Szombaton este, a Hellas Verona elleni olasz bajnokin (2-1) játszotta utolsó mérkőzését a Juventusban Gianluigi Buffon, az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb hatású kapusa.
Gigi – ahogyan szinte mindenki szólította őt a pályák környékén – két évtizeden keresztül volt meghatározó kapusa a topfutballnak, nagyságáról, egyéniségéről sokat elmond, hogy már 1999-ben nemzetközi kupát nyert a Parmával, és még tavaly is teljesen komoly arccal elemezgettük, vajon volt-e nála jobb kapusa az aktuális BL-szezonnak.
Azt egyelőre még nem tudni pontosan, Buffon végleg befejezi-e a futballt, vagy csak a Juventustól távozik, de annyit ebben a bizonytalanságban is nyugodtan kimondhatunk:
Buffon volt az utolsó olyan játékos, aki összekötötte a kilencvenes évek már profizálódó, de még mindig romantikus, olykor véletlenszerű, kiszámíthatatlan, vitán felül változatos futballját a modern kor könyörtelen üzleti törvényszerűeségeket érvényre juttató kasztrendszerével.
Hogy mindez ráadásul a világ – egyes számítások szerint ma is – legdrágább kapusaként jött neki össze, szinte felfoghatatlan, földöntúli bravúr. Amikor ugyanis a Juventus 2001 nyarán 52 millió eurónyi líráért megszerezte őt a Parmától, kevesen hitték,
Megnyert címeit felsorolni szinte felesleges, mert amit lehetett, azt otthon mind behúzta a Juventusszal. Érdekesség, hogy amikor 2001 nyarán távozott Parmából, és a kérők gyakorlatilag egymásnak adták kilincset a tárgyalószobában, Buffon szíve eleinte a Romához húzott – az akkor Fabio Capello vezette csapat volt az aktuális bajnok -, de a Farkasok inkább Ivan Pelizzolinak szavaztak bizalmat helyette. Ekkor jött képbe a Barcelona, ám Gigi édesapja közbeszólt, és meggyőzte fiát:
Személyes tragédiája, hogy a hazai sikerek mellett – tizenegy bajnoki cím a Serie A-ban, egy a Serie B-ben, valamint öt Coppa Italia-győzelem – a hőn áhított BL-cím sosem jött össze neki.
Nemzetközi kupagyőzelme ettől még persze van, egy szinte valószínűtlenül erős Parma kapusaként 1999-ben ugyanis csúcsra ért az UEFA-kupában (a Marseille-t verték a moszkvai döntőben 3-0-ra), ám a Juventusszal hiába ostromolta a Bajnokok Ligája csúcsait.
Három döntőt bukott (2003, 2015, 2017) összesen, de a legközelebb vitathatatlanul elsőre volt a nagyfülű kupához: akkor egy borzasztóan unalmas 0-0-t követően a Milan annak ellenére nyerte meg a büntetőpárbajt, hogy Buffon két tizenegyest is hárított.
Ezt követte a kapus pályafutásának legrosszabb időszaka, amikor saját bevallása szerint is depresszióval küzdött, és nagyon nehezen emésztette meg karrierjének első komoly megbicsaklását.
“Úgy éreztem, minden meccsen remeg a lábam a kapuban”
– mondta erről az időszakról évekkel később egy interjúban.
Buffon karakterét ismerve nem csoda, hogy nehezen dolgozta fel a kudarcot: a kapus korábban olyan magától értetődő természetességgel mászta meg a ranglétrát, hogy teljesen váratlanul érte karrierje első pofonja
Amikor alig 17 évesen először megkapta az esélyt, hogy Serie A-meccsen védhessen (a Milan ellen, egyébként), ő nem azért izgult, nehogy valamit elrontson, hanem azért, vajon elég lesz-e neki egy meccs arra, megmutathassa különleges képességeit?
„Scala odajött hozzám és azt kérdezte, felkészültem-e arra, hogy holnap a kezdőbe tesz. Én pedig válaszoltam: Persze, mester! Különben minek lennék itt?” – mesélte később arról, hogyan reagált, amikor edzője közölte vele, egy nap múlva debütálni fog az első osztályban.
