A hosszú időn át vezető evolúciós elmélet szerint Kelet-Afrikát, a modern ember őseinek bölcsőjét évmilliókon át trópusi erdő borította, míg mintegy ötmillió évvel ezelőtt a két lábra emelkedés időszakában – az erdőségeket fokozatosan szavanna váltotta fel.
Innen származik az 1925-ben kidolgozott szavanna-elmélet, amely szerint bizonyos emberfélék az Australopithecus, a modern emberek, a csimpánzok és gorillák ősei kiegyenesedve és két lábra állva alkalmazkodtak az új környezethez. Fejlesztették az agyukat, és más olyan tulajdonságokat is kialakítottak, amelyek az ember sajátjai.
Ezt a klasszikus elméletet azonban nemrégiben megkérdőjelezték. Tudósok bebizonyították, hogy jóval a szavanna kialakulása előtt léteztek már sivatagos övezetek, míg más, sűrű erdő borította térségek jóval tovább fennmaradtak.
Az ádáz vitát szította a szakemberek között, hogy a szavanna meghatározása is képlékeny, jelenthet félsivatagos területet, vagy akár esetenként erdős övezetet is.
Geológusok és biológusok csapata elhatározta, hogy rendet tesz a vitában Kelet-Afrika két, emberfélékben leggazdagabb térsége az etiópiai Awash folyó völgye és az Omo-Turkana-medence növénytakarója – evolúciójának tanulmányozásával: a növények nyomán az üledékekben maradt különböző szénvegyületek elemzésével.
A kutatásnak a Nature tudományos folyóirat legfrissebb számában ismertetett eredménye szerint az elmúlt hatmillió éven át léteztek egybefüggő nyílt felületek Kelet-Afrika azon régióiban, ahol a legjelentősebb előember leletekre bukkantak.
Az Avash völgye és az Omo-Turkana medence övezeteinek hatalmas részében a növénytakaró nem haladta meg a 40 százalékot. Időnként bozótosabb, máskor pedig kevésbé, de lényegében végig füves puszta, más szóval szavanna volt – véli Celing professzor, a tanulmány szerzője. Eszerint tehát a szavanna-elmélet érvényes.
A tanulmány más kérdéseket is felvet Craig Feibel, az amerikai Rutgers Egyetem geológus-paleontológus szakértője szerint. Míg a nyílt élőhelyek többségben voltak olyan élőlények esetében, amelyeket egyesek a legrégebbi kétlábúaknak tekintenek, egy fiatalabb kétlábú, az Australopithecus erdős területeken fejlődött ki.
A kutatók most próbálják meg keresztezni ezeket az ökológiai adatokat a kövületekre vonatkozó ismeretekkel, hogy jobban megismerjék a különböző nyílt, illetve erdős területen élt őseink térbeli eloszlását és életmódját.
A fosszíliák legnagyobb részét ugyanis ott találták meg, ahol az emberfélék meghaltak, vagy ahová a csontjaikat vitték, és nem feltétlenül ott, ahol éltek jegyezte meg Feibel.
