„Nem úgy veszítettem el a szüzességemet, mint bárki más” – vallanak a gyermekbántalmazás áldozatai

Pintér Marianna története bejárta a médiát. A 24.hu-nak két éve még álnéven mesélte el a megaláztatásokat, amiken élete során keresztülment. Azóta arcát is adja szerepléseihez, így próbál meg segíteni másokon.

Mariannát az édesanyja már a hasában is rosszindulatú daganatnak nevezte, majd hónapokra a kórházban hagyta az egykilós koraszülöttet. Habár testvéreit rendben nevelte, őt később is éheztette, ütötte-verte, rongyokban járatta.

Ürügy sosem kellett a bántásokhoz: ha elhaladt az anyja mellett, az merőkanállal fejbe vágta vagy megkarmolta, az előző sebnek sosem volt ideje begyógyulni.

Már az óvodában kiszúrták a fojtogatási nyomokat a kislány nyakán, ezután értesítették a hatóságokat. Ekkor egy időre nevelőszülőkhöz került, onnan viszont balszerencséjére megint haza.

Apja, egy rangos katonatiszt eleinte rendszeresen összetaposta-rugdosta, egy idő után azonban szexuálisan is bántalmazta. Amikor a gyerekek szobája felé vette az irányt, Mariannán kívül mindenki átment a másik szobába. Ilyenkor már tudták, mi következik.

A kislány inkább saját világába menekült:

Egy búrába zárva éltem. Nem foglalkoztak velem az iskolában, és én se velük.

Marianna azt mondja, ma már nem törődik a miértekkel. Magyarázatot úgysem adhat senki, felmentést még kevésbé.

(Ha elolvasná a teljes történetet, vagy segíteni szeretne, itt teheti meg.)

Rosszullétet színlelt a nagyapa, hogy kettesben maradjon “kedvenc” unokájával

Hogy mindez nem egyedi eset, azt mi sem igazolja jobban, mint Anett története. A háromgyerekes anyuka és Marianna hetedikes korukig egy osztályba jártak. Egyikük sem tudta, mi zajlik a másik otthonában.

Anették családja közös telken osztozott a nagyapjával, aki külön lakásban élt. Amikor a szülők üzletet nyitottak az előkertben, a nagyapa pénzügyi támogatására szorultak. Azt azonban nem tudták, hogy miért részesednek benne. Úgy gondolták: a kislánynak elég szépen mosolyogni és néha kicsit beszélgetni az idős emberrel, hogy „kedvenc unokaként” a kedvére tegyen, és megkapják a remélt 30-40 ezer forintot.

Először csak fogdosott. Később vett nekem cipőt is, ha anyámék nem vettek, de ezért cserébe kért dolgokat. Én inkább jártam volna szakadt cuccokban. Amikor elmeséltem apáméknak, azt mondták, csak kitalálom az egészet. Nem hitték el, hogy létezhet ilyen. Apám talán ma már hisz nekem, mert egy életen át kitartottam a történet mellett. Tizenegy évesen viszont odalöktek neki.

Anett egy idő után már elmenni sem mert a nagyapa háza előtt, pedig iskolába menet kénytelen volt ott elhaladni. Amikor a szülei átküldték hozzá sóért vagy cukorért, a férfi sokszor kettejükre zárta az ajtót. Egy szívinfarktust követően pedig még évekig megjátszotta a rosszulléteket: habár orvost ilyenkor sosem hívott, ragaszkodott hozzá, hogy a kiskamaszkorú „kedvenc unoka” fürdesse és ápolja.

Volt, hogy nála kellett éjszakáznom, ha a szüleim vacsorázni mentek. Leitatott minket, ami a nevelt húgomat kiütötte, a pici öcsém pedig még nem fogott fel semmit. Ekkoriban már meztelenre vetkőztetett… egy részét ma sem tudom elmondani, de nem úgy vesztettem el a szüzességemet, mint bárki más.

