Kultúra

A lassan eltűnő Aral-tó egyik szigetén bújt meg az egykori Szovjetunió biofegyver-laboratóriuma

Vincze Miklós
Vincze Miklós

Kultúrák és cool túrák. 2017. 11. 01. 11:00

Egykor a világ legnagyobb fegyverlaborja volt, de ma, huszonöt évvel bezárása után is jókora fenyegetést jelent a környéken élőkre.
Korábban a témában:

A XX. század történelmének alakulására közel hetven éves fennállásának minden pillanatában óriási hatást gyakorló Szovjetunió utolsó éveiben már csúnyán köhögött: a gazdaság gyengélkedése, valamint a hiánygazdálkodáson alapuló, tervutasításokkal kordában tartott gazdaságpolitika okozta nehézségeken már Gorbacsov megmentőnek szánt programja, a peresztrojka sem tudott segíteni, 1991-ben pedig megtörtént az elképzelhetetlen – a Szovjetunió teljesen széthullott.

Sorra kerültek napvilágra az addig elfojtott hadászati titkok, a világ értesült a zárt, titkos városokról, és persze a bázisokról is tudomást szerzett a világ – így a Berija által kijelölt, ma Kazahsztán részét képező szemipalatyinszki zónáról, ahol negyven év alatt 456 bizonyítható nukleáris robbantás történt, komoly genetikai rendellenességeket és betegségeket okozva a Moszkva által lakatlannak tekintett, de valójában negyedmillió embernek otthont adó térségben.

Amikor a szovjetek ledobták az atombombát, elfelejtették evakuálni a lakosságot
Berija a sztyeppére álmodta meg a Szovjetunió elsőszámú nukleáris kísérleti zónáját. A gond, hogy a környéken negyedmillió ember élt.

Nem ez volt azonban az egyetlen súlyos titok, amit a földrésznyi ország évtizedeken át magában tartott, hiszen az üzbég-kazah határon fekvő Aral-tó mindentől távoli szigete, az Újjászületés (Vozrozsdenyija) adott otthont a világ legnagyobb, biológiai fegyverek kifejlesztését céljául kitűző laboratóriumának, amit mérete miatt sokkal inkább nevezhetnénk akár laboratóriumvárosnak is.

A szovjet vezetés már az ország 1922-es megszületése után keresni kezdte az ideális helyet egy hasonló központ létrehozására. Az ideális helyet egy gyéren lakott sivatag közepén húzódó, mindentől távoli sziget képében képzelték el, de az esélyesek közt az ország északnyugati csücskében fekvő Szeliger-tó közepén lévő földdarabok, vagy a közeli Fehér-tenger lakatlan szigetei is felbukkantak, döntés azonban csak negyedszázaddal később, a második világháború után született meg.

Az 1948-ban létrehozott, egy hat évvel későbbi bővítéssel Aralszk-7 néven laborkomplexumá nőtt, csak nyáron használt központ így a sokkal melegebb éghajlaton fekvő Aral-tavon jött létre, a következő több mint négy évtizedben pedig az emberiséget valaha megtámadott legveszélyesebb vírusokat –

így a bubópestist, anthraxot (lépfenét), fekete hímlőt, a rossz diagnózis esetén halálossá váló hullámlázat (brucellózis), tularémiát (nyúlpestis), botulizmust, a venezuelai ló-láz encephalitist, valamint a nagyobb embertömegek gyors megbetegítésére alkalmas kórokozók tucatjait –tartották itt kordában, valamint kísérleteztek velük, hogy még inkább ellenállóak legyenek az azok elintézésére kifejlesztett modern gyógyszerek ellen.

A kutatók munkájának azonban csak egyharmada állt abból, hogy biológiai fegyvereken, így a pestisen, vagy más baktériumokon dolgoztak – az idő kétharmadában különböző vakcinákat és védőruházatokat teszteltek (az orosz hadsereg már közel ötven éve az itt kifejlesztett lépfene-, és pestisvakcinát tartja készleten) figyelték, hogy a mikroorganizmusok mennyi ideig képesek túlélni a talajban.

Miért csak nyáron használták a laboratóriumokat?

A kórokozók az ötven-hatvan fokos hőségben sokkal kisebb eséllyel jutottak messzire, így nem jelentettek nagy veszélyt a civil településekre.

A sziget egyetlen településén, Kantubeken a laboratórium működésének csúcsán közel ezerötszázan éltek, sőt, saját stadion, egy jókora klub, illetve boltok egész sora is a rendelkezésükre állt, gyermekeiknek pedig több iskola közül is választhattak. Ma ezeknek persze már semmi nyoma, a Szovjetunió széthullása után hirtelen elhagyatottá vált szigetet pedig ellepték a történelem egy szeletére vágyó turisták, illetve az otthagyott eszközökből és építőanyagokból – így a fa padlóból, vagy a kábelekből – hasznot remélők.

Az egykori klub

 

Közben sajnos az Aral-tó képe is megváltozott: 1960-ban az még a világ negyedik legnagyobb tavának számított, de az azt tápláló Amu-darját és Szir-darját a környéken élő gazdák egyre nagyobb mértékben kezdték öntözésre kiaknázni, és a klímaváltozás nyomai is éreztették a hatásukat.

Azóta a vízmennyiség több mint kilencven százaléka eltűnt, a vízszint pedig továbbra is évi fél méterrel (!) csökken, bár a kazahok 2005-ben egy gáttal meg tudták emelni a vízszintet az azóta több tóra szakadt Aral északi medencéjében.

