Gazdaság

Az embereknek kezd elegük lenni a korlátok nélküli vezetésből

Zsolt Péter
Zsolt Péter

szociológus. 2017. 01. 12. 19:26

Korábban a témában:

Hajlamosak vagyunk arra, hogy kategóriák szerint gondolkodjunk, ezzel felgyorsítva és energiatakarékosra hangolva ítélethozatalainkat. Ha például azt mondom, hogy Mátyás király tárt karokkal fogadta Concelli grófot, mindenki tudni fogja, hogy Concelli gróf szerethető figura. Ám, ha azt mondjuk, hogy Concelli meg akarta mérgezni Mátyás királyt, Concelli megítélése ellenkező előjelűvé válik. (A klasszikus példa Hankiss Elemértől származik, mert hogy a trükk az, hogy Concelli gróf nem létezett).

Így vagyunk manapság azzal is, ha valamiről kiderül, hogy azt a Soros finanszírozza. Azzal a különbséggel, hogy huzalozásainknak megfelelően egyikünk ezt már eleve botránynak, másikunk a szabadság bizonyítékának tekinti. Egy dologra vagyunk csak lusták, nevezetesen, hogy mi az, amit finanszíroz.

Rendkívül bosszantó és alacsony színvonalúvá váló beszélgetések hátterében a leegyszerűsített kommunikáció áll. Amikor az élet bonyolultabbá válik, nem engedhetjük meg magunknak ezt a luxust. Két téma uralja most a nyilvánosságot, az egyik, hogy már a civilek is kereszttűzben vannak, a másik a választási rendszer megváltoztatása. A két dolog közt van hasonlóság, ha az emberi természet leegyszerűsítő gondolkodási hajlandóságából indulunk ki.

Van, aki a választási rendszer újragondolásának kikényszerítésében az összefogás giccsét látja, van, aki pedig az egyetlen lehetséges megoldást arra, hogy a Fidesz által kiépített rendszer elleni beállítódásnak érvényt tudjon szerezni. S itt is nagyjából aszerint viszonyulva a kérdéshez, hogy kedvenc vagy kevésbé kedvenc politikusa mit mond. (LMP például benne volna a választási rendszer újragondolásáig egy kikényszerítő akcióban, más pártok még kivárnak.) Aki a pártjától várja a helyes megoldást, az érzelmi kapaszkodó alapján gondolkodik, mint Concelli gróf megítélésében. Általában működik az ilyesmi, de most nem olyan időket élünk, hogy nem mondhatunk le a saját vélemény kialakításáról.

Az összefogás akarása giccs vagy épp az egyetlen járható út

– gordiuszi csomóként lebeg már a pártok és talán holnap a közvélemény előtt. S mint az ilyen csomókat általában, át kell vágni, ki kell tudni lépni e keretből, el kell jutni a nemzeti kreativitásig. (Minden kreativitásnak az a lényege, hogy kilép a megszokott sémákból.)

Szép lassan terjedni is látszik Haraszti Miklós elképzelése, aki szerint a választási rendszert kell megváltoztatni úgy, hogy ne legyen szükség az összefogásra. De azt csak úgy lehet – hangzik az ellenvetés -, hogy összefognak a pártok. Ami itt megtéveszti az érvelőket, az az „összefogás”. A kreatív nézőpont meglátását ez a kifejezés akadályozza, amiképp a Norvég Alapból származó pénz azt akadályozza, hogy megnézzék, mit nem tesz az ilyen alapból dolgozó civil. (Pl. nem akarja megdönteni az alkotmányos rendet, következésképp nem „eltakarítható”.) Egyébiránt az összefogás nem valami eredendően bűnös dolog, nem is naiv megközelítés és nem is giccses. A kérdés az, hogy milyen összefogásról van szó, mire terjed ki az együttműködés. (Amiképp a kérdés a támogatások esetében nem az, hogy honnan jön a pénz, hanem, hogy mit kezdenek vele.)

Az aránytalan választási rendszert, ami jelenleg felturbózza a győztest, át lehet cserélni konszenzussal egy arányosra. Csányi Vilmos is azt hangoztatja már egy ideje, hogy be kell engedni a kis pártokat a parlamentbe, mert az együttműködési kényszer átalakítja a mostani játékszabályokat, és növelik a moralitást. Csányi még a választási küszöb csökkenését említette, Haraszti ötlete már más, szerinte ahány szavazatot kap valaki, annyi erővel képviseltessék a törvényhozásban. De nyilván akár a kettő keverékét is ki lehetne dolgozni, a kérdés már csak az, hogy miképp juthatunk el bárminek a kidolgozásáig.