15 éves kora után aztán Anett már inkább nem járt haza. Esténként csavargott vagy besegített a szülei presszójában, ahol a részegek közt is nagyobb biztonságban érezte magát. A nagyapa árnyéka azonban még sokáig rávetült az életére: 85 évesen is erős férfi volt, a filigrán nő csak férje jelenlétében mert vele találkozni.

Azt hitte, neki mindent szabad büntetlenül, és büntetlenül is halt meg. Pedig ezeken a dolgokon nem lehet túllépni. Egy életet tett tönkre.

Anett azt mondja: nincs az életének olyan területe, amit ne határozna meg a múlt. Szexuálisan soha nem sikerült igazán feloldódnia, a legkisebb gyermekét pedig még volt férjének sem adná oda egy hétvégére. Hiába van tisztában vele, hogy sosem érné bántódás a férfi mellett.

“Anya lebaszott nekem egyet”

Anett és Marianna esete ma is lejátszódhatott volna: évente 15 ezer gyermek bántalmazási ügye kerül a hatóságok elé. Mik a legnagyobb hiányosságok? A gyermekvédelmi rendszer csúcsán és legkisebb egységénél is érdeklődtünk. Takács Imrét, a Magyar Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálatok Országos Egyesületének elnökét kérdeztük. Mellette Zita, egy bölcsődei gondozó mesélt nekünk. A legfőbb kérdésekben egyetértenek.

Zita maga is gyermekkori bántalmazás áldozata. Azért választotta ezt a pályát, hogy munka közben, a lehető legkorábban deríthesse fel az ilyen eseteket. Azt mondja, lerí a gyerekről, ha otthon bántják.

 Ilyenkor muszáj kinyitnom a számat. Szólunk a szülőnek, ha észrevesszük a kék-zöld foltokat, vagy ha egyértelmű hétfőn, hogy a kicsi péntek délután evett utoljára a bölcsődében. Ha már 1-3 évesekkel így bánnak, mi következhet ezután?

Zita szerint a 3-5 éves kor a legjobb. Az ennél kisebb gyerekek még nem tudják kifejezni magukat, az idősebbekben pedig már kialakulhat a félelem, hogy következmények lesznek. Ebben a korban azonban ha megkérdezzük a gyereket, miért van lila folt a szeme alatt, a szülő szavaival válaszol: “Mert anya lebaszott nekem egyet”. Az első lépés ilyenkor, hogy a szülőt próbálják jobb belátásra téríteni, hatóságokkal fenyegetni. Ha ez nem működik, ők legfeljebb szakvéleményt írhatnak a gyámügynek.

Arra Takács szerint nem nagyon van példa, hogy a bántalmazás enyhébb formái (például elhanyagolt ruházat, egészségtelen táplálkozás, törődés hiánya) miatt kiszakítsák a gyereket a családból. Ez csak akkor garantált, ha életet veszélyeztető tényező merül fel: például a gyermek felügyelet nélkül marad vagy súlyosan bántalmazzák, tartósan elhanyagolják.

Amikor közvetlen életveszély nem áll fenn, komoly dilemma, mi lenne a megfelelő intézkedés. Sok olyan esettel találkoznak például, amikor súlyos elhanyagolás miatt emelték ki a családból a gyermeket, aki később csak a nevelőszülőnél mondta el, hogy szexuális visszaélés is történt vele. Ugyanakkor

a gyermek szakellátása minimum 2-3 millió forint évente, az átmeneti ellátást biztosító otthonok pedig rendkívül telítettek. Másrészt még mindig tartja magát a nézet, hogy a legjobb családban felnőni. A családból történő kiemelés nagyon drasztikus beavatkozás, maradandó hatást gyakorol a gyermek életére, ezért alapos megfontolást igényel.

