Nevezhetjük-e a rendszerváltás egyik megkerülhetetlen előzményének és előkészítőjének a magyar demokratikus ellenzéket és annak tevékenységét? Játszott-e, s ha igen, milyen szerepet játszott a magyarországi rendszerváltás természetében, majd a nyomában létrejött rendszer alakulásában az, hogy volt, és hogy milyen volt ez az ellenzék? A lap legújabb számában Kis Jánossal készült interjú szándéka szerint egy, a magyar rendszerváltásról szóló sorozat első darabjaként, az odáig vezető utak, az azt előkészítő mozgalmak közül az egyetlen nyíltan politikai, vállaltan, sőt kihívóan ellenzéki szerveződésről kíván tudósítani, azt felidézni és értelmezni – annak a többi résztvevő által is abszolút tekintélyként és szellemi vezéralakként tisztelt és elismert szereplője, az SZDSZ első elnöke, Kis János filozófus segítségével.
Az itt olvasható részlet ebben az interjúban olvasható, Rádai Eszter készítette:
Mi volt az a „hozzáadott érték”, amit a magyarországi rendszerváltás, majd a nyomában létrejött rendszer köszönhet annak, hogy volt, és hogy milyen volt a „létező szocializmus” idején a demokratikus ellenzék? Egyáltalán, tekinthető-e ez az emberi jogi mozgalom a magyarországi rendszerváltás utáni liberalizmus előzményének vagy megalapozójának?
Az új magyar liberalizmus nem egyedül a demokratikus ellenzék műve; más körök is szerepet játszottak benne, így a társadalomkritikus szociológusok, a reformer közgazdászok vagy a demokratikus jogállam alapelveit meghonosító alkotmányjogászok. De igen, a demokratikus ellenzék is hozzátette a magáét. Ha azt kérdezi: mi az, ami sajátosképpen tőlünk ered, akkor négy dolgot emelnék ki. Az egyik a jogtudatos magatartás habitusa: az emberi jogok birtokosa nem hálás, ha az állam tiszteletben tartja a jogait, hanem megköveteli és számon kéri a jogtisztelő bánásmódot. A másik az autonómia: a jogtudatos egyén nem teszi függővé az állam vagy más autoritások jóváhagyásától, hogy gyakorolja-e a jogait – egyedül ő dönti el, hogy mikor él velük. A harmadik a szolidaritás ethosza: az emberi jogok oszthatatlanok, minden embert egyformán megilletnek, és ezért bárkit sértsenek meg a jogaiban, mellé kell állni, védelmére kell kelni. A negyedik pedig az egyenlőtlenségekkel szembeni kritikus gyanakvás: az a politikai közösség, mely komolyan veszi az emberi jogokat, a társadalmi egyenlőtlenségeket nem fogadhatja el „természetesnek”. A komplex társadalmakban az egyenlőtlenség mindig újratermelődik, de ebbe nem szabad belenyugodni, lankadatlanul küzdeni kell a mérsékléséért és a visszaszorításáért.
Magyar Péter: Európa: működik-e az olasz modell?
A 83. évében járó Silvio Berlusconi, akit büntetőperben történt elítélése dacára a bíróság ismét választható politikussá tett, és Hajrá, Olaszország (FI) nevű pártja élén továbbra is beleszólást igényel az olasz belpolitika alakításába, ismét képviselő: listavezetőként európai parlamenti mandátumot nyert. A választás másnapján első útja Brüsszelbe vezetett, az Európai Néppárt vezetőinek tanácskozására, ahol mindenekelőtt Orbán Viktorral szeretett volna találkozni. Miután Orbánt a Néppárt felfüggesztette, s nem lehetett ott, csak telefonon értekezhettek. Berlusconi ugyanazt az álmot dédelgeti, mint Orbán: európai szinten kössön a Néppárt szövetséget a nemzetállamok Európáját szorgalmazó euroszkeptikus pártok Matteo Salvini vezette csoportjával. Vagyis a szélsőjobbal.
Orbán, tudjuk, ezt több mint egy éve szorgalmazza. Szélsőjobbos elvbarátait „bevándorlásellenes” erőknek titulálta. Legutóbb, amikor Heinz-Christian Strache – azóta csúfos lemondásra kényszerült – szabadságpárti osztrák alkancellárt ölelte keblére Budapesten, s azt ígérte, „megváltoztatják Európát”. Áttörést vizionált az európai parlamenti választásokon, s az „osztrák modellt”, a kereszténydemokrata néppárt és a szélsőjobb kormánykoalícióját ajánlotta Európának. Ez nem sokáig tartott ki. Strache és az osztrák kormány bukása után Orbán átváltott az „olasz modellre”.
