A krumplileves legyen krumplileves, elvtársak!
Mirkóczki Ádám jobbikos politikus néhány hete szegezte Lázár Jánosnak a kérdést a parlamentben ‘56 kapcsán: mikor tárják fel az ügynökmúltat? A miniszter meglepő őszinteséggel válaszolt. Elmondta, tényleg nem az a legfontosabb a forradalommal kapcsolatban, hogy az állam vagy a pártok milyen megemlékezést, rendezvényt tartanak, hanem az, hogyan él az ’56-os forradalom, valamint az azt megtorló rendszer a magyarok emlékezetében.
Itt azonban egy alapmondatra fölhívnám a figyelmét. Ma Magyarországon a magyar választópolgárokat megkérdezve, elsöprő többségben vannak azok, akik Kádár Jánost és életművét az ország dicsőségfalára írják.
Majd rátért arra, hogy magas azoknak az aránya, akik Szent István és Mátyás király mellett Kádárt is kimagasló történelmi személyiségnek tartják.
Lázár tovább pörgette a Kádár-témát, később arról beszélt, a korábbi pártfőtitkár gyilkos, kollaboráns és hazaáruló volt, neki pedig elege van a Kádár-nosztalgiából.
De vajon beszélhetünk-e ’56 győzelméről akkor, amikor Kádár sok honfitársunk szerint még ma is az egyik legnagyobb államférfi, az egyik legnagyobb magyar politikus. Ugyanaz a Kádár, aki az ’56 utáni megtorlásokat kitervelte és végrehajtotta. Pedig a szovjetek behívása, a negyvenéves katonai megszállás megszervezése a nemzeti históriánk talán legsúlyosabb hazaárulása volt, mondta.
A legpozitívabb
1999-ben volt egy Medián-felmérés arról, hogy ki a legnépszerűbb XX. századi politikus. Az első helyen Kádár János végzett. 2006-ban a kutatást megismételték. Az eredmény nem változott. A megkérdezettek három nevet sorolhattak fel, Kádár 41 százalékot szerzett, toronymagasan nyert. (A párt első embere mellett a válaszadók a második alkalommal Göncz Árpádot, Horn Gyulát, Antall Józsefet és Nagy Imrét említették meg.)
Ennek az embernek esett neki Lázár. Meg annak az embernek, akit a mucsai vidéken még mindig megmentőnek, munkahely teremtőnek, ételadónak, lehetőséget osztogatónak tartanak.
Zsír, hitel, hagyomány
Mert Kádár idején lehet, hogy nem mehettünk külföldre, meg nem volt ez a fene nagy szabadság, de mindenkinek volt munkája, nem úgy, mint most.
Nagyjából így tudom összefoglalni a vidéken, nagymamáknál töltött gyerekkoromat.
Pedig Kádár rendszere az ‘56-os forradalom leverése után kivégzésekkel és megtorlással indult és szilárdult, és később is csak a hanyatló nyugat hitele tartotta életben a rendszert, Kádár 1984 és 1988 között megduplázta az államadósságot.
Szépül
Mindezek ellenére a már említett Medián mellett a GfK Hungária is kikutatta 2008-ban, hogy a többség szerint a XX. század Magyarországának legboldogabb időszaka a rendszerváltás előtti világ volt. Hatvankét százalékuk gondolta így, a ‘89 utáni időket csak tizennégy százalék vélte a legboldogabbnak. 2001-ben is csináltak egy hasonló felmérést, ahhoz képest 2008-ra szépült Kádár rendszerének megítélése.
Csepeli György a Kádárt övező nosztalgiáról azt mondta a 24.hu-nak, hogy a jelenség nem egyedi, a posztszovjet térségben ez elterjedt.
“Oroszországban is van Sztálin-kultusz, a román társadalomban is Ceaușescu-szimpátia, egyedül talán a keletnémeteknél meg a volt csehszlovák térségben nincs. Még Tito-kultusz is létezik”, mondta a szociológus.
Ennek meglátása szerint az az oka, hogy a szocializmusnak kétfajta megítélése van. A liberális értelmiség szerint ez egy emberi jogokat sárba tipró rendszer volt, de sokan vannak, akik az esszenciális biztonságra emlékeznek belőle.
Ha mérlegre kerül a szocializmus, a legtöbb embernek az akkori létbiztonság fontosabb, mint a mostani szabadság, ezért a nosztalgia.
Ugyanis Csepeli szerint a rendszerváltás után százezrek veszítették el a biztosnak hitt munkahelyüket és találták magukat a társadalom szemétdombján. “Ma egy vékony elitet leszámítva senki nem tud előre tervezni.”
A szociológus szerint az új rendszer legitimitási problémákkal küzd. “El kellene valahogy hitetni az emberekkel, hogy milyen jól élnek, csak ez nem megy, ha a legtöbben pozitívan emlékeznek Kádárra.”
A cél most az lehet, hogy Kádárt démonizálják, a sötét foltjait domborítsák ki a médiában, a Rajk-pert, a forradalom utáni tisztogatást és a megtorlásokat.
Csak hát ehhez több tehetségre lenne szükség, mint amennyi a Habony-műveknek van.
Rainer M. János történész korábban azt mondta a Kádár-nosztalgiáról, hogy annak egyértelműen az az oka, hogy a kádári kompromisszum nagy és tartós hatást gyakorolt a társadalomra. Szerinte
Leszámolni
Lázár János Hódmezővásárhelyen már egyszer megcsinálta. Ott nyilvánosságra hozta száznál is több ügynök nevét. De ettől még nem változott Kádár megítélése. A Fideszen belül most többen is furcsállják a kancelláriaminiszter ezen törekvését, de úgy vannak vele, csinálja csak Kádár befeketítését, az ügynöktörvény úgysem fog átmenni a Házon.
Pedig Lázárnak csak egy célja van, végképp leszámolni a kádári örökséggel és a fejekben is lezárni a rendszerváltást – legalább szimbolikusan. Főleg úgy, hogy október 23-án Áder kitüntetett egy korábbi III/II-es operatív tisztet, Tasnádi Lászlót, aki ma államtitkár. Igaz, legalább Lázár szerint kínos a történet.
Azonban azt sokan elfelejtik, hogy a legtöbben nem azért vonzódnak a rendszerváltás előtti langymeleg Kádár-rendszerhez, mert akkor milyen jó volt, hanem azért, mert a mai magyar elit által végbevitt rendszerváltás félrement.
*
Vásárhelyi Mária írta egyszer az Élet és Irodalomba, hogy a Kádár halála óta eltelt idő alatt folyamatosan javult a megítélése, a 18 és 30 év közötti fiatalok is szüleikhez, nagyszüleikhez hasonlóan ítélik meg tevékenységét.
A homo kadaricus halhatatlan.