Zita úgy látja: az állam gyakran erre hivatkozva nem akarja eltartani a gyerekeket, inkább hagyja őket otthon az utolsó pillanatig. Szerinte a gyámügyre kéne nagyobb nyomást gyakorolni a megkeresésekkel. Csak akkor cselekednek, ha „megunják”, ám ez 1-2 év. Addig a bántalmazott sokszor belerokkan.

Ahhoz, hogy a gyerekek nevelőszülőkhöz kerüljenek vagy örökbe fogadják őket, az erre vállalkozóknak több szűrőn és vizsgálaton kell átesniük, mint a bántalmazónak vélt vér szerinti szülőknek. Van, hogy évekig tart a procedúra, ezért sokan fel is adják.

Pedig Marianna sorsa is másképp alakult volna, ha a nevelőszüleinél maradhat:

A bántalmazóknak nem sokat ér a tanácsadás. Csak a védőnő előtt nem ütik a gyereket. Azonnal ki kéne emelni az ilyen környezetből! Annál többet nem árthatunk neki, mint hogy otthagyjuk.

Ha elmondod, anyu meghal

Szomorú tény, hogy a bántalmazásnak minősülő elhanyagolás egyre jellemzőbb a leszakadóban lévő társadalmi rétegeknél. A szakember szerint minimum félmillió ember körében alakult ki nálunk olyan „gettószubkultúra”, ahol a filléres napi gondok mellett idő sincs a gyerek igényeire. Ezzel együtt

nem csak a legszegényebbek érintettek. Arra is rendszeresen van példa, hogy a professzor apuka és főorvos anyuka gyermeke az áldozat. Ilyenkor a szülő társadalmi státusza miatt még nehezebb az eljárás.

A napvilágra került esetek csupán a jéghegy csúcsát jelentik. Sokszor ki sem derül, mi folyik otthon – mondja Takács és Zita is.

Pedig a bántalmazásnak vannak jelei. Ha a sebei, a ruhái vagy az alultápláltsága nem is árulják el a gyereket, a megváltozott viselkedése gyakran el fogja: például ha különösebb ok nélkül verekedni, feltűnősködni kezd, netán visszahúzódóvá válik, romlanak az osztályzatai. Minél idősebb, annál valószínűbb azonban, hogy akarva-akaratlanul is kiveszi a részét a színjátékból. Hiszen a szülőknek nincs a homlokukra írva, hogy bántalmazók. Teljesen normális képet közvetíthetnek, akárcsak Marianna apja, a többszörösen kitüntetett katonatiszt. „Maradjon a mi titkunk”, „te is hibás vagy, mert akartad”, „ha elmondod valakinek, anyu meg fog halni”: csak néhány tipikus mondat, ami elhangozhat a négy fal között, hogy az áldozat ne merje kinyitni a száját.

Ilyenkor a rokonok sem mindig mernek felszólalni, ahogy az Marianna esetében is történt:

A keresztszüleim is becsukták a szemüket. Amíg ott voltam, etettek, itattak, babusgattak, de aztán hazakerültem és folytatódott minden.

Ilyenkor kéne beavatkozni az államnak. Sajnos a pénz- és szakemberhiány miatt kevés olyan prevenciós szolgáltatás van Magyarországon, aminek keretében iskolába, óvodákba tudnának ellátogatni a gyermekvédelmi szervek.

Ezért elengedhetetlen, hogy az úgynevezett gyermekvédelmi jelzőrendszer jól működjön: a gyermekorvos, védőnő, bölcsődei, óvodai gondozó, majd a tanár felelőssége, hogy bántalmazás gyanúja esetén értesítse a hatóságokat. 

Zita szerint sokan szemet hunynak a bántalmazott gyerekek fölött, mert sokallják az ezzel járó papírmunkát, pláne nem akarnak hivatalokba vagy bíróságra mászkálni. Takács ezzel szemben úgy gondolja, általában nem a pedagógusok jóindulatán múlik a dolog; ők egyébként sem az esetek feltárására, sem a szülők viselkedésének javítására nem rendelkeznek szaktudással, ezért nekik hivatalosan csak a jelzési kötelezettség van előírva.