Erre a kérdésre a válasz az összefogás. Mármint az új választási törvény megalkotása nem mehet konszenzus nélkül, amennyiben mindenki, aki a demokratikus küzdőtéren jelen van, azt állítja, hogyha – így Haraszti – a Fidesz nem hajlamos a konszenzusra, akkor fenyegesse bojkottal a választást.

24.hu / Neményi Márton

Az elmúlt 25 évet le lehetne írni a konszenzusos megoldások keresésétől a csupasz demokratikus elvű irányításig, mely utóbbi szerint, akik többen vannak, azoknak a vágyai érvényesüljenek. Az íratlan játékszabályok keresésének ma már kicsit naiv, 90-es évek eleji elképzeléseitől eljutottunk a nyersebb hatalmi logikáig. Amúgy az előbbi eredményez harmonikusabb demokráciát, ezt nevezzük civilizációnak, ez az alapja a társadalmi kohéziónak, ez a kulturáltság jele. Minden szakember másutt mutathatja ki ezt a kultúravesztést. (Én a 90-es években médiaszociológusi kutatásokat végeztem, így az Országos Rádió és Televízió Testület ma már nem létező intézményének történetével tudnám például hosszan kifejteni, miként jut el egy csoport a konszenzuskereséses ideától a cinikus hatalmi logikákig.).

Valóban itt volna az ideje, hogy a demokratikus viselkedésnek egy másik logikája felé billenjen a mérleg nyelve, és ez a konszenzusos tárgyalási kultúra. Nyilván ennek is megvannak a hátulütői és a veszélyei. Ilyen például a lassúság, a döntésképtelenség kockázata, vagy annak a tisztázása egyáltalán, ki is tartozik bele a konszenzusos játéktérbe.

Például, ha a Jobbik magát nem demokratikus pártként definiálja – volt már ilyen -, akkor nyilván nem. S az új elképzelésben az is egy elem, hogy az együttműködés csak a játékszabályok közös elfogadásáig szükségeltetik, azután már mindenki lobogtathatja a maga identitását. Csak így van mód arra, hogy a választók is úgy érezzék, a számukra fontos ideológiát és stílust képviselő pártok nem olvadnak fel, hanem arculatukkal megjelennek a parlamentben.

Kétségtelenül abból a parlamenti modellből, ahol kevés párt van, átkerülni a sokpárti parlamentbe, felér egy rendszerváltással, és ennek megfelelően sok-sok energiát emészt fel. A másik nagy váltás azonban jóval rémisztőbb. Itt Tamás Gáspár Miklós víziója kelhet életre, amely gyakorlatilag a lerohadást követő robbanás. Neki már csak ilyen víziói szoktak lenni. De persze nincs kizárva a kétharmados baloldali fordulat sem – jó néhány politológus azért érvel amellett, hogy nincs értelme megváltoztatni a választási rendszert, mert bármelyik párt, ha kicsivel győz, az nagy győzelmet és kormányozási potenciált teremtene, csak hát azt gondolom, ezek a politológusok nem azért tévednek, mert rosszul mérik fel a matematikai logikából adódó pártlehetőségeket, hanem, mert nem érzékelik a közhangulatot.

Amitől a magyar társadalom leginkább tart, véleményem szerint, az épp egy olyan hatalomváltás, ami ugyanígy az erő politikájára, a többség zsarnokságára épül. Nem szeretne csöbörből vödörbe kerülni. Egyszerűen az embereknek, ahogy 2000 után elegük volt az irányíthatatlanságból, úgy most kezd elegük lenni a korlátok nélküli vezetésből. Visszatér a konszenzusvágy az erőskezű vezetéssel szemben.

Hogy aztán mikor adódik újra tér a konszenzusos demokrácia működtetésére, azt senki sem tudja, amiképp azt sem, hogy ez a vágy mikor jut el addig, hogy Haraszti ötletét komolyan vegyék, ami ezt meg tudná valósítani. Csak ha megvalósul, jobban kell csinálnunk, mint a 90-es évek elején tettük.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kecskemét, 2017. március 3.
Stadler József akasztói vállalkozó az ellene költségvetési csalás bûntette és magánokirat-hamisítás vétsége miatt indított büntetõper tárgyalásán a Kecskeméti Törvényszéken 2017. március 3-án. A bíróság a vádlottat öt év börtönbüntetésre ítélte.
MTI Fotó: Ujvári Sándor

Meghalt Stadler József

Kommentek

Berlin, 2017. november 21.
Angela Merkel kancellár, a Kereszténydemokrata Unió (CDU) elnöke a parlament ülésén Berlinben 2017. november 21-én. (MTI/AP/DPA/Michael Kappeler)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.