Hiába szólnak a hírek arról, hogy ki mindenki népszerűbb már Orbánnál – például Karácsony Gergely és Pokorni Zoltán -, a helyzet valójában úgy áll, hogy Orbán lelassította a tavaly kezdődött zuhanást. A kormánypárt és a kormányfő támogatottsága hatalmasat esett októbertől decemberig: egymillió szimpatizáns elvesztése nem játék. Ehhez képest az idei év elején hibahatár körüli mozgásokat lehet tapasztalni, beállni látszanak az új viszonyok. Vonatkozik ez az ellenzéki pártokra is. Közülük a Jobbik október óta egyértelműen megerősödött, s a DK is javított. Az MSZP a teljes népesség 11 százaléka körül stabilizálta pozícióját, ami most csak a harmadik helyhez elegendő. Az LMP a bejutási küszöb körül álldogál, ahogy négy-öt éve szinte mindig. Az Együtt és a PM meg valahol a küszöb alatt próbálkozik.
Mikor a kormány az októberi választások utánra halasztva bemutatta a költségvetést, meg a legújabb kreatív adóztatási ötleteit, akkor a választók egy határozott mozdulattal visszaintettek neki. Úgy tűnhetett, az egymással jól-rosszul együttműködő vagy legalábbis egymás mellett élő tüntetésszervező csoportok első körben leváltják az ellenzéki pártokat, aztán ráfordulnak a kormányra. Rájárt a rúd késő ősszel Orbánra külföldről is: az orosz-ukrán konfliktus borzalmai közepette is különutazó magyar miniszterelnök példátlan nyomás alá került amerikai és európai részről. S közben történt még valami: a magyar közéletben evidenciává vált, hogy a Fidesz iparszerűen és készségszinten korrupt.
Fotó: MTI/EPA/Pool/Mihail Palincsak
Ráadásul egyre folyik Orbán küzdelme a Simicska-birodalommal, amelyet a miniszterelnök szisztematikusan igyekszik kiszorítani eddigi gazdasági-hatalmi állásaiból. Simicska szánkózás előtti ámokfutásától függetlenül is bizonytalansági tényező ez a konfliktus, zavar az erőben. Különböző “iskolák” léteznek arra vonatkozóan, hogy mire juthatnak egymással az iker-oligarchák, a miniszterelnök és a pénztárnok.
Én azokhoz tartozom, akik szerint az állam bekebelezése után Orbán az erősebb, Simicska pedig minden Orbánra nézve terhelő sztoriban maga is benne volt.
Az ellenséggé vált és bepöccent Simicska persze nyilván rosszabb Orbánnak, mint a barát Simicska. Másfelől viszont a barátság ára mindeddig a hatalomban való osztozás volt. Orbán pedig nem osztozik. Ezzel együtt, és ez a lényeg, 2015 eddigi eseményei konszolidációt eredményeztek. Nem az országnak, hanem Orbánnak. Nem az ország kül- és belviszonyai váltak stabilabbá, hanem Orbán ismét talált néhány rést, amelyeken átbújva kimászhat az omladozó házból. A tüntetések mintha szétforgácsolódnának és lanyhulnának, egyelőre távolról sem szerveződtek mozgalommá. Az amerikai nyomás enyhült, legalábbis nem fokozódott, holott ez nemrég még várható volt. Orbán megúszta a Merkel-látogatást, mert bár az illiberális demokrácia miatt megkapta a nyílt kritikát, de ezt nyilván beárazta már tavaly nyár óta.
A tegnapi lengyel út menthetetlenül kínos volt, ám a közép-európai együttműködésnek már jó ideje befellegzett.
Emellett Orbán azért csak levizitelt Kijevben, valamint szó esett néhány új német beruházásról a német kancellár budapesti útján. Mi több, Orbán úgy tesz, mintha személyesen ő találta volna meg a gázvezetékben azt a maradék gázt, amit az idén lejáró szerződés alapján még éveken át lehívhatunk. Mivel a miniszterelnök hetekkel korábban arról beszélt, hogy december 31. után nem biztosított a gázellátás, majd Putyin hazautazása után már azt közölte, hogy 2018-2019-ig minden meg van oldva, végső soron sikerként tálalhatja a “váratlan” fejleményt. Putyinnak meg igazán megérte ideutazni, hogy fúrja egy kicsit az európai energiauniót egy erre kapható európai uniós országban, miközben jobb helyeken agresszorként tekintenek rá.
Fotó: Facebook/Orbán Viktor
Félreértés ne essék: a politikai kármentés ellenére Orbán kiesett korábban jól működő kereteiből. Most örül, ha nem kell visszacsinálni a rezsicsökkentést. Eldöcög ugyan a “szabadságharc”, de Putyin árnyékában egyre inkább az a kérdés, hogy most akkor végül is kinek a gyarmata nem leszünk. Lehet a szegények mellett a menekülteket is egzecíroztatni, de aligha lehet ebből akkora ügyet fújni egy menekültügyi tranzitországban, mint azt a kormány szeretné. Az euroatlanti kapcsolatokról pedig a legtöbb, ami elmondható, hogy nem romlottak tovább annyira látványosan, mint ősszel. Mégpedig azért, mert mindenki megszokta már, hogy Orbán tartós szövetségek helyett egyedi megoldásokban gondolkozik, önmagára – nem az országra – szabva mozgásterét. Nem is várhatunk tehát tőle mást.
Orbán egy hosszú bukásban gyalogol. Bár pár hete elkerülik a miniszterelnököt a nagyobb lökéshullámok, társadalmi, gazdasági és nemzetközi értelemben aligha fenntartható a rendszer, amit létrehozott. Kérdés, ő bírja-e tovább vagy a válságokba gabalyodott ország.
A miniszterelnök jelenlegi kétségkívül szívós küzdelme arról szól, hogy uniós, orosz meg lényegében bármiféle befektetői forrásokkal táplálja tovább azt a méregdrága korrupciós mechanizmust, ami közben felzabálja az ország belső erőforrásait. Közben mindegyre meghosszabbítja “a bármi történhet” mottóval jellemezhető kivételes politikai-alkotmányos állapotot, amelyben Orbán egyetlen kontrollja a tükörből néz rá vissza.
A kétharmadról döntő időközi választások – előbb Veszprémben, majd Tapolcán – újabb ösztönzést adhatnak az elégedetlenség kinyilvánításának. Már ha lesznek politikai szereplők, akik élni tudnak a lehetőséggel. Potens cselekvők nélkül ugyanis ez nem megy. A kétharmad esetleges elvesztése ezen felül hozzájárulhat ahhoz, hogy folytatódjon a Fideszen belüli erjedés, ami már most is egyre messzebbre szaglik.
Egyáltalán nem mindegy azonban, ki nyer abból, ha Orbán rendszere tovább gyengül, aztán majd végül összeroskad.
Ősz óta a Jobbik számottevően erősödött, és bár egyelőre szó sincs áttörésről, a készülődés nyilvánvaló. Szinte biztos, hogy előbb-utóbb kijövünk az orbáni bukás hosszú alagútjából, csak azt nem tudom, tetszik-e majd az, amit az alagút végén látni fogunk.
