Van egy sziget, ami igazából senkinek sem kell

56.

Önellátó mókusketrec

 

Amikor a tenger pucéron partra vetette San Lorenzón Lionel Boyd Johnsont és Earl McCabe tizedest, mint olvasom, náluknál sokkalta cudarabb helyzetben levő emberek közé kerültek. San Lorenzo népe az idő tájt csupán betegségekben bővelkedett, melyeknek nemcsak a gyógymódját, de még a nevét sem ismerte. Szemben ezzel Johnson és McCabe birtokában megannyi csillogó kincs volt: írni-olvasni tudás, ambíció, kíváncsiság, pimaszság, tiszteletlenség, egészség, jó kedély és jó adag tudomás a külvilágról.

Újfent a „Kalüpszók”-ból:

 

Ó, jaj, de szomorú népet

találtam e helyütt,

ó, nem volt nekik zenéjük,

sem sörük.

És, ó, akárhová

nyúltak, bármi felé,

minden a Castle Cukor Rt.-é volt

és a katolikusoké.

 

Philip Castle szerint San Lorenzo eme birtokmeghatározása 1922-ben pontosan fedi a valóságot. A Castle Cukor Rt.-t történetesen Philip Castle ükapja alapította. 1922-ben a sziget megművelhető földjének minden négyzetcentimétere a társaság tulajdonában volt.

„A Castle Cukor Rt. San Lorenzó-i működése – írja az ifjú Castle – sosem volt nyereséges. A társaságnak azonban sikerült fennmaradnia, mert a munkások munkájáért semmit sem fizetett; amit pedig keresett, abból a munkások hajcsárainak bérét fedezte.

Az államforma anarchia volt, kivéve ama néhány esetet, amikor a Castle Cukor Rt. meg akart szerezni vagy el akart végeztetni valamit. Ilyen esetekben feudalizmus forgott fenn. A nemességet a Castle Cukor Rt. ültetvényfőnökei alkották, állig felfegyverzett külföldi fehér emberek. A lovagi rend a bennszülött fejesekből állt, akik apró ajándékok és üres előjogok fejében parancsra gyilkoltak, kaszaboltak, kínoztak. E pokoli mókusketrec fogságába zárt nép lelki szükségleteiről egy maroknyi fafejű pap gondoskodott.

A San Lorenzó-i – 1923-ban felrobbantott – katedrálist az Újvilág emberkéz alkotta csodái közt tartották számon” – írja Castle.

 

57.

Lidércnyomás

 

Semmiféle értelemben nem volt csoda, hogy McCabe tizedes és Johnson magához ragadta a hatalmat San Lorenzón. Sokan magukhoz ragadták már a hatalmat San Lorenzón – ennél ugyanis mi sem volt könnyebb. Azon egyszerű okból mégpedig, hogy Isten, az Ő végtelen bölcsességében, abszolút értéktelennek alkotta a szigetet.

A meddő San Lorenzó-i hatalom első birtokosaként Hernando Cortez nevét jegyzi fel a krónika. Cortez és emberei 1519-ben ivóvízért szálltak partra, elkeresztelték a szigetet, birtokba vették V. Károly császár nevében, aztán soha vissza nem tértek. Ezután egymást követték az expedíciók: kutattak aranyat, gyémántot, rubint, fűszert, nem találtak semmit, szórakozás végett és eretnekség miatt elégettek egypár bennszülöttet, aztán felszedték a horgonyt.

„Amikor 1682-ben Franciaország magának követelte San Lorenzót – írja Castle –, egyetlen spanyolnak sem volt ellenvetése. Amikor 1699-ben Dánia bejelentette igényét San Lorenzóra, egyetlen franciának sem volt egy tiltakozó szava sem. Amikor a hollandok 1704-ben igényt formáltak San Lorenzóra, a dánok egy árva szót se szóltak. Amikor 1706-ban Anglia magának követelte San Lorenzót, a hollandok szó nélkül tűrték. Amikor 1720-ban Spanyolország visszakövetelte San Lorenzót, az angolok némán elviselték. Amikor pedig 1786-ban afrikai négerek megkaparintottak egy brit rabszolgahajót, kikötöttek San Lorenzón, kikiáltották a sziget függetlenségét, és megalapították a császár nélküli birodalmat, a spanyolok egy sóhajtásnyit sem panaszkodtak.

