Népszabadság-gate: ki lesz a következő?

Képzeljük el, hogy ma egy kvízműsorban vagyunk (nem felvételről megy), és a következő kérdést kapjuk: „Mit tehetnek meg velünk?” Három opcióból választhatunk.

A: Mivel demokráciában élünk, csak olyasmit, ami nem ütközik törvénybe.

B: Mivel demokráciában élünk, semmi olyat, ami a sajtó- és szólásszabadság megszüntetésére irányul, illetve ami az emberi méltóságba gázol.

C: Mindent.

Tudom a nyerő választ. Csakhogy ez már régóta nem játék.

Aláírtam többedmagammal a petíciót, ami kiáll a Népszabadság (egykori) munkatársai mellett. Idézet a szövegből:

Nincs kétségünk afelől, hogy a nyilvánosság elől ma is bujkáló, ismeretlen tulajdonosoknak mi a szándéka azokkal a vidéki napilapokkal, amelyek szintén a birtokukba kerültek. Ezek az újságok egész országrészek számára a helyi közélet egyetlen fórumát jelentik. E lapok jövőjük miatt okkal rettegő munkatársaival is szolidaritást vállalunk. A Népszabadság brutális tönkretétele nemcsak újabb lépés a sajtószabadság teljes felszámolása felé, hanem egy évek óta tartó folyamat jelképes lezárása is. Sajtószabadságot! Demokráciát!

Akinek nem világos, hogy a lap sunyi és aljas megszüntetése egy rettegő, mindent uralni akaró hatalom akaratának és gyakorlatilag mindenhatóságának fitogtatása volt, az nem tudom, hol élt az utóbbi években. A többi ellenzéki lap lassú kivéreztetése is folyik, már évek óta, ilyen-olyan módszerekkel, a fő eszköz természetesen az állai hirdetések megszűnése, amiből ugye annyi kormánybarát médiumot felhizlaltak, és amiből annyi guccitáskát lehet venni, mint a szemét. És annyi seggnyaló cikket lehet rendelni, ami a csövön kifér.

Meg is teszik.   

Olvasom a fórumokat – minden oldalról, és elképeszt, mennyien bedőlnek a megszűnt nol.hu oldalra is kitett maszlagnak, miszerint a lezuhant példányszámok indokolják az egészet. Nos, aki ezt hozza fel, az mit szól ahhoz, hogy a kormánybarát lapok (print és online) hogy muzsikálnak? Hogy a haveri médiumok mennyi pénzből (köz!) gazdálkodnak, hány állami hirdetés van bennük, és mennyi a felületeiken a propagandatartalom? A Magyar Időknek kimutathatatlan az olvasottsága, a 888.hu-t, a Pesti Srácokat vajon mennyien olvassák? Milyen értéket képviselnek ezek? Na, halljuk a válaszokat. A remekbeszabott Lokált se venné a kutya sem, ha nem ingyen tukmálnák.

És aki mégis konokul a példányszámokon ugrál a továbbiakban is, annak tök rendben van, hogy így bánnak egy szerkesztőséggel?

Az szeretne végigmenni egy olyan megalázó procedúrán, aminek kitették a Népszabadság dolgozóit? Szeretne úgy munkába menni, hogy azt mondják neki, coki, te ide többé be nem mégy?! Hogy a nagyitól kapott pöttyös bögréd, meg a mamád képe ott az asztalodon? Egyéni szoc probléma, amúgy sem kell annyi szart bevinni az irodába. (Friss hír: szerdáig állítólag az újságírók a személyes holmijukat kihozhatják az épületből. Hogy ez milyen rendes dolog! Ez kegy! Hála érte! A kegyeket köszönjük, hagyjuk meg a lakájoknak, vannak elegen.)

Tegye fel a kezét, aki azt imádja, ha az élete csupa kaland, nem akarja tudni, mit hoz a holnap, sőt, külön élvezi, ha minden nap meglepetés. Tegnap még azt hitte, vagy munkahelye, ma nincs, hát ez szuper, teher alatt nő a pálma. 

Az ügy szempontjából teljesen lényegtelen, de le kell írjam: nekem személyesen is sokat jelentett a Népszabadság. Talán a lapnak köszönhetem, hogy a nevemet és a verseimet egy ország megismerte. Kezdő szerző voltam, még húsz éves sem, egyetemista, kisebb lapokban már megjelentek szövegeim. Az egyetemen elterjedt, hogy lehet a Népszabadságnak verset küldeni, egyáltalán nem reménytelen a dolog, ne ijedjünk meg a nagy nevektől, van esélye a pályakezdőknek is.

Így ismerkedtem meg egy szerkesztőségi fogadóórán – többedmagammal mentünk, az egyetemi irodalmi lapunktól, a Sárkányfűtől – Varga Lajos Mártonnal, a rovatvezetővel, aki ezután csaknem két évtizeden át – még akkor is, amikor már évek óta nem dolgozott a szerkesztőségben – segített abban, hogy a verseimmel valóban azt fejezzem ki, amit szeretnék.

Rengeteget köszönhetek neki. Sosem felejtem el a szerdai és szombati izgalmat (ezeken a napokon volt irodalmi melléklet a Népszabiban.), ami az első publikációkat kísérte. (Azt sem, mennyire elképedtem, mikor kiderült, milyen jól fizet a lap, sehol annyit nem kóstált egy-egy lírai szöveg – a kilencvenes évek közepét írtuk.)

Költő, kötete még nincs – állt a vers alatt, a nevem mellett. Hihetetlen löket volt ez egy addig ismeretlen költőnek.

Aztán először a szerdai közlések szűntek meg, végül – gazdasági okokra hivatkozva – kiradírozták a közkedvelt szombati szépirodalmi publikációkat is. (Furcsa, hogy személyesen megélhettem a pályám elején, hogyan veszít az irodalom a presztízséből, miképp szorul ki minden fontosabb helyről.)

Bő hat-nyolc éve a Népszabadság is elkezdett arculatot váltani, épp a visszaeső eladások miatt, akkoriban lett ugyanis már teljesen nyilvánvaló, hogy a print halódik, zuhannak az eladások. A lap elkezdett egy kicsit bulvárosabb lenni, rövidültek a cikkek, a kultúra még inkább kezdett a perifériára szorulni, így én magam is elkezdtem egyre ritkábban olvasni. De mondom, hangsúlyozom, aláhúzom és megvastagítom, hogy ez totálisan lényegtelen a botrány szempontjából. Teljesen és tökéletesen mindegy, kik és hányan és hol és milyen pozitúrában olvasták a Népszabadságot.

Aki a csökkenő számokkal érvel, megkockáztatom, hogy nem ért semmit. Vagy nem akar érteni semmit. Akinek nem tiszta, hogy egy alapos kitakarítás zajlik épp, ahol a cél semmi más, mint a hatalomnak nem tetsző hangok elhallgattatása, az várjon még egy picit, és figyeljen jobban. Nézzük meg, melyik orgánum lesz a következő.

Vannak tippjeim.