Zimbardo: a pornó is hibás abban, hogy elpuhult egy férfigeneráció

Ugye, mindenki előtt ismert a gépe elől kirobbanthatatlan, késő húszas éveiben járó munkanélküli alakja, akinek anyuka még mindig tálcán hordja be a reggelit? Talán közhely, ám épp azért vált azzá, mert – úgy tűnik – egyre tipikusabbnak mondható jelenség ez. Sőt, ez gyakran már tudatos választás a férfiak részéről.

“Nincs kapcsolat – Hová lettek a férfiak?”

– teszi fel a kérdést Philip Zimbardo könyve, már a címében is. Ez azonban nem csupán az idén 83 éves amerikai szociálpszichológus merengése a régi szép időkről:

Kísérletek és kutatások igazolják, hogy a férfiak egyre több területen maradnak el a nők mögött. Eltűnőben a munkamoráljuk, minden eddiginél magasabb az oktatásból való kiábrándultságuk, ráadásul a társas kapcsolatok kiépítésében is egyre esetlenebbek.

A finom humorú, megnyerően közvetlen Zimbardo már visszatérő vendég nálunk. Hiába forrt össze neve a Stanfordi börtönkísérlettel, ma már elsősorban azzal foglalkozik, hogyan tudjuk érvényre juttatni a bennünk lévő jóságot és segítőkézséget. Többek közt Magyarországon is tevékenykedik a Hősök tere projekt keretében, amiről korábban már mesélt a 24.hu-nak. Mostanában pedig azt kutatja, hogyan tudnánk újra célt adni a sodródó férfiaknak.

Péntek este Bombera Krisztina beszélgetett vele a Gödör Klubban a májusban megjelent könyvről.

A gyengéd alfahím

Habár egyre több szó esik napjainkban női szerepekről, a férfiak identitásválságáról kevesebbet hallani. Pedig nem csak a nők azok, akik kétségbeesetten próbálnak eligazodni a rájuk nehezedő elvárások útvesztőjében.

A férfiaknak a nők szerint egyszerre kéne kenyérkeresőnek és alfahímnek lenni, remek szeretőnek, de ugyanakkor persze gyengéd, kompromisszumkész partnernek is, nem túl keménykedőnek, de nem is férfiatlanul puhánynak – nem csoda, hogy nehezen értelmezhető és elsajátítható szerep ez.

Vitathatatlan, hogy még mindig ők azok, akik kulcspozíciót töltenek be a világ legfontosabb intézményeiben. Ugyanakkor meglepő, hogy a nők mára az egyetemeken – legyen szó jogi, orvosi vagy épp mérnöki tanulmányokról – létszámukban és teljesítményükben is lekörözték őket. Hová lettek? – kérdezi Zimbardo, aki szerint az ő idejében még 70 százalék körüli volt a férfi egyetemi hallgatók száma. Most a nők ülnek ilyen arányban az óráin.

Először fordul elő az Egyesült Államok történetében, hogy a férfiak képzetlenebbül kerülnek ki az egyetemről, mint apáik. A munka frontján is érezhető a visszaesés: az 1960-as évek óta csökken a foglalkoztatottságuk is.

Ráadásul egyre kevesebbek előtt áll olyan minta, ami segíthetné a férfi értékek elsajátításában. Az persze nem gond, ha valaki ezektől eltérne – mondja a szociálpszichológus:

Jó, ha feladják a régi, domináns szerepet, csak találjanak egy másikat, amiben kiteljesedhetnek.

Zimbardo szerint ennek elengedhetetlen része lenne a társasági életet, a közösségi szerepvállalás, a munkavégzés. Az sem ártana, ha megtanulnának a nőkkel bánni, vagy úgy általában: a többi emberrel. Mi akadályozza meg őket ebben?

Bérelhető pótapák

Amerikában ma a házasságok 40 százaléka végződik válással. Minden eddiginél magasabb azoknak a gyerekeknek a száma, akik apa nélkül nőnek fel. Ez nagy baj, hiszen a szakember szerint mindkét szülői mintára szükségünk lenne:

Míg az anyai szeretet inkább feltétel nélküli (“rossz jegyet hoztál, de akkor is a kisfiam vagy”), hagyományosan az apa testesíti meg a szigorú szeretetet, az elvárásokat, amiknek a gyerek köteles megfelelni (“ne hozz rám szégyent az iskolában, mert nem kapsz zsebpénzt”).

