A felszabadított 20. századi nő szimbóluma
Ritka az az újságcikk, amelyben Raquel Welchről szimplán színésznőként beszélnek, és ne neveznék szexszimbólumnak is. Welchet ugyanis tényleg a külseje tette világhírűvé, milliók ismerték a nevét és az arcát anélkül, hogy egyetlen filmen láthatták volna: sokat mond, hogy a hatvanas évek közepétől folyamatosan jelentek meg róla fotók még a magyar filmes sajtóban is, annak ellenére, hogy egész Európában nem játszották még a filmjeit. Ez nem kis részben Welch és ügynöke illetve későbbi férje, Patrick Curtis tudatos PR-stratégiáját dicsérte, de tény, hogy a Raquel Tejada néven született színésznő fotóinak nem is igazán kellett PR.
Welch igazi jelentősége sokak szerint abban állt, hogy véget vetett a szőke bombázók korszakának Hollywoodban. A harmincas évektől kezdve ugyanis Jean Harlow-tól kezdve Marilyn Monroe-n át Jayne Mansfieldig szőkék voltak a hollywoodi álomszínésznők (véletlen egybeesés, hogy mindhármuk fiatalon meghalt), a tőlük nagyban különböző Welch színre lépése viszont új korszakot nyitott. De tévedés csak arra korlátozni mindezt, hogy vele megjelent a barna hajú és nagymellű szépségideál, Welch ugyanis nemcsak külsejében, hanem attitűdjében is új korszakot képviselt: áttörést jelentő filmje, az Egymillió évvel Krisztus előtt posztere, melyen „az elnyűtt őzbőr-bikinijében spontán katonásan atlétikus pózba merevedik”, Camille Paglia feminista filmesztéta szerint „a felszabadított 20. századi nő ikonikus képe marad”. Maga Welch is így gondolja: „Sok olyan szerepet játszottam, amit korábban csak férfiak kaptak. Az Egymillió évvel Krisztus előtt – igen, a jelmez sokat engedett látni. De állandóan a szabadban voltam, a túlélésért küzdöttem, harcoltam egy másik nővel. Nem voltam az a fajta lány, akit könnyű legyőzni.”
Egymillió évvel Krisztus előtt
Ahogy az lenni szokott, Welchből egy véletlen csinált sztárt. A régi stúdiórendszerben még működött az a gyakorlat, hogy egy-egy filmstúdió kizárólagos szerződéssel kötött magához színészeket, akiket időnként kikölcsönöztek másoknak. Az Egymillió évvel Krisztus előtt a brit Hammer produkciós cég munkája volt, és eredetileg azt az Ursula Andresst szerették volna megnyerni a főszerepre, aki Welchhez hasonlóan az új típusú szexszimbólumot képviselte (Paglia fent említett írásában is a Bond-lányként feltűnt Andresst hozza a másik példának). Ő azonban nem fogadta el a szerepet, így esett a választás Welchre, akinek a mai napig legismertebb szerepe ez, annak ellenére, hogy ősemberként szinte meg sem kell szólalnia a filmben.
Az Egymillió évvel Krisztus előtt egy 1940-es amerikai film remake-je volt, Don Chaffey rendezte, Welch partnere John Richardson volt, és mindent elárult a történelmietlenségéről, hogy az évmilliókkal korábban létezett dinoszauruszokat is az ősember korába helyezte. A film siker volt, de a kutya se emlékezne már rá, ha nincs a már említett poszter, melyet milliószámra vásároltak. Ez aztán gyorsan a világ legkívánatosabb színésznőjévé tette Welchet, és ne feledjük, ez volt az a poszter, amelynek olyan fontos szerep jutott A remény rabjaiban is.
Jó színésznő rossz filmekben?
