Apa ég!
Na meg persze Adam Sandler is ég egy ideje, úgy járt, mint Madonna (de hízelgő hasonlat!), aki egy idő után már nem tudott mit levenni magáról, hogy még megbotránkoztatóbb legyen – Sandler is elment addig az ordenáréságban, ameddig lehetett, öltözött nőnek, játszott állatokkal, de csak nem akar-tud vices lenni.
Most sem az eszköztelen játékban és a bergmani mélységekben kereste a kiutat, hanem simán csak paraszt: az Amerikában nagy ünnepnek számító apák napjára időzítette filmjét, melyben egy kamaszkori szerelem (diák és tanárnője) kissé korai gyümölcséből született, immár felnőtt, sikeres, gazdag és befutott fiút (Andy Samberg) keresi fel lúzer, ütődött, immár felnőtt, de totál infantilis apa (Adam Sandler), hogy tarháljon, lejmoljon, lenyúljon – meg végigbulizzon egy legénybúcsút (hogy Sandler a Másnaposok sikerének hullámaira is rátehénkedjen kicsit).
A film már az előzetesben is erőltetettnek és poénban gyengének tűnik, de el tudom képzelni, hogy a 35 foktól megcsömörlött, olimpiai csalódásokkal telítődött népesség úgy gondolja, inkább beül egy folyamatosan üvöltő-hörgő Sandlerre, ott tudja, mire számíthat, mit kaphat, lehet kicsit nevetgélni a bátor politikaikorrektség-elleneségnek hívott suttyóság megnyilvánulásain, aztán az élet menjen tovább.
Merida, a bátor
Képzeljék el a Mel Gibson-féle A rettenthetetlent és Henrik Ibsen Nóráját Disney-rajzfilmre igazítva, és megkapják a Meridát, melynek angol címe (Brave, vagyis bátor) szóban is megidézi a Gibson-féle Braveheartot. Merida egy skót hercegnő, aki imádja a meséket, a kalandokat, elég jól lő íjjal, és csodálatos vörös fürtjei vannak, meg három öccse. Ő még lovagolna az erdőkben, meg játszaná tovább fiús játékait, de a politika megkocogtatja a vállát: ideje férjhez menni. És a középkori protokol szerint szépen kiöltözve, szendén-szelíden kell végignéznie, ahogy a kérők fitogtatják férfias harci és egyéb tudásukat. De ez csak a kezdet.
Az Egyiptom hercege rendezője (Brenda Chapman) és az animációs tévésorozat Csillagok háborúja: Klónok háborúja forgatókönyvírója (Mark Andrews) rakta össze ezt a mesét a Disneynek, amely, hasonlóan az Adam Sandler-filmhez, nem árul zsákbamacskát: tudjuk, a Disney-mesék nem a legjobbak, de egyáltalán nem rosszak, tudjuk, mit várhatunk el, és azt meg is kapjuk.
Azaz egy kellemesen poénkodós mesét bikanyakú király papával, kissé merev mamával, egy fiús kislányt, akit korának társadalmi szerepei vicces helyzetekbe sodornak, mindezt 3D-ben – a hét családi mozija.
Nyitott ajtók, ablakok
A heti művészfilmes felhozatalt egy ízig-vérig argentin, dél-amerikai mozi jelenti. Akik láttak már egynél több mai filmet a régióból, tudják, egyszerű költőiség, érzékenység, groteszk látásmód, jó színészi alakítások jellemzik őket, és ez a film sem szakít ezzel a hagyománnyal.
Három lány él egy hatalmas házban, furán egyedül hagyva, aztán kiderül a helyzet: őket nevelő nagyanyjuk meghalt. A szülőkről nincs információ, s a három nővérnek magukra hagyva kell megélni a dolgot – éljék az életüket. Mindegyik máshogy reagál, mivel mind más karakter. Három ember próbál meg valamit kezdeni a fájdalommal, a félelemmel, az egymásra utaltsággal, de a végeredmény nem a Hollywoodtól megszokott megnyugtató válasz.
Igaz, mi az, hogy végeredmény? Ennek a filmnek a nagy erénye, hogy nem hazudik lezártságot és lekerekítettséget ott, ahol nincs – de ezért kissé vontatottnak, túlírtnak tűnik.
