Amikor a szovjetek ledobták az atombombát, elfelejtették evakuálni a lakosságot

Berija a sztyeppére álmodta meg a Szovjetunió elsőszámú nukleáris kísérleti zónáját. A gond, hogy a környéken negyedmillió ember élt.

A 2007-ig Szemipalatyinszknak hívott Szemejtől százötven kilométerre fekvő, nevét a városról kapott szemipalatyinszki zónát a szovjet atombomba-projekt atyja, és a titkosszolgálat vezetője, a Sztálin által nemes egyszerűséggel csak “a mi Himmlerünknek” nevezett Lavrentyij Berija jelölte ki, aki úgy gondolta, hogy nincs ideálisabb hely egy ilyen terület számára egy lakatlan sztyeppénél.

Ebben végső soron igaza volt, de a sztyeppe egyáltalán nem volt lakatlan. 

A környező gulágokból kivezényelt rabok aztán lassan felépítették az óriási komplexum laboratóriumait és lakóépületeit, a terület lakóinak élete pedig örökre megváltozott.

 

Két évvel később, 1949. augusztus 29-én itt robbant fel az első szovjet bomba, az Első Villám kódnéven is ismert RDS-1. A Szovjetunió ezzel négy éves lemaradással, másodikként lépett az atombomba készítésére képes nemzetek közé, de ezen a téren az amerikaiakénál jóval nagyobb kárt okozott – hiszen a sztyeppén élőket sem ekkor, sem később nem evakuálták.

Az első szovjet atombomba és tervezője, Julij Boriszovics Kariton

A robbanást később számos másik követte, így az első szovjet termonukleáris bombáé, az 1953. augusztus 12-én ledobott Joe-4-é.

A Szovjetunió 1989-es széteséséig a területen 456 bizonyítható robbantás történt, ezek háromnegyede – 340 – a föld alatt, 116 pedig repülőről ledobott bombáknak köszönhetően.

A Joe-4, a Joe-2 és a Joe-1 az Orosz Atomfegyver Múzeumban

A kutatók egyetlen esetben sem vizsgálták az összesen kétezerötszáz hirosimai bombával felérő robbanások során felszabadult anyagok hatását a környezetre, valamint a közel negyedmilliós lakosságra.

Az első bombák annyira “koszosak” voltak, hogy a talajba óriási mennyiségű plutónium került, így gázmaszk nélkül a mezőkön sétálni épp annyira veszélyessé vált, mintha a szavannán készülnének oroszlánokat simogatni.

A végeláthatatlan síkságból még ma is kiemelkedő, repülőgépszárnyra hasonlítő betonépítmények sérüléseiből határozták meg a robbanások lökéshullámának erejét.

A területet elborítják a robbanások krátereiben keletkezett tavak, melyekben egyetlen élőlény, így halak sem képesek túlélni. A legnagyobb ilyen tó több, mint ötszáz méter átmérőjű, maximális mélysége pedig közel nyolcvan méter.

A tudósok 1991 nyarán hagyták el az immár Kazahsztán részévé vált sztyeppedarabot.

A genetikai rendellenességekkel születő gyerekek, leukémiában, meddőségben, vagy rákban szenvedők errefelé mindennapos látványnak számítanak, sőt, egyes felmérések szerint minden tizedik kazah – több, mint másfél millió ember! – küzd a kísérletek hatása okozta egészségügyi problémákkal.

Az itt születő gyerekek több, mint fele sosem éri meg a hatvanéves kort, de a félnomád életet emberek továbbra sem költöznek el innen, hiszen megélhetésük érdekében az úton-útfélen megtalálható fémhulladékot teszik pénzzé.

“Szaga volt… tudod, mint a hajnak. Mint az égő hajnak. Mindig újra éreztük, ha esett az eső.” – emlékezett vissza a gyakori robbanásokra és utóhatásaira az egész életükben itt élő nők egyike.

“Régen kémiát tanítottam. Majdnem minden nap, pont délben bemondta a rádió, hogy “Most pedig megkezdjük a nukleáris fegyverek tesztjét.” Ilyenkor minden remegni kezdett, sőt, egyszer az osztálytermem ablakai is betörtek a lökéshullámoktól.”

“Később, mikor megvakultam egy robbanásban, a nagybácsim elvitt az orvoshoz, aki azt mondta, hogy én vagyok a hibás, mert belenéztem az erős fénybe.”

A közeli Csagan-folyó vizében a hidrogén radioaktív izotópjának, a tríciumnak a szintje az egészségügyi határérték közel százszorosa.

A kutatók egykori épületei nem néptelenedtek el teljesen: az egykori kutatóreaktorban különböző anyagok nukleáris sugárzásra adott viselkedését elemzik, hogy a jövőben elkerülhetővé váljanak a fukusimaihoz vagy a csernobilihoz hasonló balesetek.

Itt áll a szovjet Mars-expedícióhoz sokáig ideálisnak tartott nukleáris meghajtású rakéta prototípusa is, amely magas hőmérsékletű hidrogént alakít tolóerővé.  Hasonló kísérleteket egyébként az Egyesült Államok is végzett, ők tizenhárom éven át (1959-1972) húsz különböző méretű és alakú modellel próbálkoztak, de a projektet végül leállították.

A zónában ma is tízezrek élnek, akiknek egyetlen esélyük van a túlélésre: fémhulladékok eladásával életben maradni, valamint akkora pénztartalékhoz jutni, hogy legalább a gyermekeiket elküldhessék egy nagyvárosba, ahol egy jobb élet vár rájuk.

Fotók: Wikimedia Commons, Twoday, Nuclear Weapon Archive, Gregory Bedenko/Voxpopuli, Ed Ou / Under A Nuclear Cloud

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.