2011 augusztusában az akkor még Egervári Sándor vezette magyar válogatott barátságos meccsen fogadta Izlandot. A találkozó nem mozgatta meg túlságosan a hazai közvéleményt, mindössze tízezer néző látogatott ki a Puskás Ferenc stadionba, ahol a mieink simán, 4-0-ra lelépték ellenfelüket. Az eredmény a papírformát mutatta: a világranglistán akkor 45. helyen álló magyar válogatottat jó pár polccal magasabban jegyezték, mint a rangsorban csupán 123. Izlandot.
Az erőviszonyok azóta kissé megfordultak. Az izlandiak előbb pótselejtezőt játszhattak a 2014-es világbajnokságért (Horvátország ellen buktak el), majd nem pusztán kvalifikálták magukat a 2016-os, franciaországi Európa-bajnokságra – egyenes ágon, a hollandokat kiütve –, de ott többek között az angolokat legyőzve egészen a negyeddöntőig jutottak. Itt azonban nem állt meg a fejlődés, sőt: a 2018-as oroszországi világbajnokság selejtezőit Horvátország és Ukrajna előtt csoportelsőként zárták, ezzel pedig történetük során először kijutottak a tornára.
Züllött fiatalokkal indult az egész
A magyar válogatott Svájc elleni zakója (5-2), majd a Feröer-szigetek elleni keddi győzelme (1-0), a csoport harmadik helye után egy szemszögből már megpróbáltuk bemutatni, egy olyan ország, ahol az összlakosság nagyjából annyi, mint ahány igazolt labdarúgó van Magyarországon, miként képes immár stabilan nálunk jobb, nemzetközi viszonylatban is elismerésre méltó eredményességet felmutatni.
Tény, az izlandi válogatott robbanásszerű fejlődése nem a véletlen műve, de Izland mégsem a kifejezett futballreformnak köszönheti a csodát. Az ország labdarúgásának fejlesztése nem sportcélként fogalmazódott meg, sokkal inkább eszközéül szolgált annak az átfogó, a kilencvenes években kezdett ifjúságpolitikai átalakításnak, amely alapvetően formálta át a szigetország fiataljainak a mozgáshoz, a sporthoz fűződő viszonyát.
1998-ban a szigetország fiatalsága egészen elrettentő képet festett: azon 15-16 évesek aránya, akik a megelőző egy hónapban legalább egyszer berúgtak, a teljes korosztály csaknem felét (42%) tette ki. A fiatal tinédzserek csaknem egyötöde (17%) nyilatkozott úgy, hogy már kipróbálta a marihuánát, és még náluk is többen akadtak (23%), akik rendszeresen, azaz napi szinten dohányzónak vallották magukat egy kérdőíves felmérésben.
Reykjavík utcáin ittas, céltalan fiatalok lődörögtek, akik között nem ritkán fajultak verekedésig a konfliktusok. A kormányzat és az ország civil szervezetei azonban felfigyeltek a problémára, és amerikai szakemberek bevonásával elemezni kezdték a helyzetet. A célt nem abban határozták meg, hogy akkut módon kezeljék a problémát, hanem az, hogy annak gyökereit feltárva komplex megelőző stratégiát dolgozzanak ki.
A helyzetelemzés eredményei cselekvésre ösztönözték a politikai elitet.
- Többé nem lehetett reklámozni az alkohol- és dohányipari termékeket, miközben előbbi vásárlását 20, utóbbiét pedig 18 év alattiaknak tiltották meg teljesen.
- A 13 év 16 év közöttiek számára kijárási tilalom lépett életbe télen este tíz óra, nyáron pedig éjfél után.
- Kötelezővé tették, hogy szülői szervezetek alakuljanak minden oktatási intézményben.
- Minden lehetséges platformon hangsúlyozták: a probléma igazi megoldása az, ha a szülő a lehető legtöbb időt tölti aktívan együtt a gyermekével.
- Az állami és önkormányzati intézmények szervezett keretek között kezdtek szabadidős tevékenységeket (sport, zene, művészet, stb.) kínálni a fiataloknak, hogy becsatornázzák felesleges energiáikat és lekössék figyelmüket.