Ha apa nincs, a fiútestvérek, unokatestvérek, nagybácsik feladatává válik, hogy ezt képviseljék a gyerek életében.

Ma bizonyos országokban már “férfi mentortársaságok” is működnek, ahonnan heti néhány órára apukaszerepben működő felnőttet lehet “rendelni” a gyerek mellé.

Talán meglepő ugyanakkor, hogy az azonos nemű párok általában jól teljesítenek a gyermeknevelésben, jobban is, mint a hagyományosak. A lényeg ugyanis nem a két külön nemű ember együttélése, hanem a feladatok megosztása. Az ilyen családok alapvetően nyitottabban állnak a kérdéshez, hiszen többet gondolkodnak azon, hogyan lenne a legjobb gyereket nevelni.

Anyám helyett World of Warcraft

Zimbardo úgy véli, a számítógépek és az általuk kínált szórakozási lehetőségek is alapvetően meghatározzák, hogyan szocializálódnak a férfiak. Habár napjaink jó részét töltjük a gép előtt, vagy az okostelefonunkat nyomkodva, a kutatások azt igazolják, hogy

különösen két szabadidős tevékenység válhat veszélyessé a fiatal férfiak fejlődésére nézve: a számítógépes játékok és az internetes pornó.

Nyomatékosítja, hogy mindkettő csak rendkívül nagy mértékben, sok-sok órában “fogyasztva” befolyásolja negatívan a fiúk viselkedését. Rászokni azonban könnyebb, mint hinnénk. Már csak azért is, mert korlátlanul hozzáférhetőek, és folyamatos ingerekkel bombázzák az idegrendszerünket.

A játékipar már tudatosan bazíroz a felhasználó gép előtt tartására. A játékok bővelkednek az olyan apró pszichológiai trükkökben, amik sok-sok órára beránthatják a felhasználót: ilyenek például a beépített, teljesítmény útján elérhető jutalmak vagy épp a büntetések.

Emellett aztán nem csoda, hogy könnyen válik unalmassá minden más – a többi emberrel való interakció is. Nem ritka jelenség, hogy egy gyerek több mint napi 10 órában játsszon a gép előtt, és még csak nem is érti meg, mi ebben a kivetnivaló.

A játékok az olyan férfiakhoz társított tulajdonságokat nyomatékosítják, mint a versenyszellem, a dominancia vagy az agresszió. Tény, hogy  fejlesztenek bizonyos képességeket (a reflexeket például), a játékfüggőség viszont sokszor a szociális készségek visszaesésével jár.

Gyakori panasz, hogy a gyerekek nem szeretnek kimozdulni vagy sportolni, de még nagyobb gond, hogy még beszélgetni sem tanulnak meg, mondja Zimbardo.

Nemrég egy összetört egyedülálló anyuka panaszkodott nekem, akinek a gyerekétől egy TV-műsorban megkérdezték: van-e, amit mindennél jobban szeretsz? Azt mondta, igen, a World of Warcraft-ot, mert azt játssza napi 15 órában. Még a TV-ben szerepelve sem jutott eszébe, hogy az anyukáját is megemlítse – egyszerűen azért, mert ennyire híján volt az ehhez szükséges érzékenységnek.

Nem a gyerek a hülye, mert unatkozik

A játékok által magasra tolt ingerküszöb aztán ott bosszulja meg magát, ahol a legfontosabb lenne összpontosítani: az iskolában. Egyébként is nehéz dolga van annak, aki egy tízéves kisfiú figyelmét szeretné tartósan lekötni, ám az iskolai környezet aligha versenghet az azonnali reakciókat, kiélezett érzékeket igénylő játékok világával. Logikus következmény, hogy ha a tanár csak magyaráz, a gyerek figyelme hamar másra terelődik.

