Hogy szolgál az egészsége, és mit tesz érte?
Nagyon kényelmes a dolgom, mert egyfelől jól vagyok, másfelől azzal próbálok egészséges maradni, ami a legkevésbé fárasztó. Egy olyan mozgással, amit szívesen csinálok. Ha egy vízilabdásnak azt mondják, ússzon napi két-három kilométert, azt várhatóan nem szívesen csinálja majd meg, mert egész életében úszott. Nekem, mivel van két vadászkutyám, egyszerű a helyzetem. Rengeteget akarnak mozogni, és ha kétszer kiviszem őket egy nap, az már önmagában egy-másfél óra, ráadásul nem a Duna-parton lakunk, hanem a hegyoldalban, így én is lihegek velük. De ez is nagyon egészséges.
Ez a mozgásforma nemcsak egészségesnek, de romantikusnak is hangzik.
Kellemesebb, mint az edzőtermekben a gépeken izzadni, mondjuk, cserében nem látom a szintén a teremben edző csinos hölgyeket, ez sok férfit azért ott tud tartani hosszú ideig.
A világjárvány most mintha erősen megtorpant volna, önnek volt csatája a vírussal?
Szerintem most még nincsen vége, a szakemberek szerint elgyengült a vírus, nem okoz komoly tüneteket, de nagyon sok olyan ismerősömön, aki átesett rajta, látom, hogy gondot jelentenek a maradványtünetek. Ezek a szívre a legveszélyesebbek, így én nagyon örülök, hogy nem voltam koronavírusos. Nyilván ezért meg is tettem mindent – háromszor is megkaptam az oltást. Az élsportolók ugyanakkor könnyebben fertőződtek, amikor még nem volt oltás, mivel sokkal több emberrel érintkeztek napi szinten, így náluk jobban érzékelhető is volt a vírus utóhatása. A Semmelweis kardiológiának még posztcovid osztálya is van, ez pedig nem lehet véletlen.
Többször is épp megbeszélésen volt, amikor kerestük. Mi most a legfontosabb az életében?
A legfontosabb a család. A munka számomra a Testnevelési Egyetemet, ezen belül a vízilabda-oktatást jelenti. De a Magyar Vízilabda Szövetség nemzetközi képviseletében is van feladatom, illetve a Nemzetközi Úszó Szövetségben edzőbizottsági munkát végzek, vagy az International Hall of Fame kiválasztó bizottságában is tevékenykedem. Ez utóbbi elég fontos, mert így fel tudok vetni olyan neveket, akik nem is kerülnének szóba. Na és a budapesti vizes világbajnokság szervezőbizottságában is vannak feladataim.
El tudja képzelni, hogy ezeknek egyszer búcsút intsen, és szinte csak otthon üljön a kandalló előtt, esetleg néha egy-egy vadászat, de ezen kívül semmi pörgés? Ahogyan a Ladánybene 27 slágere tartja: szeretne egy házat az óceán partján, ha majd visszavonult?
A Balaton partja is jó, hatalmas szerencsével tíz éve tudtunk venni egy közvetlen parti nyaralót. De én nem hinném, hogy az a típus vagyok, aki csak pihen a vízparton.
Ha van a héten egy napom, amikor nincsen dolgom, akkor fáradtnak érzem magam.
Most éppen gulyást készítek a vadászházban, és ha ma átmennék a szomszéd faluba a kifőzdébe ebédelni, biztos, hogy nem érezném olyan jól magam, mint most, itt, amikor főzök. Pedig előre tudom, hogy túl sokat fogok főzni, és nyilván ha ötödször kell majd ennem belőle, akkor már unni fogom. De akkor vagyok fitt és energikus, ha van dolgom. Amikor nincsen, és csak, mondjuk, egy-két emailt kell csak megválaszolnom, akkor egész nap tespedtnek érzem magam.
Mennyire lesz nehéz dolga a világbajnokságon a férfi vízilabda-válogatottnak így, hogy Budapesté lett a rendezési jog, és hazai pályán mindenki sokat vár a csapattól?
