Azt hiszed, hogy veled soha nem fog megtörténni, hogy egyszerűen nem történhet meg, hogy te vagy az egyetlen ember a világon, akivel ilyesmi nem történik, egészen addig, amíg szép sorjában minden megtörténik veled pont ugyanúgy, ahogy mindenki mással.
Ezzel a mondattal kezdődik Paul Auster Winter Journal című, 2012-ben megjelent, magyarul egyelőre kiadatlan memoárja. Az író főleg saját gyerek- és fiatalkorának történetét dolgozza fel benne, de pontosabb lenne azt mondani, hogy összegyűjt néhány dolgot az életéből vagy az életéről, és ráönti az olvasóra. Hogyan kurvázott Párizsban, milyen dolgokra képes a kezével, mit kell tudni a Brooklyn-híd fémszerkezetéről, hány sebhelye van? Egy évvel a Winter Journal után megjelent a memoárkötet folytatása is, kiszolgálva azokat az olvasókat, akik Auster életének legintimebb részleteire is kíváncsiak.
Paul Auster a kortárs amerikai irodalom ünnepelt szerzője, talán a legnevesebb mai posztmodern regényíró. Ami közvetlenül nem tudható az életéről, azt is beleírta a regényeibe, ezekben ugyanis a szerzőre feltűnően hasonlító értelmiségiek – írók, újságírók, tanárok – szembesülnek olyan életproblémákkal, amelyekkel Auster is találkozhatott, és kóborolnak olyan terekben, amelyeket az író alaposan ismer.
Auster mégsem írt és beszélt nyíltan mindenről, ami vele történt. Tavaly novemberben tíz hónapos unokáját, Rubyt, majd néhány héttel ezelőtt negyvennégy éves fiát, Danielt találták holtan drogtúladagolásban. Az író egyelőre nem nyilatkozott a felfoghatatlan családi tragédiáról. Nem kommentálta a történéseket, amelyek ügyében még nem zárult le a nyomozás, de egyértelműnek tűnik, hogy a kislány véletlenül az apja heroinkészletéből fogyasztott a lakásukban, miközben a kábítószertől öntudatlan férfi is otthon volt. Daniel Austert halált okozó gondatlanság miatt letartóztatták, majd óvadék ellenében szabadlábra helyezték. Röviddel ezután egy New York-i metróállomáson találtak rá eszméletlen állapotban. Kórházba vitték, de néhány nappal később lekapcsolták a lélegeztetőgépről.
„Akkor kezdtük érezni azt a szorítást a gyomrunkban”
Daniel Auster kábítószer-függősége évtizedek óta közismert. Az író fia alvilági ismeretségei miatt 1996-ban egy brutális gyilkossági ügybe is belekeveredett. Ő is ott volt abban a manhattani lakásban, ahol a városi klubélet két ismert figurája, Michael Alig és Robert Riggs megölték Andre „Angel” Melendez drogdílert. A koncertszervezéssel foglalkozó Michael Alig az akkor tizennyolc éves Daniel Auster szeretője volt. A korabeli híradásokban „eldurvuló drogügyletként” leírt gyilkosság után Melendez holttestét az elkövetők behurcolták a fürdőkádba, tíz nappal később pedig feldarabolták és egy tévé csomagolására szánt kartondobozban a Hudson-folyóba dobták.
A gyilkosság márciusban történt, Aliget és Riggst 1996 decemberében tartóztatták le. Tíztől húsz évig terjedő börtönbüntetésre ítélték őket, Riggs 2010-ben, bűntársa négy évvel később szabadult. Alig 2020 karácsonyán, ötvennégy évesen drogtúladagolásban halt meg. Életéről Disco Bloodbath címmel jelent meg könyv, amelyből 2003-ban film is készült, Macaulay Culkin főszereplésével. Daniel Austert 1996-ban nem gyanúsították meg Melendez meggyilkolásának ügyében, noha ő is a helyszínen volt, amikor a férfi meghalt. „Minden annyira kaotikus volt. Ott hevert egy kalapács az asztalán, Riggs odanyúlt érte és a nyelével megütötte Melendezt” – idézte fel az eseményeket Alig 2014-ben a New York Postnak.
