A kémkedés évezredes története nem szűkölködött furcsa fordulatokban, hiszen az első világháborúban porosz galambok fényképeztek a ma szünet nélküli megfigyelést végző műholdak helyett, a hatvanas években a CIA macskákkal helyettesítette volna a lehallgatókészüléket elhelyező kémeket, a KGB egy London szívében álló utcai lámpában rejtette el a papírra írt üzeneteket, vagy épp különféle hétköznapi tárgyakba, így zseblámpába, esernyőbe, kabátgombba, vagy aktatáskába épített miniatűr fényképezőgépeket.
Az amerikaiak sem hagyták ám magukat, így a II. világháború derekán fogták az első világháborúban már bizonyított, de az éppen folyó harcokban is közel két éven át atartó komoly fejtörést okozó német mikrofilmes technológiát, majd kidolgozták az egy
amit a teljes képsorozat exponálása után postán feladott levelekben, vagy különböző tárgyakban és eszközökben, így cigarettákban, tollakban, vodkában, vagy épp fejfájáscsillapító porban elrejtve juttattak célba.
A címzett által mikroszkóppal olvasható korongot a negyvenes évek derekán sokszor Zapp outfitként emlegették, ennek okát pedig az FBI-t (illetve annak elődjét, a BOI-t) közel fél évszázadon át vezető Edgar Hoover egy 1946-os, a kémkedésről szóló cikkében osztotta meg:
A féligazságokkal és szándékos dezinformációkkal teli írás számos sebből vérzett, sőt, egy 1992-ben megjelent kötetből az is kiderült, hogy Zapp sosem létezett.
Ez persze már túl késő volt, így a kémkedés történetét taglaló könyvek, illetve tanulmányok azóta is őt nevezik meg a rendszer szülőatyjaként. Némi igazság azonban mégis volt az egészben, hiszen Hoover valószínűleg a miniatűr fényképezőgépeket fejlesztő Walter Zappra, a Minox alapítójára gondolt, sőt, a képbe akár a háború végén a microdot használatát Drezdában számos kémnek megtanító Kurt Zapp is bezavarhatott, aki könnyen lehetett a Zapp outfit kifejezés névadója.
Mindez persze nem zavarta a gépekkel dolgozó amerikaiakat, akik a berlini fal 1961-es, villámgyors megjelenése után egészen annak leomlásáig ezen a módon rögzítették a létfontosságú dokumentumokat, amelyekhez legtöbbjüknek egy mindössze pénzérme nagyságú – 2,8 centiméteres átmérőjű – fényképezőgép állt rendelkezésére.
A megoldást a későbbi évtizedekben számos más ország is átvette. Így tett Nagy-Britannia és a Szovjetunió is, a KGB azonban a normál postai levelek helyett inkább a titkos rekeszt rejtő gyűrűkben, illetve az üreges pénzérmékben bízott, ha az egyébként elképesztően jó minőségben rögzített képek célba juttatásról volt szó.