A Szovjetunió közel hét évtizedes fennállása alatt számtalanszor bebizonyította, hogy nem mindig jó ötlet súlyos milliárdokat szuperpontos és elképesztően precíz műszerek megalkotására költeni, ha a célt sokkal egyszerűbben is el lehet érni.
Pontos helymeghatározási rendszer helyett például mindössze egy óraművel forgatott apró földgömböt szereltek a világ első többszemélyes űrhajóiba, a német katonákat pedig sajátos biológiai fegyverrel, a főleg hüllőket, madarakat és mezei nyulakat érintő, de emberekre is átterjedő tularémiával fertőzött patkányokat szerelték le: a katonák kimerültté váltak, fájni kezdett a fejük, sőt, sokan még be is lázasodtak. Nem iktatták tehát ki az ellenfelet, de a harci kedv csökkentésével jóval nagyobb esélyük lett a győzelemre.
Hasonlóan elmés és pofonegyszerű módszereket találtak ki a titkosszolgálati értesülések átadására is, melynek segítségével három évtizeden át zavartalanul szerezhettek tudomást mindenről.
A diplomáciai védelem alatt nem álló, teljesen átlagos járókelőnek tűnő, a munka jó részét végző kémek az ötvenes évek elejétől a Buckingham palotától mindössze néhány száz méterre, az Audley Square és az Audley Street találkozásánál álló,
rejtették el az üzeneteiket:
A nagykövetségekkel teli környéken, a teljesen ártatlan nevű University Women’s Club épülete előtt álló lámpa alján az ügynökök egy krétával rövid csíkot húztak, hogy az arra járó címzettek tudják: egy papírlap várja őket a kandeláber testében.
Az üzenetküldés titkára csak 1985-ben derült fény, mikor az egy évtizede már a britek számára kémkedő, az információ birtokába került Oleg Gordievszkijt sikerült kiszabadítani Moszkvából, és átadhatta a titkot.
Az üzeneteket rejtő ajtó / fotó: Amunyankhesenra
A sors fintora, hogy a két legendás producer, Albert R. Broccoli és Harry Saltzman az Audley Square hármas számú házában, az oszloptól mindössze pár lépésnyire tartották a James Bond-filmek egyikének szereplőválogatását, anélkül, hogy tudták volna: a ház előtt valódi kémek is rendszeresen sétálgatnak.
