A választás két fő esélyese Haszán Ruháni, a jelenlegi államfő és Ebrahim Raíszi, aki korábban a legfőbb ügyész volt, jelenleg a leggazdagabb állami síita vallási alapítvány igazgatója. Személyük egy-egy markánsan különböző, mégis egy tőről fakadó politikai kultúra képviselője.
Az ország államformája iszlám köztársaság, ami azt jelenti, hogy a síita iszlámnak meghatározó szerepe van az állam erkölcsi világnézetében, és bizonyos, vallásból levezetett elveket nem lehet megkérdőjelezni. Bár az ország köztársaság, az államfő felett áll egy élete végéig regnáló vallási vezető, aki bármilyen kérdésben döntő szóval bír. Ez a leírás elég lehangolónak tűnik, hiszen számos olyan ázsiai diktatúra van, amely névleg köztársaság, papíron magasak a részvételi arányok, a rendezvényekre kihajtott emberek mégis elnyomva érzik magukat.
Az igaz, hogy a fontos kereteket, az iszlám szerepét vagy a legfelső vezető jogait egyetlen jelölt sem vonhatja kétségbe, és olyan pártok sem működhetnek, amely ezeket az alapokat nem fogadják el, de ezen túl elég nagy a mozgástér. A nők elnyomása is egészen mást jelent, mint mondjuk Szaúd-Arábiában, be kell tartaniuk ugyan a konzervatív öltözködési normákat, de vezethetnek autót, lehetnek üzleteik, járhatnak egyedül, férfi kísérő nélkül az utcákon, és szinte bármilyen területen csinálhatnak karriert. Az ország egyetemein régóta több nő tanul, mint férfi, és az iráni parlamentben is szép számmal ülnek női képviselők.
Mi a tétje a választásoknak?
Az iráni politikai életen belül az iszlám forradalom óta mindig is több irányzat létezett – habár ezt Nyugaton sokáig nehéz volt észrevenni, mivel majd’ minden férfi szakállat és turbánt viselt, továbbá elvonta a figyelmet, ahogy a rettentő félelmetes vezető, Ruolláh Homeini ajatollah a nyugati világot fenyegeti. A hidegháború vége és Homeini halála óta sokat mérséklődött Irán, és ma már világosan látszik, hogy a négyévente megtartandó elnökválasztások fő esélyesei mindig két táborból kerülnek ki, akiket az egyszerűség kedvéért reformereknek/nyugatbarátoknak és konzervatívoknak hívunk.
A két irányzat közötti fő különbség elsősorban a nyugati világgal való kapcsolatrendszerben jelenik meg, ezért különösen érdekes számunkra, hogyan alakulnak a választások. Amikor reformer elnök volt hatalmon, a feszültség enyhült, a diplomáciai, gazdasági kapcsolatok erősödtek. 2005 és 2013 között, Mahmúd Ahmadinedzsád vezetése idején viszont meglehetősen elmérgesedett a viszony Irán és az Egyesült Államok között. A világ balszerencséjére Ahmadinedzsád és George W. Bush hasonlóan feketén-fehéren látta a világot, ráadásul egymás szomszédságában, Irakban háborúztak. 2013 óta Haszán Ruháni van hatalmon, ezalatt javult a helyzet, felfüggesztették a nyugati szankciókat, Irán leállt a nukleáris katonai kutatásokkal, és ma mindenki befektetni akar az országban.
A mindenkori iráni államfő lényegében csak külpolitikai kérdésekben alakíthatja az ország dolgait, a tényleges hatalom és a stratégiai döntések a már említett legfelső vezető kezében vannak. A mindenkori államfők szerencséje azonban az, hogy a főnökük, akit Homeini 1989-es halála óta Ali Hámenei ajatollahnak hívnak, nem foglalkozik a napi politikával, nem szól bele mindenbe, hiszen arra ott van az államfő alatt működő kormány, miniszterekkel és minisztériumokkal. Ő inkább azon őrködik, hogy az ország ne térjen le arról az útról, amit a 1979-es forradalomban kijelölt magának, és ez sem kis feladat.
Geopolitikai játszmák a Közel-Keleten
Manapság Irán fontosságát az adja, hogy a Közel-Keleten Szíria mellett jóformán az egyetlen olyan állam, amely nem tagozódott be az Egyesült Államok által meghatározott világrendszerbe. Már a születése is az amerikai érdekek megtagadására volt válasz, hiszen a Pahlavi-rezsim az USA legfontosabb szövetségese volt a Közel-Keleten (a szaúdiak csak utána váltak fontos partnerré Washingtonban). Ahhoz képest, hogy Irán lakossága, hadserege, gazdasága eltörpül Amerikához képest, bravúros teljesítmény, hogy az elmúlt évtizedek viharait kiállta az ország.
Kína és Oroszország megerősödése mentőövet jelentett Teheránnak is az 2000-es évektől, végre volt két olyan nagyhatalom, amely legalább részben hajlandó volt megvédeni az országot az amerikai nyomástól. Sőt, amikor az USA megtámadta a szomszédos Irakot, Irán képes volt arra, hogy ezt a veszélyes fejleményt a saját javára fordítsa. Ma már kevesen emlékeznek, de a 2003-as invázió után egy ideig szóbeszéd tárgya volt, hogy Irán vagy Szíria lehet a következő célpont. Ehelyett Irán alaposan aláfűtött az USA-nak a szomszédban, az iraki polgárháború pedig súlyosan megviselte az amerikai közvéleményt és politikai elitet, így pár év múlva nem a további háborúzás, hanem a kivonulás lett a cél.
Az USA által létrehozott demokratikus Irakban a többségi síita közösségen keresztül ma Irán befolyása egyedülálló, milíciákat pénzel, parlamenti képviselőket manipulál, királycsináló a kormányfőválasztáson. És ez most már így marad, mert a demokrácia a többség uralma, és a siíták a lakosság 60 százalékát adják.
Szíria már régóta Irán szövetségese volt, a közös ellenségek, Irak, Izrael és az USA hozta őket össze. A 2011-es arab tavasz óta Damaszkusz túlélése elképzelhetetlen Teherán támogatása nélkül. Amíg Moszkva büszke rá, és bátran kommunikálja szíriai akcióit, addig Irán csendben, propaganda nélkül támogatja az arab országot. Jelenleg több mint 10 ezer iráni önkéntes harcol a felkelők ellen, olaj és fegyverszállítmányok érkeznek rendszeresen. Így lehet az, hogy az elmúlt 15 év háborúi kapcsán sokan a mindezt ellenszélben elérő Iránt tekintik az igazi győztesnek.
