Kevesen tudnak olyan bensőséges kapcsolatot kialakítani a közönségükkel, mint Nick Cave, akinek a koncertjei szinte mindig nagy közös szeánszokká alakulnak a végére. De hát ő nem is igazán énekes, hanem dalszerző és rock’n’roll-sámán, akinél a zene sokkal inkább rituális segédeszköz, mint végcél. A hangsúly nem a zenén, hanem azon a kivételes összhangon van, amely közte és a rajongók közt létesül az este folyamán. Ezt a szuperképességét már Budapesten is többször demonstrálta, legutóbb 2013-ban a Sziget nagyszínpadán – ott még a kissé elnyűtt fesztiválközönséget is simán berántotta mitikus világába, ahol a vérgőzös balladák kiválóan megférnek az éteri vallomásokkal és a lágy szerelmes dalokkal.
Ősszel még azon mérgelődtem, hogy a Skeleton Tree turnéjával épp elkerülte Magyarországot, így egészen Belgrádig kellett utaznom, hogy megnézzem, mit tud élőben kihozni pályafutása legszemélyesebb lemezéből, amelyen a 15 éves fia tragikus halála után maradó űrt, gyászt és bűntudatot dolgozta föl. Mint kiderült: mindent, és még annál is többet. Konkrétan életem legnagyobb koncertélménye volt, így most is lelkesen készültem a fülledt csütörtök estére, amikor a Bad Seeds végre Budapestet is útba ejtette öt hosszú év után.
még ha volt is néhány tényező, ami a teljes katarzis útjába állt. Az első kellemetlen meglepetés az volt, hogy a Papp László Sportaréna túl nagynak bizonyult. Ez részben nyilván annak köszönhető, hogy a Cave-rajongók egy része épp a Budapest Parkban tombolt a Queens of the Stone Age koncertjén, amit egy szerencsétlen véletlen folytán ugyanezen az estén tartottak. A széksorok jó része üresen tátongott, a küzdőtér pedig úgy is csak félig, vagy talán harmadig telt meg, hogy a koncert előtt az ülőhelyekről is beengedték az embereket. Ez persze nem zökkentette ki Nick Cave-et, aki még egy ürességtől kongó hangárban, három ember előtt fellépve is bármikor tudna fergeteges tömeghangulatot teremteni.
Most is hatalmas lendülettel robbant be a színpadra, hogy belevágjon a Skeleton Tree két tépelődő, látomásos dalába (Jesus Alone, Magneto), és egy pillanatra sem érződött, hogy csalódott lenne. Már ekkor megteremtődött az a bizonyos különleges kapcsolat a közönséggel. Ez aztán csak tovább mélyült, ahogy elkezdtünk beleereszkedni az életmű régebbi bugyraiba, és egymást érték az olyan kultikus dalok, mint a Red right hand, az Into my arms, vagy a From her to Eternity.
Cave most is bizonyította, hogy hihetetlen eleganciával képes közlekedni az eszelős őrjöngés és az érzelmesség között, és az évtizedes rutin sosem fordul nála unottságba: a slágerré vagy rajongói himnusszá vált dalait is ugyanolyan átéléssel tudja előadni, mintha most írta volna, és először játszaná közönség előtt. Bejárta, beugrálta és bátáncolta a teljes színpadot, ha épp nem a zongoránál ült, akkor térdre esve üvöltött vagy az első sorban állók kezét szorítotva suttogott a mikrofonba. És a karizma most is mindent vitt. Ő is azon kevés előadó közé tartozik, akinél a felvett pózok és manírok nem kizárják, hanem erősítik az őszinteséget és a hitelességet. Egy hamisítatlan pojáca, aki jelenlétével azonnal leuralja a teret, és készséggel elhisszük neki, hogy tényleg minden egyes alkalommal meghal és feltámad a színpadon. És persze ott van mögötte a Bad Seeds, aminek tagjai hibátlan öltönyben, kérlelhetetlen profizmussal és faarccal kísérik Cave dalait, mintha csak bevetésen lévő gengszterek lennének, akik valamelyik véres balladából léptek elő. A sorból csak az állandó szerzőtárs, Warren Ellis lóg ki, aki néha ellopja a showt széttorzított hegedűszólóival, de a legnagyobb tombolás közepette is fegyelmezetten vezényli a zenekar minden rezdülését.
A koncert jóval rövidebb volt, mint a tavalyi turnén, és különös módon épp az új lemez legszemélyesebb dalai maradtak ki a setlistből (Distant Sky, I Need You, Skeleton Tree).
Mert az egy dolog, hogy a The Weeping Song alatt kisétál a nézőtér közepére, hogy mindenkit lecsendesítsen, majd egy kölcsönkért pólóval törölje meg az arcát (ezúttal csak egy zsebkendőt kapott). De az egy új szint, hogy utána mintegy száz nézőt felterel a színpadra, akik spontán, anarchista tánckarként asszisztálnak a zeneileg megidézett elkárhozáshoz (Stagger Lee) és a megváltáshoz (Push the Sky Away). Ez a rituálé itt is katartikus pillanat volt, még ha nem is tudta megközelíteni azt, ahogy ősszel a csordultig telt belgrádi Kombank Arénában zajlott: ott három óra után jutottunk el ide, és rejtélyes, leírhatatlan közösségélményt teremtett a rajongók között, ami még a zsúfolt buszokon is órákig kitartott a koncertről hazafelé zötykölődve.
A mágia most is működött, de nem éreztem ilyen erősnek. Ez persze csak arra a banális tényre mutat rá, hogy vannak megismételhetetlen pillanatok. Haknibűze egy pillanatra sem volt az estének, csak az egész kissé kapkodósabban történt, ráadásul egy sajnálatos baleset is megzavarta a kibontakozást. A finálé során egy néző leesett a színpadról és ápolásra szorult, ami érthetően felzaklatta Cave-et a koncert végére. Az általában tíz percesre nyújtott Stagger Lee-t félbe is szakította emiatt, egy mozdulattal leintve a basszeros Martyn P. Caseyt, épp mielőtt eljuthattunk volna odáig, hogy a legelvetemültebb vadnyugati motherfucker még a lelkéért érkező ördögöt is szitává lövi.
Úgy tűnt, a sérülés miatt a ráadás is elmarad, ezt maga Cave közölte a közönséggel mély aggodalommal a hangjában – nyilván az esettel épp az egyik rémálma vált valóra a hagyományos biztonsági előírások áthágásával kapcsolatban. Aztán kiderült, hogy szerencsére nincs nagy baj, az illető jól van, így Cave-ék visszatértek a hosszúra nyúlt szünet után, és felszabadultan, már a zakótól is megszabadulva vetették bele magukat az utolsó két dalba. Ezzel bizonyítva, hogy sosem hagyja cserben közönségét, és hogy a csúcspontok néha váratlanul csapnak le ránk, amikor már elengedtük őket. Ha kevesen is voltunk, és nem is minden lépés jött ki a legjobban, óriási élmény volt újra részévé válni a szeánsznak.
Borítókép: MTI/Balogh Zoltán
