Kis liget volt a domboldalon. Itt vert tanyát a 3. szakasz maradéka. A csúfos temesvári csata egyik magyar sikert hozó lépésében vettek részt, amikor rohamukkal visszavetették a császáriakat. Részt vettek, aztán a zűrzavaros futásba torkolló hátrálásban fedezték a lőszerhiány miatt védtelenné vált tüzérek visszavonulását. Közben a szakasz fele odaveszett a harcban vagy megsebesült. Végül itt a domb derekán, nagy tölgyfákkal övezett tisztáson építették ki – akkor még nem tudhatták – utolsó állásukat. Elszakadtak a sereg többi részétől és a hírvivőnek kijelölt Tóth Dénes – pápai „gimnázista”, ahogy ő maga mondta – távozása után várakoztak a további parancsra. A dombsor egy magasabb hegyhez vezetett, a Világos és Szőllős között síkot végig látták. Hajnalodott, amikor Török odarohant a békésen szunyókáló Kutasihoz és erőteljesen fölrázta.
– Jóska! Jóska, ébredj! – és rázta Kutasit, mint Krisztus a vargát. Kutasi félálomban a sapkája után kotorászott, majd zavaros szemmel nézett a hangoskodóra.
– Na, mi köll?
– Ke’ má’ fő!! Baj van!
– Mi a’?
– Az úton oroszok vonulnak! De mint égen a csillag, annyian!
– Mint az oroszok! – morgott még mindig álomittasan a tizedes. Aztán egycsapásra felébredt, felugrott.
– Hun?
– Itt gyünnek az úton alattunk. Ha fö’ nem gyünnek ide páran.
– Na, csak vigyázzuk, keltsd fö’ a legényeket! Ki az őr?
– Há’, én, meg a Pista! Az ottan maradt a fák alatt, aztán figyel – felelt, aztán odament a másik fa alatt, köpenyükbe burkolózott honvédekhez és keltegetni kezdte őket.
Rövidesen csörtetés verte föl a kis liget addig viszonylagos csendjét. A középen álló nagy fán elkezdett csörögni egy szarka. Ez mindig ember közeledtét jelezte. Végül három, penészzöld köpenyű, vastag keresztszíjas orosz gyalogoskatona jelent meg a tisztás szélén. Egyből feltűnt nekik a kis, alig füstölő tűz és a mellette letaposott fű. Gyakorlott harcosok lehettek, azonnal szétbontakoztak, de arra nem számítottak, hogy mindegyikükre három honvéd jut majd. Egy ág reccsent, majd irgalmatlan dulakodás kezdődött.
Nagy gyorsan végigvizsgálta a kötéseket, nehogy valamelyik foglyuk kiszabadítsa magát! A szájukba frissen szedett moha került.
Úgy tűnt, ez a pár katona egy oldalvéd, vagy figyelő járőr lehetett, akiket nem követett nagyobb létszámú csapat. Lenn a síkon láthatóan csatarendbe álltak az oroszok. Felsorakozott a gyalogság, mögöttük az ágyúk. Le is mozdonyozták őket és meghordták mellettük a tisztást ágyúgolyókkal is. Kétoldalt ulánusok és kozák lovasság laza tömege. Az ágyúk mögött részint fedezetként, részint tartalék gyanánt egy sorezred gyalogsága és dzsidások sorakoztak fel. A dzsidák csúcsán megcsillant napfény, alatta kis kék-fehér zászlócskák lobogtak. A völgy feléig a zöldes szín és a széles vállszíjak, vállrózsák, csúcsos sisakok látványa dominált.
Nemsokára feltűnt a magyar gyalogság, mögötte az ágyúk, kétoldalt huszárok, csatarendben. A sereg kibontakozását nem zavarta meg az ellenség. Aztán ők is megálltak. Pontban egy óra volt, konstatálta kis, apjától kapott zsebóráján Nagy Pista. A ragyogó napsütésben minden kis részlet jól látszott a szőllősi síkon. A háttérben kirajzolódtak a világosi vár megszürkült falai. Feszült csend lett, csak itt-ott hallatszott a lovak horkanása.