Ha a válogatott kezelni tudja majd, hogy itthon játszik, akkor nem lesz probléma, mert rajtunk kívül két-három csapat lesz csak, amely a lehető legjobb összeállításban érkezik, hiszen mindenki a párizsi olimpiára készül. Az pedig 2024-ben lesz, most pedig még csak 2022-t írunk. Olimpiát követő évben vagyunk, és ilyenkor mindig új kerettel készülnek a következő játékokra a csapatok. Néhány komoly ellenfél így most könnyen verhető lehet.
Mi azonban rendezőként nem tehetjük meg, hogy egy-két nagy játékost csak azért kihagyjunk, mert másokat próbálgatunk egy világversenyen.
Külön figyeli még az olyan játékosokat, mint például Varga Dénes, aki az ön csapatában is játszott még?
Az olimpiai bajnokok közül, akik játszottak nálam, Hosnyánszky Norbert és Varga Dénes még aktívak, és nagyon figyelem, mert nagyon szeretem őket. De sok olyan pólós van most is a magyar válogatottban, aki nálam debütált, például Hárai Balázs, Vámos Marci, Erdélyi Balázs vagy Bátori Bence. Nagyon figyelem a következő tíz-tizenkét év kiemelkedő tudású játékosait is, akik közül van két-három, akik sajnos hasonló poszton játszanak, így egymás elől szívják el a levegőt. Ahol a legtöbb stabilitást igényel a magyar póló, az a középcsatár posztja, hiszen Háraitól sem lehet elvárni, hogy Los Angelesig játsszon.
Figyeli a többi volt játékosát, akikből többen is edzők, szakosztályvezetők lettek?
Ha figyelném, ha nem, látom őket, hiszen mindenki sokat mutatkozik a nyilvánosság előtt, mivel keresik őket, ennél fogva szem előtt vannak. Az OSC-nél dolgozó Varga Dani például a szívemhez közel álló feladatot lát el, hiszen edzősködik. Akiknek a leginkább mérhető és számon kérhető elfoglaltságuk van a játékosaim közül, azok az edzők. Sportvezetőt három-négy edzőváltást követően szokás cserélni, ők hosszabb időre kapnak bizalmat, holott, ha edzőt cserél egy sportvezető, az azt jelenti, hogy valószínűleg rosszul döntött, amikor megbízta azt az edzőt, akit levált. Varga Dani és a Fradinál edzősködő Varga Zsolt mellett most Biros Peti is edző lett az Egerben. Ők mindannyian odaadják a nevüket már a mérkőzés előtt, hogy a mérkőzés végén az eredményjelző-tábla kiírja azt produkciót, ami az övé. És a meccs előtt nem tudja, hogy ez győzelem lesz-e. Ők azért állnak közel a szívemhez, mert ők viszik a leginkább a bőrüket a vásárra.
Märcz Tamás tagja volt a 2000-ben olimpiai bajnokságot nyert csapatnak. Rajta látta, hogy jó edző lehet majd belőle?
Kapitányként nyert a csapattal egy vb-ezüstöt, egy Eb-aranyat és egy olimpiai bronzérmet, ezt már büszkén ki lehet tenni a vitrinbe.
Kiemelkedő edző, büszke is vagyok, hogy az én elnökségem alatt lett ő a férfiak szövetségi kapitánya, hasonlóan a női csapatot irányító Bíró Attilához. Úgy nézek rájuk, mint akinek felelőssége van abban, hogy jól vagy gyengébben produkálnak-e.
Az idén forgatnak az olimpiai sikerekről, a három olimpiai arany és az azt megelőző felkészülési időszakról egy egész estés filmet. Milyen érzésekkel beszél erről, gyakran eszébe jutnak a kapitányi évek?
