„Kák Szardar” – hallom álmomban.
„Kák Szardar Pesmerga” – ismétli meg Amancs, a mellénk kirendelt pesmerga fiú és a vállamra teszi a kezét. Kinyítom a szemem. Ott vagyunk, ahol elszállásoltak minket, miután visszajöttünk a frontról, egy Szalem nevű kurd marxista lakásában. Tegnap este hosszasan röhögtünk a falra kitett óriási Che Guevara-szőttesen, majd ájultan zuhantunk bele a földre tett vastag pokrócokba.
A fiúk mellett a Kalasnyikovjuk, mellettem a fényképezőgépem. Így aludtunk.
A lakásban egyébként rajtunk kívül rengeteg hangya és egy tyúk is el volt szállásolva, mindez a bolondos öregúr jóvoltából.
A pesmergák, bár tényleg nagyon igyekeztem, hogy megtanítsam nekik kiejteni a nevemet egyszerűen feladták a dolgot és kurdul neveztek el. Szardarnak, ami kiejtésében hasonlít a Sándorra. A „kák” kurdul „tiszteltet” illetve „tiszteletreméltót” jelent, általában az idősebb emberek, illetve a vezetők neve elé teszik ki. Ez a kedveskedés elsősorban annak szól, hogy külföldi vagyok.
Azt, hogy pesmerga is, Hiúa Dzsaff, a PUK (Patriotic Union of Kurdistan, azaz Kurdisztáni Hazafias Unió) politbürósa találta ki, akivel két napja vagyunk kint a fronton. Közvetlenül azután találta ki, hogy kimentünk az utolsó kurd hadálláshoz a semmi közepére, Huszeinihez, ahol a harcok folynak Dzsalaúla városáért. A kurd hadállástól háromszáz méterre már az ISIS hadállások álltak, amikor pedig nem egymásra lőttek a pesmergák és az ISIS-esek, akkor különböző sértéseket kiabáltak át a másikhoz ékes arab vagy fárszi nyelven.
Fotók: Jászberényi Sándor
A hadállás parancsnoka a pesmergákkal felvitt a géppuskafészekhez, ami a legközelebbi pont az ISIS-hez. Pár másodpercen belül azt vettem észre, hogy 10 ember áll mögöttem és várja kíváncsian, hogy üzenjek valamit. Az egyiptomi arab, a magyar mellett a világ legnagyszerűbb nyelve a káromkodásra, pont úgy csűrik és csavarják az átkozódást, mint mi. Nem kellett nagyon kérlelni, bevallom.
„Magyar újságíró vagyok és basszátok meg a kalifátusotokat” – mondtam, majd a szexre utaló összes általam ismert dehonesztáló arab kifejezést felsoroltam a szemközti domboknak, a pesmergák általános derültségére.
Na, innen kezdve kapom meg minden egyes alkalommal, amikor hozzám szólnak a „Kák Szadar pesmerga” kifejezést. Meglepő, hogy ezt mennyire komolyan veszik egyébként a fiúk. A legutóbb, amikor például leültünk az árnyékba, a bajszos, ötvenkilenc éves, kákei pesmerga megkért, hogy hadd nézze meg „a fegyveremet” (a kamerát) és a kezembe nyomta a géppisztolyát cserébe. Persze nem bírta megállni, hogy sócsíkos ingemben, koszos arccal le ne fotózzon.
Jászberényi Sándor tudósítása a Hír24 műsorában
Két napja nem fürdök és nem váltok ruhát, mert nincs rá lehetőség. A frontról éjjel esünk be a khanaqini pesmerga főhadiszállásra, ahol azonnal küldöm a képeket és a szövegeket a rendelkezésemre álló egy-másfél órás internethozzáférés alatt. A mai nap folyamán, mint fent említettem, szinte egész nap kint voltunk a fronton. A tüzérséghez mentünk „felkelteni” reggel az ISIS-t, majd az utolsó hadálláshoz, ahol állandó a lövöldözés.