Az uralkodó Tum-bumva volt, az egyetlen ember, aki valaha is érdemesnek tartotta a szigetet a védelemre. A fanatikus Tum-bumva emeltette a San Lorenzó-i katedrálist, valamint a sziget északi partján a fantasztikus védműrendszert, amely ma a köztársaság úgynevezett elnökének magánrezidenciája.

A védműrendszert soha senki meg nem támadta, mert soha senkinek semmiféle elfogadható ok nem jutott eszébe, hogy miért is kellene megtámadnia. Következésképpen a védműrendszer nem is védelmezett semmit. A néphit szerint ezernégyszáz emberéletet követelt az építése; felét nyilvánosan végezték ki, mert nem teljesítették a normát.”

A Castle Cukor Rt. 1916-ban vetette meg a lábát San Lorenzón, az első világháborús cukorkonjunktúra idején. Semmi néven nevezendő kormányzat nem volt. A társaság a magas cukorárak ismeretében azt hitte, hogy még a San Lorenzó-i agyag- és kavicsmezőket is haszonnal művelhetik meg. Senkinek nem volt egy szó ellenvetése sem.

Amikor McCabe és Johnson 1922-ben megérkezett, és bejelentették, hogy átveszik az uralmat, a Castle Cukor Rt. ernyedten átadta a terepet, mint aki lidércnyomástól szabadul.

 

58.

Zsarnokság kis hibával

 

„San Lorenzo új hódítóinak legalább egy valóban új vonásuk volt – írja az ifjú Castle. – McCabe és Johnson arról álmodott, hogy San Lorenzóból Utópiát csinálnak.

Evégből McCabe revízió alá vette a gazdasági életet és a törvényeket. Johnson új vallást tervezett.”

Castle újfent a „Kalüpszók”-ból idéz:

 

Azt akartam, hogy minden

értelmes legyen itten,

és hogy boldogan éljünk,

nem mint a sitten.

Hazudtam hát nyugodtan,

és minden pászolt nyomban,

és így élünk a bús világ helyett

pa-ra-di-csomban.

 

Míg olvastam, valaki megrángatta a kabátom ujját. Felnéztem.

Pici Newt Hoenikker állt mellettem az ülések közti folyosón.

– Gondoltam, talán hátrajönne a bárba – mondta –, és felhajtanánk egypárat.

Felhajtottunk és legurítottunk hát egypárat, Newt nyelve kellőleg megoldódott, és elmesélt egy s mást Zinkáról, az ő törpe orosz táncosnőjéről. Szerelmi fészkük, mesélte, apja Cape Cod-i nyaralója volt.

– Lehet, hogy sohase házasodom meg – mondta –, de nászutam az volt.

Mesélt az édes órákról, amelyeket Zinka karjában töltött, Felix Hoenikker ócska, fonott karosszékének ölében, szemközt a tengerrel.

És Zinka táncolt neki.

– Képzelje csak el, amint egy nő nekem táncol, egyedül és kizárólag nekem.

– Látom, nem bánt meg semmit.

– Összetörte a szívemet. Azt nem élveztem annyira. De hát ez már így van. Mindenért fizetni kell.

És emelte poharát.

– Szerelmeinkre, asszonyainkra! – kiáltott gavallérosan.

 

59.

Kapcsoljuk be a biztonsági öveket

 

A bárban voltam Newttal, H. Lowe Crosbyval meg egypár idegennel, amikor megpillantottuk San Lorenzót. Crosby szarháziakról értekezett éppen.

– Tudják, énszerintem ki a szarházi?

– Ismerem a meghatározást – mondtam –, de lehet, hogy más értelemben, mint maga.

Crosby már jócskán a pohár fenekére nézett, és elkapta a részegek szokásos téveszméje, hogy ha nyájasan beszél, akkor akár beszélhet őszintén is. Következésképpen nyájas őszinteséggel beszélt Newt méretéről, mely témát eddig a bárban mindenki gondosan kerülte.