Raquel Welch filmes pályáját azonban elkerülték a nagy sikerek, pedig olyan sztárokkal dolgozott együtt, mint Frank Sinatra, James Stewart, Burt Reynolds vagy Richard Burton, de jellemzően inkább futószalagon gyártott, középszerű filmekbe szerződtették, abban a reményben, hogy a fürdőruhás képeivel el lehet majd adni a produkciót. Miközben tehát igazán emlékezetes filmszerepe kevés volt, néhány nagy bukásba beleszaladt: mindenekelőtt a Gore Vidal regénye alapján készült Myra Breckinridge című filmet szokás emlegetni, mely egy magát nővé operáltató férfiről szólt, és rettenetesen nagy kudarc lett, de bukás volt például a részben Budapesten forgatott Kékszakáll is.
Maga Welch később úgy nyilatkozott, hogy megítélése szerint ő jól játszotta a szerepét a Myra Breckinridge-ben ugyanúgy, mint a Kansas City Bomber és a Sheila meghalt, és New Yorkban él című filmekben, de hiába játszik jól rossz filmekben, az a karrierjén nem segít. És ugyan egy Golden Globe-ot kapott a legjobb színésznő kategóriában a Három testőr Richard Lester rendezte változatában nyújtott teljesítményéért, amelyet így jellemeztek a Film Színház Muzsika 1977-es évkönyvében: „Ahogy az ironikus hangvételű Három testőrben Lester játszatta, az sokat elárul arról, milyennek látják öt ma a filmművészet nagyjai: még mindig csak anatómiai csodának az élemedő, bár környezetükkel kétségtelenül vitézül harcoló közönség-kedvenc művészek között.” A helyzet pedig később se változott, Welchet utána is elkerülték a filmklasszikusok.
A per, amit hiába nyert meg
Welch filmszerepei a nyolcvanas évekre elapadtak, ami szerinte egyértelműen egy peres ügy következménye volt: 1981-ben megkapta a Kék öböl című Steinbeck-regényből készült film női főszerepét, de pár nappal a forgatás megkezdése után az MGM lecserélte őt a nála tizenöt évvel fiatalabb Debra Wingerre. A stúdió szerint ugyanis Welch szerződést szegett azzal, hogy ragaszkodott hozzá, otthon sminkeljék és csinálják meg a frizuráját, nem pedig a forgatás helyszínén. A színésznő válaszul – miután nem kapott másik szerepet – 24 millió dollár kártérítésre perelte be a stúdiót, amely azzal védekezett, Welch csak azért perel, mert 40 év fölött a színésznők már nem kapnak nagyon szerepeket. Welch utólag azt mondja, a stúdió kihasználta őt, hiszen a nevével reklámozták a filmet, így sikerült támogatókat találni hozzá, majd ahogy meglett a pénz, lecserélték.
Az MGM ügyvédje hiába próbálta elviselhetetlen hisztérikának beállítani a színésznőt, az esküdtszék Welchnek adott igazat, ő azonban ennek ellenére is a legszívesebben meg nem történtté tenné az egészet: „Tisztáznom kellett a nevemet. De onnantól kezdve egy komolyabb produkcióban sem szerepeltem, és nem ezt a végkifejletet szerettem volna” – mondta a Hollywood Reporternek. A film egyébként bukás lett.
Az első fehér-fekete szexjelenet
Welch ugyan sosem volt polgárjogi aktivista, azonban mégis ő volt az első neves fehér színésznő, aki fekete férfival szerepelt közös ágyjelenetben. A 100 puska című western főszereplője ugyan Burt Reynolds volt, ám a történelmi jelenetben Jim Brown, a futballistából lett fekete filmsztár volt Welch partnere. Bár fehér és fekete színész addigra párszor csókolózott már vásznon, ágyjelenetből ez volt az első, és természetesen nagy visszhangja is lett, főleg a déli államokban tört ki a botrány.
A filmet azért is tartják úttörőnek, mert nem angolszász karakterekről szólt: Reynolds egy félig mexikói indiánt játszott, akárcsak Welch, míg Brownt már említettük. Maga a jelenet alig egy perces, és semmi sikamlósat nem mutat (Welch egyébként is híres volt arról, hogy sosem vetkőzött a kamera előtt), de épp elég volt ahhoz, hogy nagy visszhangja legyen, amikor még tabunak számított a különböző bőrszínű felek házassága.