Ezek után nem csoda, hogy akinek nem sikerül a figyelmét lekötni, az hosszú távon motiválatlanná válik. Egyre több fiú hagyja ott az iskolát, ezt Amerikában már 16 évesen is megtehetik.

Tekintve, hogy még az érettségizettek számára is kihívás munkát találni, a korábban kibukók teljesen elvágják a saját esélyeiket a munkaerőpiacon. Ez azonban sokakat cseppet sem érdekel, amíg békén hagyják őket a szobájukban, és az anyjuk gondoskodik róluk.

A koncentrálni képtelen gyerekek viselkedését gyakran diagnosztizálják figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarként (ismertebb angol nevén ADHD). Ezt a bélyeget már 6-7 éves korban rájuk süthetik.

Ilyenkor egy Ritalin nevű készítményt írhatnak fel a vélt neurológiai rendellenesség (valójában az unalom) orvoslására, amely aztán függőséget okoz, ezért a gyerek gyakran szedi egész későbbi életén keresztül.

Zimbardo szerint márpedig nem a gyerek a hülye, ha az osztályban unatkozik. És mivel arra nem számíthatunk, hogy a játékokat gyártó cégek egyhamar leszakadnának erről a fogékony korcsoportról, inkább meg kéne találni a módját, hogy hasonló stimulációt biztosítsunk nekik: zenék, filmek, videók, interaktív játékok bevezetésével, kérdésekkel, versenyekkel, amik részvételre és gondolkodásra serkentik őket.

Remek ötlet még az úgynevezett crowdsourcing is, amikor egy-egy szervezet vagy vállalat gondolkodást igénylő (például orvosi, vagy informatikai) problémákat közösségi megoldásra ad át. Jelen esetben akár iskolák részére, ahol minden diák egy-egy kis szelettel hozzájárulhat egy nagyobb probléma megoldásához.

Játszik, maszturbál, tovább játszik

Van köztünk ma este, aki rendszeres pornófogyasztó?

– csap bele Bombera a közepébe már az előadás elején. Mondani sem kell, hogy néma csend, aztán nagy röhögés a válasz.

Már-már közhellyé koptatott kijelentés, hogy a pornóból sok mindent tanulhatunk, épp csak intimitást nem. A felnőttek számára evidencia, de a legfiatalabbaknak egyáltalán nem az, hogy a filmekben bemutatott, fizetett színészek által előadott helyzetek nem mindig képezik részét a szexuális kultúránknak.

A fiúkban ezért irreális elvárások alakulnak ki a lányok felé, miközben a valódi intimitásról nincs honnan ismereteket szerezniük. Előbb tudják meg, milyen az anális szex, mint hogy el mernének hívni egy hús-vér lányt moziba.

Problémát jelent a szexuális felvilágosítás hiánya is, az iskolákban ugyanis legfeljebb a nemi szervek anatómiájáról beszélgetnek a diákokkal. Hogy hogyan kéne lányokhoz közeledni, kapcsolatot kialakítani a másik nemmel, már nem képezi az oktatás részét.

A fiúk nem csak arra nem kapnak mintát, hogyan kéne egy lányt megérinteni vagy megcsókolni, de még egy rendes beszélgetést sem képesek lefolytatni a másik nemmel. Ezért aztán inkább a saját fantáziavilágukba menekülnek: játszanak a gép előtt, és a szünetekben beiktatnak egy-két óra pornót is.

Ez eddig úgy hangozhat, mint egy “ezek a mai fiatalok/bezzeg az én időmben…” felütésű panaszáradat, veti közbe Bombera. A könyvből azonban kiderül, hogy Zimbardo kijelentései mögött sok száz oldalnyi neurobiológiai kutatás áll.

Ennek sarkalatos pontja a felfedezés, hogy a számítógépes játékok és a pornó nem olyan típusú függőséget alakít ki, mint például az alkohol. A használó ugyanis ezek esetében nem ugyanabból vágyik egyre nagyobb mennyiségekre, hanem stimulációfüggővé válik.

A pornófüggőség kialakulása tartós változásokat hoz létre az agyban, ezek megértésére a szakértő ajánlja például a your brain on porn weboldalt.