Melendez hátratántorodott, és én meg Riggs meg Daniel Auster mind rámásztunk. Angel meg akart harapni, mire én egy pulcsit tekertem az öklömre és azt nyomtam rá az arcára, hogy lent maradjon a földön. Talán túl sokáig nyomtam oda, vagy nem vettem észre, milyen erővel nyomom, vagy amiatt történt, mert mindhárman rajta ültünk, és nem kapott levegőt, de Melendez egy idő után már nem mozdult. Akkor már négy napja nem aludtunk. Kristálymetet vettünk be meg ketamint, Rohypnolt és kokaint. Daniel vizet öntött Melendez arcára, de arra sem reagált. Akkor kezdtük érezni azt a szorítást a gyomrunkban.
Egy évvel azután, hogy Aliget és Riggst elítélték, Daniel Austernél megtaláltak háromezer dollárt, amiről bevallotta, hogy a halott Melendeztől vette el. A gyilkossági üggyel foglalkozó nyomozók ekkor nem hallgatták ki a férfit, amihez Michael Alig ügyvédje szerint Paul Austernek is lehetett némi köze. Az író ugyanis jóban volt az akkori manhattani kerületi ügyésszel, Robert Morgenthauval, és Gerald McMahon ügyvéd szerint azt is ő intézte el, hogy 1996-ban Daniel Austert ne kezeljék bűnsegédként a Melendez-gyilkosságban. A drogdíler holttestének maradványait megtaláló rendőröktől Morgenthau elvette az ügyet.
Mindebben nemcsak Paul Auster befolyása számíthatott, hanem az is, hogy az ügyész és New York akkori polgármestere, Rudy Giuliani egy nagyobb, átfogó nyomozás részeként kezelték a Melendez-gyilkosságot, amelyet Peter Gatien maffiózó-klubtulajdonos ellen folytattak (a kábítószer-terjesztéssel vádolt Gatient 1998-ban végül felmentették, de 2003-ban kitoloncolták Kanadába adócsalás miatt). Angel Melendez kis hal volt a manhattani ügyész szemében, Daniel Auster pedig még kisebb. Ennek köze lehetett ahhoz, hogy a rendőrök soha nem vádolták meg a gyilkossági ügyben, de talán annak is, hogy a bűncselekmény érintettjei közül egyedül ő érkezett köztiszteletben álló New York-i családból.
„Amikor a szívembe néztem, csak káoszt és kétségbeesést találtam”
Természetesen ahhoz, hogy Daniel Auster viselt dolgai miként érintik Paul Austert, hogy miként lehet feldolgozni az apa és nagyapa szörnyű fájdalmát, a nyilvánosságnak semmi köze. Ám számunkra, Paul Auster olvasói számára is kérdés, hogy miként maradhat hiteles az a prózavilág, amely éppen a személyes élet eseményeinek át- és továbbírásából, a külső valóság fikciós valósággá olvasztásából táplálkozik.
Noha Daniel Auster története nyíltan még nem került elő az apja regényeiben, áttételesen már foglalkozott vele. A magyarul is megjelent Az orákulum éjszakájában megismerjük a narrátor-főhős, Sidney Orr felnőtt, kábítószerfüggő fiát és második feleségét is, akit a fiú, Jacob rendszeresen becsmérel és fenyeget. Az egyik jelenetben Jacob rá akarja venni a mostohaanyját, hogy kérjen kölcsön ötezer dollárt gazdag apjától.
Dobd ki innét, Sid – mondta nekem Grace, dühtől izzó hangon. – Látni se bírom.