Ritkán gondolok erre, hiszen az embernek előre kell néznie. Én azzal foglalkozom, hogy boldog legyen a három gyerek és a feleségem, hogy boldogok legyenek a kutyáim, a macskám. Ha mégis foglalkozom ezzel a 12, vagy 16 évvel, az azért van, mert az eszembe juttatják, mint most például ön is eszembe juttatta. A sport meghatározta az életemet, nyilván boldog állatorvosként is tudtam élni, 18 évig dolgoztam, rengeteg örömöm volt benne, de azért mégiscsak a sport volt a döntő az életemben, akár a játékosi, akár az edzői időszakban. Nagyon sok örömöt kaptam, a csalódásokból mindig tudtam tanulni, talpra állni, erősen kijönni belőle, a korrekciós sikerek rendbe rakták a megelőző csalódást. Boldog voltam, amikor abbahagytam a játékos-pályafutásomat, holott nem lettem olimpiai bajnok, annak örültem, amit elértem, nem pedig azért bánkódtam, amit nem értem el. Ugyanez történt a szövetségi kapitányi időszakban, nyilván vannak keserűbb emlékek, tudomásul veszem, ez a sport része. Ezzel együtt élek, de nem ezzel kelek-fekszem, ha igen, az azért van, mert valaki az eszembe juttatja.
Mit érez, amikor szóba kerül az aranykorszak kulcsembere, a játékosként háromszoros olimpiai bajnok, szövetségi kapitányként világbajnok, tragikusan korán elhunyt Benedek Tibor?
Az életem sporttal kapcsolatos, 1997-től 2018-ig tartó időszakában, amikor szövetségi kapitány és elnök voltam, Tibi végig ott volt, végig a társam volt. 2018-ban a Masters-csapattal egy bemutatómeccset játszottunk a világválogatott ellen. Ötezer néző fér a Duna Arénába, a jegyek már két hónappal korábban elkeltek. Odajött hozzám a meccs előtt, és azt mondta, hogy nem szeretne játszani, mert nem érzi teljesen jól magát. Mondom neki: „Te, Tibike! Hát nézz már itt körül, ötezer ember azért jött ide, hogy téged is lásson. Úgyhogy kezdesz, akkor jössz ki, amikor akarsz, de legalább az elején játssz egy pár percet.” Mondta, hogy jó. Bement, utána nekem kellett lecserélnem, ki sem akart jönni, a kispadról meg nézett rám, hogy mikor rakom már vissza. Ilyen srác volt Tibi.
Mit gondol a végről? Készülni kell rá, vagy az arcába nevetni? Éljünk úgy minden nap, mintha az utolsó napunk lenne?
Nincs túl sok befolyásunk rá, illetve valamennyi azért van, az életmód, a stressz kerülése vagy jó kezelése sokat számíthat. Aztán vannak a fatális dolgok, amelyekről nem tehetünk. Abban a részében, amit befolyásolhatunk, az a dolgunk, hogy mindent megtegyünk, hogy minél tovább tartson. Apám ebben nagyon sikeres, nemrég múlt 90 éves, ez nekem is egy jó jel, hallom a barátaimtól, hogy genetikailag rendbe lehetek, ha a fater ilyen. Egy idő után nem ördögtől való, ha az ember arra gondol, hogy jogi lépéseket tegyen azért, hogy ha esetleg megérkezik a vég, akkor hagyjon maga után mindent rendben. De ez nem azt jelenti, hogy készülök rá, ez azt jelenti, hogy tudomásul veszem, hogy esetleg tőlem függetlenül bármikor kopogtathat. És az nagyon fontos, hogy ameddig minden rendben van az ember körül, mindent úgy tegyen, hogy ha egyszer ő már nem lesz, akkor azért kedvesen, örömmel emlékezzenek rá.
Addig tudunk tenni azért, hogy valami maradjon utánunk, ameddig élünk. És addig azért erre ügyelni kell.
Mi a további terve a mai napra, és mi, mondjuk, egy év múlva ilyenkorra?
Ha ma elkészül a szarvasgulyás, akkor este valószínűleg kimegyek a kutyákkal az erdőbe, hátha látok őzgidát, szarvasborjút vagy csíkos vadmalacot. Imádom a nyári erdőt, ilyenkor olyan, mint az óvoda, gyönyörködöm a sok kicsiben. Azt szeretném, hogy egy év múlva is így legyen majd teljes a napom. Akkor legfeljebb a kemencében fogok sütni valamit, hogy utána, este újra megcsodáljam a természet ajándékait.