A cél az volt, hogy minden fiatalkorú megtalálja a számára leghasznosabb kikapcsolódást kínáló tevékenységet, melynek segítségével erősödhet a csapatmunka terén, javíthatja alkalmazkodó-készségét, és kifejlődhet szociális érzékenysége. A komplex stratégiához financiális juttatási rendszer is kapcsolódott: Reykjavíkban a családok gyermekenként havi 35,000 koronás (kb. 90,000 forint) állami támogatást fordíthattak szabadidős tevékenység finanszírozására.
Minden közepes városra jut egy focipálya
Az így kialakított tömegbázisra és ösztönzőkre már megérte sportágfejlesztési programokat építeni. Izlandon a legnépszerűbb sportágként mindig is a futballra tekintettek, annak ellenére, hogy a kézilabdával szemben az ország korábban soha nem ért el igazán komoly sikereket. Nem véletlenül: a közeg egyszerre küzdött elképesztően komoly szakmai és infrastrukturális deficittel. Pont mint Magyarországon.
Az izlandi labdarúgást az ország éghajlati viszonya is sújtotta, ami miatt csak az év elenyészően kis részében lehetett versenyszerűen futballozni. Nem elsősorban az volt a probléma, hogy a klubcsapatok és a válogatott elkeserítő talajú pályákon játszotta a meccseit, hanem az, hogy az utánpótláskorú játékosok sem tudtak érdemi edzésmunkát végezni szeptember és április között.
Az egész szigeten mindössze két hagyományos gyepszőnyeggel borított nagypálya létezett, és ezeket is 1985-ben, valamint 1992-ben adták át. Az infrastrukturális fejlesztések 2000-ben indultak el: új típusú műfüves nagypályák épültek, amelyeket minden évszakban lehetett használni.
Ma Izlandon összesen hét fedett, műfüves nagypálya található, ehhez jön hozzá négy szintén fedett, de kisebb játéktér, illetve összesen 22 db hagyományos, szabadtéri futballpálya. Ez az infrastrukturális háló alapja, ehhez kapcsolódik hozzá szervesen több mint 150, egész évben használható, többnyire fedett műfüves kispálya.
Fotó: AFP/Karl Petersson
Elképesztően nagy előrelépést jelent, hogy ma már egész évben képesek vagyunk képezni a játékosainkat. Annak köszönhetően ráadásul, hogy beltéri, műfüves kispályákon zajlik az utánpótlás nevelése, a játékosaink képzettsége is drasztikusan javult. Gyorsabban gondolkodnak, jobbak a labdával, minden szempontból szintet léptek
– elemezte a helyzetet Freyr Alexandersson, az első osztályú Leiknir Reykjavík edzője, és a női nemzeti csapat szövetségi kapitánya.
Míg az Eb-részvételt kiharcoló magyar válogatott húsz korosztályt ölelt át – a legidősebb, Király Gábor 1976-ban született, a legfiatalabb, Nagy Ádám 1996-ban –, addig a világbajnoki szereplést kiharcoló izlandi keret nagy része 1988 és 1992 között született. Ez az a korosztály, amelynek épp a képzésük szempontjából kulcsfontosságú időszakban indult be az ország pályaépítési hulláma.
Nem lehet nem észrevenni az összefüggést a beruházás és az olyan játékosok berobbanása között, mint Gylfi Sigurðsson (Everton), vagy Kolbeinn Sigþórsson (FC Nantes). Az infrastrukturális fejlesztés sikere abban rejlett, hogy pontosan azonosított probléma megoldására, ésszerű keretek között, átgondolt stratégia mentén hajtották végre. Ugyanakkor a pályaépítés önmagában nem lett volna garancia az ugrásszerű fejlődésre, ahogy nálunk sem az.
Olcsó képzés, tudásimport, ez a titok?
Izlandon villámgyorsan rájöttek arra, hogy nem elég anyagi erőforrást invesztálni egy stratégiába, nagy hangsúlyt kell fektetni a humán erőforrás megfelelő színvonalú biztosítására és folyamatos fejlesztésére is.
Mérföldkő a sportág hazai történetében
– mondta dr. Mezey György 2002. november nyolcadikán, amikor Magyarország az Európai Labdarúgó Szövetség (UEFA) edzőképző projektjének teljes jogú tagja lett. Milyen érdekes, az Izlandi Labdarúgó-szövetség (KSÍ) is 2002-ben csatlakozott az UEFA edzőképzési rendszeréhez, de micsoda különbség: a cél ott nem az volt, hogy a pro-licences szakemberek elárasszák az élvonalbeli ligát.