Már bátran lehet latina
A bolíviai apától és fehér amerikai anyától származó Welch a karrierje kezdetén mindent megtett, hogy ne skatulyázzák be spanyol ajkú „latinaként”: bár első férjétől gyorsan elvált, felvette a nevét, és vélhetően könnyebb is volt eladni Raquel Welchként, semmint Raquel Tejadaként. Welch egzotikusnak ható szépsége pedig jól jött néhány szerepnél ugyan (például a fent említett Száz puskában), de a legtöbbször nem hangsúlyozták a latin származását, sőt sokan nem is tudtak róla (pláne, hogy eleinte több filmben is kiszőkítették, és még azért is meg kellett küzdenie, hogy legalább a spanyolos keresztnevét megtarthassa).
Az ezredforduló után azonban egyre többször alakított kifejezetten spanyol ajkú karaktereket, ő pedig, ha megkésve is, de büszkén felvállalta a családi örökségét: „Azok az emberek, akik ebben az amerikai rendszerben szerettek volna érvényesülni, szükségesnek és kívánatosnak találták, hogy valamennyire elnyomják latin eredetüket” – mondta az apjáról. „Soha nem beszélt spanyolul otthon, hogy ne legyen akcentusunk. Soha nem voltunk olyan környéken, ahol más latinok voltak a környéken. Nem ismertem latin embereket” – nyilatkozta Welch erről, ezért meg hatvanévesen meg kellett tanulnia legalább egy kicsit spanyolul.
Raquel Welch Budapesten
Raquel Welch kétszer is forgatott Budapesten a hetvenes években, ahol akkoriban még nem lehetett minden héten világsztárokba botlani a belvárosban, ezért érthetően nagy érdeklődést váltott ki az érkezése. Először a már említett Kékszakáll forgatására jött Magyarországra 1972-ben, Richard Burton társaságában, aki ekkor rendezte az emlékezetes buliját az Intercontinentalban, melyre többek között Elizabeth Taylor, Ringo Starr és Grace Kelly is hivatalos volt. Welch leginkább azzal okozott plusz feltűnést, hogy be volt gipszelve a karja: „Tréning közben törtem el a karomat… Remélem, hogy mire március közepén a felvevőgép elé állok Budapesten, már levehetem a gipszkötést. Most csak egy napig maradok itt, mert vissza kell mennem Los Angelesbe. Kíváncsi vagyok az eredeti magyar konyhára. Szerencsés alkatom van: bármennyit is eszem, nem kell fogyókúráznom…” – mondta a Hétfői Hírek riporterének.
Öt évvel később Richard Fleischer Koldus és királyfi című filmjét forgatta itt, és az olasz Oggi magazin készített vele interjút, melyet a Magyarország szemlézett. Az interjúból kiderült, Welch a Gellértben lakott, a férfi főszereplő, Oliver Reed viszont a Duna túloldalán az Intercontinentalban, mivel állítólag ki nem állhatták egymást. Welch szerencséjét elnézve talán nem meglepő, hogy ez a film sem döntött bevételi rekordokat, pedig nagyszabású, kosztümös dráma volt, viszont az interjú befejezése most lett aktuális: „Nemrég beszélgettem Henry Kissingerrel, aki régi barátom. Arról is beszéltünk, hogy Kissinger talán már nem sokáig lesz külügyminiszter. »Mondd, Raquel, szerinted mihez kezdhet az életben egy volt külügyminiszter?« — kérdezte tőlem. Megmondtam, hogy nekem is ugyanez a gondom. Hamarosan én is »volt filmcsillag« leszek. És mi jön aztán?”
A jelek szerint azonban Raquel Welchnek nincs miért aggódnia volt filmcsillagként sem, kisebb tévés szerepeket még a közelmúltban is kapott, és a képek tanúsága szerint is jó formában van nyolcvanévesen is.
Kiemelt kép: Sunset Boulevard/Corbis via Getty Images
