Minden reggel kinyitom az újságot, hogy elolvassam, ma hogyan fog véget érni a világ. Ismét leszavaztak egy megállapodást a Westminsterben? Nyolcat egy nap alatt? Kit sértett ma vérig a munkáspárti vezér, Jeremy Corbyn? Melyik közéleti személyiség kapta meg régen érlelt idegösszeomlását Theresa May miatt? Esetleg Donald Tusk nyújtott be egy betarthatatlan ultimátumot, és most Dover sziklái darabonként porladnak bele a tengerbe, és temetik be a Csalagútban ragadt brightoni virágimportőrök és lengyel kamionosok puffadó vízihulláit?
Napról napra, ahogy leteszem az újságot, egyre fáradtabbnak érzem magam tőle.
És nem vagyok egyedül ezzel – amíg mind a brit, mind a nemzetközi sajtóban írtak alapján úgy tűnhet, hogy Nagy-Britannia egésze Glasgowtól Londonig forrong, az utcán végigsétálva vagy egy kocsmába beülve az átlagemberek beszélgetéseiből más hallatszik ki. Mégpedig az, hogy ez az egész már rohadt unalmas.
Néhány hete riportot készítettem egy plakátról, amit egy brexitellenes csoport helyezett fel Sheffield határában. Papírforma szerint éppen ideálisnak tűnt az időpont: alig két héttel az eredeti brexithatáridő (március 29.) előtt kezdtek el feltűnni ezek a hirdetések, látszólag a semmiből. Kíváncsi voltam rá, hogy ilyenkor hogy érzi magát Angliában az utca embere, és nekiláttam, hogy interjúkat készítsek járókelőkkel a városban.
Nem sikerült. A videóriporteremmel együtt órákig kajtattunk először a külvárosban, majd Sheffield főtere környékén, kedvesen kérdezve, majd lelkesen rákiabálva azokra az emberekre, akikre minden híradás szerint egy sorsdöntő fordulat várt két héten belül. A legtöbbjük olyan gyorsan ragasztotta vissza tekintetét a járdára, amikor meghallotta a brexit szót, mint ahogy előtte felkapta a fejét egy ideges újságírótanoncra, aki közepes súlyú kelet-európai akcentussal kiáltott rá.
Ezt a gyakorlatot három helyszínen ismételtük meg, mindig ugyanazokba a falakba ütközve. És egy idő után elkezdett leesni az, amit már sokkal korábban megsejthettem volna: a brit társadalomban nincsenek többségben a brexitpártiak. A brit társadalomban nincsenek többségben a brexitellenesek. A brit társadalomban a brexitet unók vannak többségben. Ez a tanulsága annak, ha mostani távlatból visszanézzük a 2016-os népszavazást: a választók 28%-át már akkor sem érdekelte annyira a dolog, hogy elmenjen szavazni, a maradék 48%-a pedig azt mondta, hogy inkább el se kezdjük. A többiek döntését pedig ezen a ponton már napi szinten cáfolja meg az épp legfrissebb ultimátum, kudarcot valló parlamenti szavazás vagy kitolt határidő.
És habár egy-egy feszültebb napon több ezer embert vonz be egy-egy westminsteri brexitellenes tüntetés, és akár még Nigel Farage is képes megsétáltatni a száz legelszántabb brexithívő haverját.
Szeptember óta élek Angliában, de ez az apátia minden józan belátásom ellenére átragadt rám is: mindig is úgy gondoltam, hogy becsülendő dolog aktív választópolgárnak lenni és megnyilatkozni a hazámat/lakhelyemet érintő kérdésekben, de kezdem megérteni azokat, akik „lesz, ami lesz”-alapon mentek neki a brit demokrácia válságának.
Lassan azok is feladják, akik 2016-ban még támogatták az egész ügymenetet – mert nem tudták, valójában mivel is fog járni, nem tudták, hogy 2019-ben egy megbénult, tehetetlen parlament vezeti az országot, amelynek tagjai nyolc lehetőség közül is képtelenek kiválasztani egyet. Ez idő alatt fogyott volna el a bizalom és a lelkesedés, vagy alapból hülyeség volt a nép kezébe adni egy ilyen döntést?
Bármi legyen is a válasz, nyilvánvalóan nem segített az a sokévnyi huzavona, amin az Egyesült Királyság keresztülment a szavazás óta. Ezen a ponton csoda, hogy az embereknek elegük van a politikusokból, akik kudarcot vallottak abban, hogy őszintén elmagyarázzák annak a döntésnek a súlyát, amit a képviseleti demokrácia törvényszerűségeit és az ügy bonyolultságát figyelmen kívül hagyva bináris választásként eléjük dobtak?
És ennek az eredménye most már az életünk része: ezt hallgatjuk reggel, délben és este, harsogja a rádió, a TV, a web meg az okoshűtő a napi fejleményeket arról, hogy épp miért nem tud senki csinálni semmit, miért lehetetlen jelenleg az előre- vagy a hátramenetel, miért vagyunk megrekedve.
Bevándorlóként én legalább el tudom foglalni magamat azzal, hogy a jövőbeli vízumommal bajlódjak, de a tehetetlenség és a bizonytalanság érzése napról napra szorosabban hozzám tapad, és lassan ez az apátia válik a brit társadalomba való integrációm alapvető tünetévé: bármekkora rajongója is az ember az aktív társadalmi szerepvállalásnak, a brexit egy gonosz kis féregként fúrja be magát az agy ezzel foglalkozó féltekéjébe, és falja fel a felelős polgár ideáját tartalmazó agysejteket.
A jövőre nézve pedig tényleg ez az egyetlen dolog, amit biztosra mondhatunk: mindenkinek elege lesz mindenből. Míg a szakértők is csak találgatni tudnak, és a bukmékerek szerint sem egyértelműek az esélyek a brexit pontos kimeneteléről, még legalább kettő, óriási lépés hátra van. Miután kilép (ha kilép egyáltalán) az ország az unióból, az átmeneti időszak, az átmeneti időszak után pedig az EU-n kívüli léthez való hozzászokás. Kicsit olyan ez, mint amikor az ember végigszenvedi az Emberi százlábú című borzalmas, gyomorforgató filmet, és közben rájön, hogy ennek még van két része. Csak azon érdemes tűnődni, hogy jutottunk ebbe a helyzetbe.
Kiemelt kép: Robin Pope/NurPhoto/AFP