Óriási kontrasztként ők inkább azt akarták biztosítani, hogy már 4-6 éves kortól kezdődően képzett, kvalifikált edzők kezei között tanulják a sportot a gyerekek.
2015-ös adat szerint Izlandon összesen 26 szemináriumon 634 szakembert képeztek tovább, ami a sziget méreteihez képest hatalmas szám. Közülük azonban csak két százalék, 13 a pro-licences, ellenben 191 zsebében lapul a második legmagasabb A-licenc. Mellettük 433 UEFA B-licences edző foglalkozott a labdarúgókkal. Az A és B licencesek többsége pedagógus diplomával rendelkezik és népességhez viszonyított arányukban kiemelkednek Európában, ami egyrészt folyamatosan komoly versenyhelyzetet teremt, másrészt minden korosztályban lehetővé teszi a megfelelő színvonalú képzést.
A licencrendszerrel az volt a célunk, hogy tudást importáljunk az országba. A KSÍ egyetértett velünk abban, hogy nem profitot kell realizálnunk a képzéseken, hanem minél olcsóbban, minél nagyobb réteg számára elérhetővé tenni azt, hogy aztán a közeg tagjai egymást motiválják a további fejlődésre
Fotó: Sputnik/Alexey Filippov
– magyarázta Sigurður Ragnar Eyjólfsson, a szövetség korábbi edzőképzési vezetője. Jól látszik a különbség az UEFA-rendszer magyarországi implementálásához képest: itthon a képzési piramis végigjárása hatalmas anyagi ráfordítást és nem csekély kapcsolati tőkét igényel, ami végeredményben ahhoz vezet, hogy
Az izlandi klubok ennek megfelelően erőforrásaik nagy részét a fiatalok képzésébe invesztálják. Az utánpótlásedzők fizetése viszonylag magas, megbecsültségükhöz kétség sem férhet a futballpiramison belül. A teljes közeg egy irányba húz: céljuk az edzői kollektíva folyamatos fejlesztése, a tudásanyag frissen tartása és terjesztése, hogy ennek köszönhetően a rendszer folyamatosan elegendő mennyiségű nemzetközi szintű játékost termeljen ki magából, ezáltal pedig erősödjön a válogatott csapat is.
Minden edző izlandi játékosról álmodik
A mentalitásuk az első, amit kiszúrsz. Mindig a legjobbjukat nyújtják, elképesztően keményen edzenek, és mentálisan kizökkenthetetlenek. Jól kezelik a stresszt, minden helyzetben abszolút profiként viselkednek
– nyilatkozta az izlandi játékosokról korábban Henning Berg, aki az előző évadban a Videoton edzőjeként Magyarországon dolgozott. Az itt töltött idő alatt egyetlen egyszer sem mondott még csak hasonlót sem a magyar játékosokról.
Az úgynevezett „izlandi mentalitás” varázskifejezés lett Európában. Nem csoda: a modern futball topligáinak klubjai elsősorban olyan játékosokat keresnek, akik tudják kezelni a folyamatos nyomást, és túl tudnak jutni a nehéz mentális helyzeteken is. Sok esetben ma már egy-egy játékos feltérképezésének lényegi részét a mentális profilalkotás képezi, a vevő az azonos technikai-taktikai képzettségű játékosok közül azt választja majd, amelyik a pályán kívül magabiztosabbnak, tudatosabbnak, mentálisan erősebbnek mutatkozik.
Bonyolult együttállása ez szokásoknak, kultúrának, környezetnek, csoportoknak és egyéneknek. Az izlandi sportolók általában inkább belső értékek által vezéreltek, mint külső ingerek hatására. Ez azt jelenti, hogy Izlandon a sportnak van egyfajta erkölcsi értéke a többség számára, segít kohéziót teremteni, a siker lehetőségét rejti magában. A csapatszellem mindig erős, ezen keresztül élik meg a játék örömét, az atmoszféra lelkesítő hatását. Pozitív szemlélettel csatornázzák be ezeket az ingereket és a közösség hasznára fordítják
– magyarázta a neves izlandi szociológus, Dr. Viðar Halldórsson, amikor arról kérdezték, miben áll az izlandiak kivételes mentális erejének titka.