Az elmúlt tizenöt évben egyszerűen eltűnt a világ egyik legnagyobb tava
Az Aral-tó 1960-ban még a világ negyedik legnagyobb tavának számított, néhány év múlva viszont akár a Balaton is megelőzheti majd.

Az ezredforduló óta történt változások a NASA műholdképein kísérhetők figyelemmel:

Az egykor virágzó, de halálos titkokat rejtő Újjászültés-sziget azóta előbb félszigetté, majd a szárazföld szerves részévé – voltaképp egy jókora dombsággá – vált, talaja azonban ma is emlékeztet a múltra, hiszen a lépfene túlélői spórái az Aral-tavat kivégző kazah és üzbég gazdák által használt vegyszerekkel együtt ma is ott lapulnak a földben.

Az egykori főutca, ami természetesen Lenin nevét viselte

 

Az átlagos nyári napokon akár hatvan fokos hőmérsékleten a szél által erre fújt, vagy a talajvízzel a területre vándorolt vegyszerek ugyan hamar elpusztulnak, a lépfene okozói azonban még évtizedeken, vagy épp évszázadokon át fognak megbújni a föld alatt.

De mit keres lépfene a labor épületein kívül, és miért nem vitték azt biztonságos helyre a bázist elhagyó kutatók? – tehetnénk fel a kérdést.

A válaszért negyvenöt évvel kell visszautaznunk az időben, hiszen az 1972-ben a Szovjetunió is aláírta a biológiai- és toxinfegyver-tilalmi egyezményt, így közel húsz évvel később egyetlen spórának sem lett volna szabad ilyen körülmények közt léteznie. A kutatók a bonyodalmak elkerülése miatt így egyszerűen csak elásták azt, remélve, hogy senki nem talál majd rájuk.

A lakóházak egyike

 

2002-ben amerikaiakból és üzbégekből álló csoport érkezett a tíz évvel korábban lezárt szigetre, és felgyújtott nyolc, Petri-csészékkel, valamint különböző üvegcsékkel teli raktárépületet, sőt, kétszáz tonna, anthraxspórákat rejtő földet is semlegesítettek, ezzel elvileg elpusztítva azokban tárolt veszélyes anyagokat. A teljes megtisztítástól azonban iszonyú távol álltak, hiszen a lángok nem emésztettek fel minden raktárat, a romok közt pedig továbbra is szép számmal maradtak érintetlen tárolók.

Egy biztos: a területen azóta teljes vizsgálat nem történt, így a közelben élők, illetve erre járó felfedezők, illetve az utolsó értékesíthető maradványokért érkezők sem tudhatják egészen biztosan, hogy milyen veszélyek leselkednek rájuk.

A Vörös Hadsereg nyugalmazott ezredese, a mikrobiológusként és a kutatók vezetőjeként a szigeten tizennyolc nyarat töltött Gennagyij Lepjoskin 2003-ban a New York Times-nak mesélt az egykori körülményekről, és egyáltalán nem tűnt biztosnak abban, hogy a környéken csak a lépfenétől kellene tartani, hiszen a program része volt a majmokkal, madarakkal, kutyákkal, szamarakkal, lovakkal, tengerimalacokkal, hörcsögökkel, nyulakkal, valamint patkányokkal való kísérletezés.

Lepjoskin szerint évi két-háromszáz majom esett áldozatául a teszteknek, melyek a várostól közel húsz kilométernyire, szabadtéren folytak. Az állatokat a különböző baktériumok és vírusok koncentrációját vizsgáló, levegőt elemző gépek mellé helyezett ketrecekbe zárták, majd egy porszívónak becézett eszközzel fújták az állatokra a vírusokat.  A majmok ezután a laboratóriumba kerültek, ahol rendszersen vért vettek tőlük, és figyelték a betegségek lefolyását.

“Néhány héten belül mind elpusztultak, majd következett a boncolás…”

– tette hozzá.

A majmokkal ellentétben a gyorsan szaporodó, az ellenállóbbá tett bubópestist is generációról generációra örökítő patkányok azonban túlélhették a bezárás óta eltelt időt, a baktériumok pedig továbbra is várják hogy végre emberbe kerülhessenek. A védőöltözet nélkül a romos épületek közt sétáló és kutató emberek így az életüket kockáztatják, sőt, akár egy járványt is elindíthatnak,

épp úgy, mint 1971-ben, mikor a fekete hímlő szabadult el az egyik vizsgálóból, és fertőzte meg a személyzet egy részét, sőt, jutott el a tó körüli nagyvárosba, Aralba.

A települést lezárták, az embereket pedig kérték, maradjanak otthon. Két hét alatt ötvenezer embert oltottak be, ötezer négyzetméternyi otthont semmisítettek meg, valamint közel húsz tonna bútort, illetve műszaki eszközt semmisítettek meg. A vírus végül tíz embert fertőzött meg, közülük azonban csak hárman nem élték túl a következő heteket.

A világ első kémrepülőgépe, az U-2 Dragon Lady egyik első bevetésén, 1957-ben járt a terület felett

 

A környék helyzetét egyébként tovább rontja, hogy a kazah kormány 2001-ben bejelentette: jókora olaj- és gázkészleteket fedeztek fel az Aral-tó alatt. Négy évvel később létrejött egy üzbég-orosz-kínai-koreai konzorcium, ami ezek kiaknázását tűzte ki célul. A munkák már azóta is folynak, de szerencsére egyik próbafúrás sem találta el a szovjetek által ismeretlen helyre elásott, lépfenével teli ládákat.

Szerencsére, hiszen az végzetes fertőzést indíthatna el a környéken.

Fotók: MACTAK MC, az Amusing Planet és a New York Times nyomán
vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Man on roof with arms outstretched
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.