Az agy hamar hozzászokik bizonyos fajta stimulációhoz, amit pornónézés esetén a szexuális izgalom jelent. Ilyenkor -más típusú függőségekkel ellentétben – nem csak többre, hanem másra, új ingerekre van szükség, hogy kiváltsuk ugyanazt az izgalmat.

A pornóipar természetesen kiszolgálja ezt az igényt, így aztán egyre extrémebb videók látnak napvilágot. Nem véletlen, hogy a világ legnagyobb ingyenes pornóoldalán is számos, egyre bizarrabb kategóriát találunk, mint a robot- vagy rajzfilmszex.

Váltani kell, máskülönben az agyad azt mondja: “ezt már ismerem, ez a régi unalmas cucc.” Egyre nehezebb kiváltani a szexuális izgalmat, ezért a pornófüggőség már fiatal korban is erekciós zavarhoz vezethet. Ezek a fiúk kénytelenek lenyúlni az apjuk Viagráját

-vicceli el Zimbardo a riasztó megállapítást.

Egyre több a szexuális “növényevő” is: a fura kifejezés azokra utal, akik már nem is szeretnének valós kapcsolatot kialakítani, beérik a maszturbációval.

Oké, de mit tehetnénk?

Zimbardo könyve szerencsére nem csak a problémát vázolja fel: utolsó harmada a lehetséges megoldásokat is hosszasan taglalja. Az alábbiak csak kiragadott példák.

• Ha létezne ugyanolyan bizottság vagy állami mentorprogram, mint a lányok esetében, ez már orvosolhatna olyan problémákat, mint a férfi tanárok hiánya vagy a fiúk iskolai lemaradása.

• A digitális eszközöket (okostelefonokat, tableteket) is bevonhatjuk az oktatásba, hogy szórakoztatóvá váljon, sőt, játékokat is fejleszthetünk ki erre a célra. Hiszen semmi gond a játékkal, amíg hasznos.

• Jó lenne, ha állami irányelv garantálná, hogy az apa válás és elhelyezési per után is jelen lehessen a gyermeke életében. Rendeletbe kéne foglalni azt is, hogy az apák épp úgy mehessenek szülési szabadságra, mint az anyák.

• A középiskolák sikerességét aszerint kéne értékelni, mi történik a diákokkal, miután kilépnek onnan. Ha az alapján jutalmaznák őket, mennyivel sikerült növelniük a továbbtanulók számát, több figyelmet fordítanának a kallódó gyerekekre.

• A szexuális felvilágosításnak ki kéne térnie olyan témákra is, mint a párkapcsolati kérdések, az intimitás, a pornó félrevezető szexábrázolása, vagy épp a cyberszex és a szexting.

• Fontos a sport, hiszen amellett, hogy a játékok helyett ebben is kiélhetik a fiúk a versenyszellemet, még a koordinációt és a csapatmunkát is fejleszti – épp azokat a fizikai készségeket, amiktől a virtuális világ megfoszt.

• Az sem árt, hogy ha órákra lebontva végigvesszük, mi mindent csinál a héten a gyerek, és igyekszünk mindenféle programmal kitölteni az idejét.

• Szülőként igenis beszélgessünk a tabutémának számító szexuális kérdésekről! Az egyenlőség és tisztelet kérdéseiről pedig már akár 5-6 éves gyerekekkel is el kell beszélgetni.

• Fontos, hogy megfosszuk az olyan berögzült elképzelésektől, mint hogy például eredendően rossz társasági helyzetekben. Gyakorlással ez is épp úgy fejleszthető, mint bármilyen más készség, mondja Zimbardo, aki azt is megemlíti, hogy előző este Polgár Judittal vacsorázott; a sakknagymester napi 8-9 órát gyakorol, csakis így képes kiemelkedő teljesítményre.

• Férfiaknak azt tanácsolja, hogy – szándékaikat előre tisztázva – kössenek legalább egy fiatal nővel barátságot! Ha ez nőnemű családtagjaik által nem is lehetséges, így talán könnyebben átérezhetővé válnak számukra a nők által megélt helyzetek.