Mivel az izlandi játékosoknak a profi karrier érdekében muszáj külföldre szerződniük, a mentális erő kifejlesztése és az alkalmazkodókészség javítása egyaránt elkerülhetetlen számukra. Azon kevesek, akiknek sikerül az áttörés, és valóban profi sportolóvá válnak külföldön,
Az izlandi játékosok többsége egyéni karrierje során is maximálisan előtérben tartja a csoportszempontokat, mert pontosan tudja: az ő munkája és attitűdje alapján ítélik majd meg honfitársait is. A nem megfelelő viselkedés pedig sokszor fiatalabb játékosok útját vághatja el a külföldi karrier lehetőségétől.
„Mindent, mindenhol akadémiának hívnak, de mi nem foglalkozunk ezzel”
A mentális erőre vezethető vissza az is, mennyire tudatosan építik karrierjüket az izlandi futballisták. Az átigazolások jól átgondolt modell szerint zajlanak: általában a játékosok először valamelyik nagyobb skandináv bajnokság (svéd, dán, norvég) felé veszik az irányt fiatalon, hogy aztán ott felépítve magukat, Hollandián és/vagy Belgiumon keresztül próbáljanak utat találni a nagy európai bajnokságok (Premier League, Bundesliga, Serie A) valamelyikébe. Nem ugranak át szinteket, lépésről lépésre haladnak.
A legritkább esetben lépnek túl nagyot, de ha valaki mégis úgy dönt, hogy egy nagy klub utánpótlásrendszerében próbálja ki magát, innen visszalépve is képes lépésről lépésre újra felépíteni önmagát a megszokott lépcsőkön keresztül. Nincsenek uzsorás menedzserek, nincsen pillanatnyi haszonmaximalizálás.
Felépített, tiszta karrierlépcsők vannak, kiszámítható életpályával. Ennek megfelelően Izlandon még nem koptatták el az akadémia szót sem.
Túl sokan és túl sokszor hivatkoznak az akadémiákra. Ma már mindent, mindenhol akadémiának hívnak, de mi nem foglalkozunk ezzel, másban hiszünk. Természetesen minden klub a legjobb játékosokat igyekszik felkutatni és kinevelni, de fontos, hogy fiatalkorban, amikor a játékos a leginkább fogékony a tanulásra, mindenütt, mindenki ugyanazokat az alapokat kapja meg. Minden klub ugyanazt a szolgáltatást nyújtja, mindenhol ugyanannyit edzenek a játékosok. Nincsenek formális akadémiák, de uniformizált alapelvek mentén, egységes képzés folyik a szigeten. Mindenki megkapja ugyanazt a lehetőséget, ugyanazt a magas színvonalú képzést, ugyanannyi edzést. A legjobbakat 14 éves kor felett választjuk ki, ezt követően kerül csak be a képbe az extra terhelés, a speciális fejlesztői, nevelői munka. De egészen addig a lányokat is a fiúk között játszatjuk, hogy minél magasabb sebesség mellett tanulják meg a játék alapjait
– tárta fel a játékosnevelés rejtett összefüggéseit Arnar Bill Gunnarson, a szövetség képzési igazgatója.
A rendszer eredményeképpen minden évben 5-10 izlandi fiatal kerül külföldi klubok utánpótlásműhelyeibe. A szövetség célja, hogy a kiáramlás folyamatos maradjon, sőt, idővel a volumene jelentősen növekedjen.
És, hogy mit jelent az izlandi futballstílus? Gunnarsonnál jobban kevesen tudják a választ a kérdésre:
Mindig 4-4-2-t játszunk. A két csatár az alap. Mindig gyorsan játszunk, sok befektetett energiával, amihez nagy munkabírású játékosokra van szükségünk. Ez a stílus a kiindulási pont, ebből nem lehet engedni. Ha egy játékos nem hajlandó a csapatért dolgozni, nem fog játszani. Lehet valaki holland vagy norvég gólkirály, ha nincs meg benne a megfelelő munkamorál, nem fog bekerülni az izlandi kezdőcsapatba. Minden arról szól, hogy végigdolgozzuk a meccseket, senki nem pihenhet, nálunk nincs olyan, hogy valaki nem futva közlekedik a pályán. És amikor nyerünk, akkor ragaszkodunk a győztes csapathoz. Ennyi a titok.
Források: www.theatlantic.com, thesefootballtimes.co (itt, itt és itt ) alltimes.co, newdeal.blog.hu,
Kiemelt kép: MTI/Illyés Tibor