Kovács Zoltán: Mit adunk a Nyugatnak?
Ignotus Kelet népe című esszéjében a „Mit ér az ember, ha magyar?” felvetést boncolgatja. Ha nem is alkot maradandót – mondja –, azért „legyen szeme a nagyvilágra, legyen számítása magáról”, és legyen tisztában önmagával. Soha ne váljon idegenné, maradjon mindig magyar, mert csak ez az övé. Az emberiség keletről nyugatra tart, és ezen az úton legyen honfoglaló a kelet népe – kívánta önmaguknak.
A kilencvenes évek második felében a postabanki botrány feltárásakor kiderült, hogy Kemenes Ernő, a bank akkori könyvvizsgáló cégének, a Deloitte & Touche Kft.-nek a magyarországi főnöke, e hivatala mellett további üzleti kapcsolatban is áll a bankkal. Nevezetesen cége valamiféle nyomdai termékeket szállított le a Postabanknak. Lapunk megkereste a Deloitte & Touche Kft. anyavállalatát, hogy szerintük összeférhető-e a két tevékenység: a könyvvizsgálat és az egyéb üzletelés. Az anyacég azt válaszolta, hogy nem.
Arra a további kérdésre, hogy akkor ez a helyzet miként oldódik meg, azt a választ kaptuk, megy minden tovább, ahogy eddig volt, ők nem terveznek semmit. Arra a még további felvetésre, hogy nekünk, kelet-európaiaknak a rendszerváltás azt a reményt hozta el, hogy előbb-utóbb beáramlik az üzleti világ nyugaton kialakult kultúrája, és a földrész ezen térségében is a piaci verseny, a protekcionizmus nélküli világ, a kapitalista viszonyok közötti szabályok és az etikai mérce alakítja majd az életet, azt a választ kaptuk, hogy ez nem így van.
Éppen ellenkezőleg: a Kelet-Európában újabban megtelepedett nyugati cégek leányvállalatai nemhogy pozitív hatással nincsenek az itteni viszonyokra, hanem náluk is eluralkodnak a rossz tendenciák. Az összeférhetetlenségi és egyéb ezzel kapcsolatos szabályok az első pillanattól kezdve puhultak, és puhulnak ma is – válaszolta az anyacég illetékese, valamikor 1998 táján. A válasz egyszerre volt szomorú és elképesztő: benne a térség valószínűsíthető pályája a korrupció, a hatalommal visszaélés, a bennfentes üzletelés és a létező összes gazdasági jellegű visszaélés eshetőségének fokozott terhével, ami ellen a nyugati világ nem egyszerűen tehetetlen, de idővel addig jut, hogy szimplán elfogadja a kelet-európai gyakorlatot, és ha nem teszi is magáévá, tudomásul veszi.
Váncsa István: Mint a ringlispíl
Az 1956-os intézet felkoncolásának gazdasági racionalitása nincs. Mostanság hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a legfelemelőbb politikai gesztusok hátterében is haszonelvű megfontolás lapul, és persze ennek a tévhitnek is megvannak a maga empirikus alapjai. Újra meg újra bebizonyosodik, hogy vezetőink gondolkodásmódja okszerű, gyakorlatias, józan és megfontolt, csak avval bíbelődnek, amiben látják a pénzt, vagy legalábbis az ígéretét, amiben nem látják, avval nem.
Viszont ők is emberek, az ember pedig a rutinba idővel belefásul. Áll a futószalagnál, leemeli róla a bankjegyköteget, a targoncájára dobja, emel, dob, emel, dob, szusszanásnyi ideje nincs, és ez így megy nap-nap után. Belefárad, kiég, elhasználódik. Tele a pince aranyrudakkal, ám ez már untatja, ő ennél kifinomultabb, cizelláltabb, éteribb gyönyörökre vágyik. Egyfelől elképzeli, ahogy Szakály hanyatt vágja és elevenen kicsontozza az 1956-os intézetet, másfelől pedig örömmel tölti el az a tudat, hogy az 1956-osoknak a Veritasba való beolvadása révén csökken az entrópia, nő a rendezettség, vagyis a világmindenség a mostaninál üdvösebb állapotba kerül.
És ez egyes-egyedül neki lesz köszönhető, senki másnak.
Kemény István: Búcsú Térey Jánostól
És már szerda hajnal van. János, te már két napja nem élsz. Két napja írom a nekrológodat, és nem bírom befejezni. Kávét főzök, kitöltöm, kis tejet öntök mellé. Kiállok az ablakba. Nézem a felhőket, mozognak-e még. Igen, egy kicsit még mozognak.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