– Na, most! – gondolta Kutasi -, eldördülnek az ágyúk és kezdődik a harc. De nem ez történt! Egy kis csoport lovas vált ki a honvédsereg táborkarából és lassú ügetéssel elindult az oroszok felé. A kis csoport jókora távolságra megállt az orosz táborkartól. Egyetlen lovas vált ki közülük. Egyetlen egy.
– Török, néz’ má’ meg, mi ez? – szólt a legényre Kutasi. Török még valahol Csorna mellett zsákmányolt egy távcsövet. A legény előszedte a hosszú zsinóron nyakába akasztott bőrtasakból a kis fémtokot és kihúzta.
– Te, tizedes, ez a Görgei! A vezér! A vezérünk – ismételte –, és odamegy az oroszokhoz!
Közben a magányos lovas odaért a kis dombon elhelyezkedő orosz táborkarhoz.
– Valamit beszélnek.
– A főorosz, meg Görgei – felelte Jani –, valamit nagyon beszélgetnek.
Pár perc múlva a magyar seregek fővezére visszaporoszkált törzséhez. A törzskar tisztjei visszaindultak a sereghez.
– Itt, valami nagyon nincsen rendbe’! – mordult bele a csendbe Pista. Hát nem is volt! Fertály óra múlva megindult az egyik osztály huszár és a legelöl álló gyalogos zászlóalj. Az oroszok utat nyitottak nekik. Az orosz táborkar kis dombja előtt a honvédek gúlába rakták fegyvereiket, levették tölténytáskáikat és a földön egyre növekvő halomra dobták. Zászlóikat a vezérekhez legközelebb helyezték a porba. Elkezdődött a világosi fegyverletétel.
– Most mi lesz? Megadjuk magunkat? – ordított fel Török Jani.
– Én aztán nem! – felelt kőkemény határozottsággal Kutasi – Nekem senki nem adott erre parancsot!
Most már csak az öreg Botost kéne összeszedni valamerre. Lassan, óvatosan lesettenkedtek a kis domb átellenes oldalán. Bokortól bokorig szökellve, ahogy annak idején a szombathelyi kaszárnyában mutatta nekik Havasi őrmester, akit Mórnál szétvitt a kartács. Kiderült, hogy nem volt fölösleges az óvatosság. A kis völgyben, az egyik bokor mögött megcsillant valami. A honvédek meglapultak. Az egyik vásárhelyi fiú előrekúszott, majd visszatért.
– Két orosz ácsorog, de mint aki nem tudja, mit is akar – mondta a visszatérő. Röviddel később két fura ruhájú szerzet indult el azok mögül a bokrok mögül. Mintha össze-vissza felszerelt katonaruha lett volna. Közelebb mentek. Egy ág roppant, a két fura figura megdermedt. Kutasi rájuk fogta fegyverét.
– Há mentek cimborák? – szólt rájuk „vazsiasan”. Azok egyből megfordultak és feltették a kezüket. A kilenc magyar, fegyverrel nem sok jót ígért.
– My Polacy! – szólalt meg a magasabb. – Rosjanie nie są! (1)
– Mit vartyog ez itt? Biztos valami krobót – vélte az egyik vásárhelyi, aztán felderült az arca. – Meg akarnak szöknyi!
– Akkor haggyuk üket!
– Nana! Azért nézzük meg őket, nehogy már’ utánunk lőjenek! – ment oda a két alakhoz két másik honvéddel és röptében átkutatta őket. Nem talál fegyvert.
– Na, menjetek már! – legyintett és barátságosan hátba verte az egyiket. Azok amarra, a mi honvédeink meg erre.
(1). Lengyelek vagyunk!… Nem oroszok!
Pintér György: Fűzerőd
Pintér György, 2016