– Azt hittem, egy család vagyunk – felelte Jacob, erősen Grace-t bámulva, mintha szuggerálná, hogy nézzen rá. Az ajkát csücsörítette, de nagyon őszintétlenül, akárha gúnyolná Grace-t, vagy az ellenszenvét saját előnyére akarná fordítani. – Végül is a nem hivatalos mostohaanyám vagy, nem? Vagy legalábbis voltál. Ez nem számít semmit?
Eddigre Grace már elindult a szobán keresztül a konyha felé.
– Hívom a rendőrséget – mondta. – Ha te nem, Sid, majd én. Azt akarom, hogy ez a takony tűnjön el innét.
Az orákulum éjszakájában rögzített családi konfliktusról feltehetően számos olvasónak eszébe jut Auster magánélete, az író ugyanis 1981 óta második feleségével, Siri Hustvedt íróval, Daniel Auster mostohaanyjával él együtt. Amit szerettem című, itthon 2018-ban megjelent regényében maga Hustvedt is egy hasonlóan diszfunkcionális családról ír, művész apával, drogfüggő fiúval és a mostohaanyával. Abban a regényben, más nevekkel ugyan, de Daniel Auster gyilkossági ügye is előkerül.
(Az önéletrajzi irodalom és a nyilvános traumafeldolgozás kortárs változatairól 2020-ban Gács Anna irodalomtörténész e témában megjelent könyve, A vágy, hogy meghatódjunk apropóján írtunk hosszabban.) Érvényes marad-e ez a stílus, ha nem foglalkozik Daniel és Ruby Auster szörnyű tragédiájával? És megfordítva a kérdést: milyen erkölcsi és művészi problémákba ütközik ennek a történetnek az átalakítása irodalmi témává?
Egyetlen, nagyszabású példát mindenesetre ismerünk arra az elmúlt évekből, hogyan lehet alkotóként feldolgozni egy ennyire súlyos veszteséget. Nick Cave tinédzser fia, Arthur 2015-ben lelte halálát, miután lezuhant egy sziklaszirtről Brightonban. A zenész egy évre hátat fordított a nyilvánosságnak, majd kiadta Skeleton Tree című albumát, rajta a saját gyászáról szóló dalokkal. Ezután készült el Andrew Dominik rendhagyó portréfilmje, a One More Time With Feeling, amely – mint azt a Cave-ról szóló cikkünkben írtuk – „nemcsak a stúdiómunkát mutatja be, de a padlóra került Cave tépelődéseit is meghallgathatjuk arról, hogyan veszti el az értelmét minden a trauma árnyékában”.
A barátaim jó szándékkal olyanokat mondtak, hogy a fiam a szívemben tovább él. Nem értettem ezeket a szavakat, mert amikor a szívembe néztem, csak káoszt és kétségbeesést találtam
– nyilatkozza a zenész a filmben. Cave a tragédia után elindította Red Hand Files nevű honlapját, ahol őszinte, részletekbe menő, olykor lírai esszékben válaszol a rajongók leveleire. „A lehető legőszintébben és legjobb tudása szerint próbál felelni, de nem tesz úgy, mintha mindenre tudná a megoldást. A hangvétel bizalmas, de sosem bizalmaskodó. Olyan intenzív figyelemmel és törődéssel fordul a kérdésekből felderengő személy méltósága felé, ami egészen ritka, különösen az internetes fórumok bugyraiban. Mivel az egész kezdeményezés a gyászban fogant, a veszteség és a gyógyulás lehetőségei visszatérő motívumai a párbeszédnek” – írta erről a különleges kísérletről lapunkban Jankovics Márton.
Nem tudni, Paul Auster íróként, alkotóként előáll-e egyszer a saját válaszával fia és unokája tragédiájára. Azt sem tudjuk, milyen felelősséget érezhet az ügyben. Annyi biztos, hogy Daniel és Ruby Auster történetét magánemberként, családtagként feldolgozni is elképesztően nehéz és fájdalmas feladat lesz.
