázhatta volna az ebben rejlő lehetőségeket. Lényeges, amit Nóra mondott: a tudományterületek között sincs jelenleg megfelelő együttműködés, ahogy a társadalom- és a természettudományok között sincs. Ennek az intézményesülésére még nem látunk elég példát, pedig látszik, hogy tudományos, közegészségügyi és nemzetbiztonsági szempontból egyaránt nagyon fontos lenne. Nem szabad lemondani arról, hogy valamilyen formában mindenki meggyőzhető.