Az egység, akikkel megyek teljesen multikulturális. Amancs büszke ateista, Tálib szunnita, az „öreg” Szardar” a kákei bajszos kisebbséghez tartozik (a férfiak vaskos bajuszt hordanak, ő egyébként Dzsalaúlából származik), Zírák, a síita muszlim és a kezére fel van börtöntetkózva a volt barátnőjének a neve. És persze a brit műveltségű japán felességgel és japán kisfiúval megáldott Hiúa Dzsaff, a politikus, állandó lelkifurdalással amiatt, hogy ő inkább tárgyal, ahelyett, hogy itt harcolna a fiúkkal.
Hiúa egyébként mindent elkövet, hogy mindenkivel tudjak beszélni a kurd vezérkarból. Megígér nekem például egy interjút Mala Bakhtiarrel, a PUK vezérkari főnökével és a pesmergák műveleti főnökével Kirkuktól Mandaliig. Erősen kétlem bár, hogy összejön az interjú, tekintve, hogy két napja nem fürödtem, ugyanaz a ruha van rajtam, az izzadtság pedig legalább kilencszer száradt bele az ingembe. Én, egy háború közepén, amikor százezer kurd pesmerga és a civilek életéért felelek, biztosan nem állnék szóba egy büdös (sic!) magyar újságíróval.
Ő azonban mindezt másképpen gondolja. Hiúa kissé sápadtan közli délután, hogy Mala Bakhtiar fogad a főhadiszálláson, próbáljam meg összeszedni magam. Én próbálnám, de sehol sincsen víz.
Megyek, ahogyan vagyok, a bőrömre és az arcomra tapadt homokkal, a messziről bűzlő sócsíkos ingemben.
Egy őszbe forduló, halk szavú férfi a kurd haderők parancsnoka, aki nagy valószínűséggel a következő kurd elnök lesz. Szabadkozással kezdem:
“Elnézését kérem a ruhámért elnök úr, két napja vagyunk kint a fronton, sem fürödni, sem ruhát váltani nem tudtam.”
“Ha a Hiltonból jött volna, nem adnék interjút” – kapom a választ.
Amellett, hogy ismerteti a jelenlegi helyzetet, megkér, hogy személyesen hadd szóljon a magyar néphez és a kormányhoz. Beszédében, melyet éppen fordítunk és digitalizálunk, személyesen említi Orbán Viktor miniszterelnököt.
Nem beszélünk tovább harminc percnél, de Bakhtiar elnök úr ragaszkodik ahhoz, hogy csatlakozzam a vezérkarhoz vacsorára. Így esett, hogy büdösen, mosdatlanul együtt vacsoráztam Kurdisztán vezérkari főnökével, a nemzetbiztonsági szolgálat elnökével és a PUK pénzügyi főtanácsosával.
Vacsora után Jim Foley brutális kivégzéséről beszélgetünk az elnökkel. Az ISIS-offenzíva óta számtalan kurd civilt fejeztek le, öltek meg a dzsihadisták, de a Foley-videó még őt is megrázta.
Azért, mert az újságíró gyilkosa brit akcentussal beszélő, brit állampolgár.
A kurdok becslései szerint körülbelül 6-800 csak angol állampolgárságú dzsihádista harcol az ISIS oldalán, emellett körülbelül 150-200 német és ugyanennyi francia is.
„Európának segítséget kellene küldenie, nem dzsihádistákat” – hangzik el az asztalnál.
Az elnök hosszasan beszél arról, hogy a vahábi politikai iszlamizmus mennyire hasonló gyökerekkel rendelkezik, mint a nácizmus, majd hozzáteszi:
„Amit Európa még nem tud, hogy a következő célpont ő maga lesz.”
Mindenki csendben hallgat az asztalnál.
„Ezek a dzsihadisták ugyanis haza fognak menni.”