– Szóval énszerintem nem az ilyen apró kis manusz. – És Crosby lapátmancsával Newt vállára tenyerelt. – Mert, kérem, az ember nem a méretétől lesz szarházi. Hanem ahogy gondolkodik, attól. Láttam én négyakkora frájerokat, mint itten ez a kis manusz, és szarháziak voltak. Azok. És láttam én kicsi manuszokat… na, nem ennyire kicsikéket azért, de jó kicsiket, Isten az atyám, és azok meg férfiak voltak, belevaló férfiak.

– Köszönöm – mondta nyájasan Newt. Mintha nem is érezte volna azt a nagy lapátmancsot a vállán. Életemben nem láttam még emberi lényt, aki ilyen remekül hozzászokott volna egy megalázó hendikephez. Beleborzongtam a bámulatba.

– Szarháziakról beszélt – emlékeztettem Crosbyt. Titokban azt reméltem, leemeli a mancsát Newtról.

– És milyen igazam van! – egyenesedett fel Crosby.

– De még nem magyarázta el, ki az igazi szarházi – mondtam.

– Szarházi az, aki olyan fene okosnak hiszi magát, hogy a száját nem bírja csukva tartani. Akárki akármit mond, neki semmi se jó. Azt mondja neki, teszem azt, hogy tetszik magának valami, hát erre, Isten az atyám, a szarházi nyomban elmagyarázza magának, hogy mennyire téved. A szarházi minden igyekezetével azon van, hogy éreztesse magával, mekkora nagy marha maga. Akármit mondjon, a szarházi mindig jobban tudja.

– Nem valami vonzó tulajdonság – véltem.

– A lányom hozzá akart menni egy szarházihoz – mondta komoran Crosby.

– És hozzáment?

– Ahhoz nem, mert szétkentem, mint egy poloskát. – Crosby a bárpultra csapott, ahogy felidézte, miket mondott, miket csinált az említett szarházi. – Jézusisten! Hisz mind jártunk főiskolára! – A pillantása visszaszállt Newtra. – Járt maga is főiskolára?

– A Cornellre – mondta Newt.

– A Cornellre! – üvöltött föl boldogan Crosby. – Jézusisten, hisz én is a Cornellre jártam!

– Meg ő is – bökött felém Newt.

– Három cornelli öregdiák, és mind egy repülőn! – üvöltött Crosby. És már ki is tört a nagybömbfesztivál.

Mikor elült, Crosby megkérdezte Newtot, mit csinál.

– Festek.

– Falat?

– Képeket.

– Miafene – mondta Crosby.

– Felkérjük az utasokat, térjenek vissza a helyükre, és kapcsolják be a biztonsági öveket – szólt a légikisasszony. – San Lorenzo, Bolivar, Monzano repülőtér fölött vagyunk.

– Jézusisten! Várjon csak egy percet – mondta Crosby, és lenézett Newtra. – Most jövök rá, hogy én a maga nevét már hallottam valahol!

– Apám az atombomba atyja volt. – Newt nem azt mondta, hogy Felix Hoenikker a bomba egyik atyja volt. Az atyja, azt mondta.

– Igazán? – kérdezte Crosby.

– Igazán.

– Én valami másról hallottam – mondta Crosby. Ugyancsak meg kellett erőltetnie az agyát. – Valami táncosnőről.

– Azt hiszem, vissza kell mennünk a helyünkre – mondta Newt kissé mereven.

– Valami orosz táncosnő… – Crosby a bárban kellőleg feltankolta magát, így hát nem látott benne semmi rosszat, ha hangosan gondolkodik. – Olvastam egyszer egy vezércikket. Hogy talán az a táncosnő kém volt.

– Kérem, uraim – mondta a légikisasszony –, szíveskedjenek most már visszafáradni a helyükre, és bekapcsolni a biztonsági öveket.

Newt ártatlanul felpillantott H. Lowe Crosbyra.

– Biztos, hogy Hoenikkernek hívták az illetőt? – És hogy minden kételyt kizárjon, lebetűzte a nevet Crosbynak.

– Lehet, hogy tévedek – mondta H. Lowe Crosby.

Kurt Vonnegut: Macskabölcső

Helikon, 2017