A válogatottban 1997 őszén mutatkozott be, az oroszok ellen vívott vb-pótselejtező odavágóján. Akkor már egy ideje utazgatott a nemzeti csapattal – nem volt még 20 éves -, de Cesare Maldini szövetségi kapitány csak Pagliuca kapus sérülése után vetette be élesben.
Bő egy órát védett, volt néhány komoly bravúrja a havas pályán, és csak saját csapattársa, Fabio Cannavaro tudta bevenni a kapuját egy öngóllal. Az olaszok a visszavágón végül kivívták a vb-szereplés jogát.
Fantasztikusan magabiztos volt, az ember mégsem érezte arrogánsnak, vagy önhittnek. Magától értetődő természetességgel hozott döntéseket a kapuban és az életben is, utóbbival pedig elérte, hogy már pályafutása közepére legendaként kezeljék az egyik legnagyobb olasz klubnál.
2006-ban a Calciopoli-botrány ellenére is maradt a Juventusnál, holott – azóta már tudjuk -, érvényes, aláírt előszerződése volt a Milannal. Mégis kitartott Torinóban, mert, ahogyan ő fogalmazott:
“ez a klub csinált belőlem győztest, bajnokot. Ha nem itt játszanék, most talán világbajnok sem lennék.”
A 2006-os világbajnoki siker más szempontból is döntő fontosságú volt Buffon pályafutása szempontjából. Ez a torna zárta le a 2003-as BL-finálét követő formahanyatlását, itt szerezte vissza magabiztosságát, érinthetetlenséget sugárzó karizmáját a kapuban. Ekkor lendült túl a sérüléseken is, és hitte el végleg, neki valóban a korszakos, történelmi jelentőségű kapusok között a helye.
Karrierje második szakaszában úgy nemesedett legendává, hogy a Juventus emblematikus figurájaként lassacskán a többi nagy olasz szurkolótábor tiszteletét is kivívta.
Pedig bőven nem volt angyal: elkapták azzal, hogy fogadott meccsekre (ezt kénytelen volt beismerni, bár azt azóta is tagadja, hogy olasz csapatok mérkőzéseire is pénzt tett volna), akadt vitája abból, hogy Parmában a 88-as mezt választotta magának – az ábécé nyolcadik betűjeként ennek jelentése HH, ami az olasz szélsőjobboldalon is mögöttes jelentéssel bír -, de egy pólófelirat miatt is megvádolták fasiszta elfogultsággal.
Ezek később elcsitultak, és bár kirohanásból azért még akadt néhány – vegyük csak az idei BL-negyeddöntőt, amikor is Buffon Michael Oliver játékvezetőt küldte el amúgy olaszosan melegebb éghajlatra a lefújást követően a sajtóban is -, Buffon szép csendesen sportemberi példaképpé emelkedett.
Mindenkit megvett laza, szinte flegma stílusával, olaszos életigenlésével, állandó mosolygásával. Olyan magától értetődő természetességgel mutatta be a legnagyobb védéseket is, hogy nem lehetett nem imádni, gyakorlatilag tizenöt-húsz éven keresztül nem volt látványos gyenge pontja a kapuban.
Nem újította meg posztját, nem kerül majd be a neve lábjegyzetként a játék taktikai aranykönyvébe, mégis nyugodtan nevezhetjük korszakos klasszisnak:
Húsz éven át volt ott folyamatosan a világ legjobbjai között. Összemérték őt Pagliucával, Kahnnal, Van der Sarral, Toldóval, Casillasszal, majd pályafutása végén Neuerrel, De Geával, Courtois-val kellett állja az összehasonlításokat.
Kapusok jöttek és mentek, egyedül Buffon volt állandó legmagasabb szinteken – ilyesmire pedig nagyon nehéz példát találni az elmúlt évtizedekből.
Hogy mi jön ezt követően, az még nem világos. Buffon maga úgy fogalmazott, két hete még biztosnak gondolta a visszavonulást, de azóta olyan ajánlatok futottak be hozzá, amiken nem tudott nem elgondolkodni.
Pletykálnak a PSG-ről, a Real Madridról, igazán elvetemültek még a Liverpoolról is (ide azért szinte biztosan nem írna alá Gigi), de legyünk őszinték, nem igazán látjuk magunk előtt Buffont, ahogyan más csapat mezében véd a Bajnokok Ligájában.
Bár, ki tudja – egy trófea még mindig elképesztően hiányzik neki a gyűjteményéből…