Ha a hatóságok elé is kerül az ügy, sokszor marad bizonytalanság. Ilyenkor szakértői (például pszichológusi) vizsgálatot kérnek, míg a fizikai sérüléseket a szakorvosok tudják diagnosztizálni. Amikor nem egyértelmű, hogy bántalmazás történt, a szülővel erről beszélgetni különösen kellemetlen.

A szolgálatnak joga van a gyerek szülő nélküli meghallgatására is. Erre azonban sajnos kevés szociális munkás van felkészülve, mert az alapképzésben nem tanítják. Speciális kurzusok kellenének az óvónő- és pedagógusképzésbe is beillesztve, ám ezek nálunk még nem elérhetőek.

Fontos szűrőeszköz a családlátogatás is, aminek során az életkörülményeket vizsgálják. Ez azonban gyakran megbízhatatlan – mondja Zita. Ha ugyanis a védőnő előre bejelentkezik, a szülőnek van ideje felkészülni az „alakításra”: rendbe szedni az otthont, feltölteni a hűtőt, eltakarni a gyerek sebeit. Ilyenkor aztán a gyámügynél sokszor hagyják is az egészet. Ha pedig tárgyalásra is kerülne az eset, gyakran arra hivatkozva ejtik, hogy a gyerek visszavonta a vallomását.

Ennek hátterében a legtöbbször megfélemlítés áll, hiszen azt sulykolják belé, „neked nem fog hinni senki”. Arról nem beszélve, hogy az eleve traumatizált kicsinek a rendőr, a pszichológus és az ügyész előtt is szóról szóra kell elismételni a nyomasztó élményeket.

Ez Takács szerint is embertelen gyakorlat, hiszen az ilyen sebek feltépése majdnem olyan fájdalmas lehet, mint maga az átélt bántalmazás. Megfelelőbb, de nálunk még nem széles körben alkalmazott módszer a nyilatkozatot egyszer videóra venni és lejátszani a bíróság előtt.

Legyen, aki félrehívja a gyereket

Azért ma már mégsem olyan reménytelen a helyzet, mint Mariannáék idejében, mondja Takács:

Hál’ istennek, a társadalmi légkör változik. Egyre szélesebb körben jellemző, hogy mélységesen elítéljük az ilyen cselekményeket.

Fontos fejlemény volt az alapítványok, aktivisták megjelenése is, akiknek munkája segítséget nyújt a megelőzésben. A civilek segítsége a szakember szerint felbecsülhetetlen, a korrepetálástól a táboroztatáson át a hátrányos helyzetű gyerekeknek szervezett szabadidős programokig. Ide kellene több forrást összpontosítani, hiszen a civilek számos feladatban tudnak segíteni, és sokan professzionálissá is válnak közülük. Reménykeltő lehet még, hogy

talán már jövőre elindul az iskolai szociális munkás hálózat. Ez eredményesebb lehet, mint az iskolapszichológus munkája, akihez egy gyerek se megy önszántából. Időnként most is megjelennek a gyermekvédelmi szolgálatok az iskolákban, de ez még nem rendszerszintű. Ennek keretében azonban minden iskolában jelen lehetne 2-3 szociális munkás, aki meg tudná hallgatni a gyerekeket, bizalmi viszonyt tudna kiépíteni velük.

Sokszor a pszichológus előtt is nehezen nyílnak meg az emberek. Felnőttkorban a szégyenérzet dominál: sokan soha nem tudják megemészteni, hogy velük valaki ilyet tehetett. Van, hogy csak az évekig a családhoz kijáró szociális munkásban bíznak meg, de olyanra is volt példa Takács gyakorlata során, aki csak a halálos ágyán vallott egykori traumáiról.

Ezért is elengedhetetlen a személyes kapcsolatok kialakítása már a gyermekkorban. A legfontosabb, hogy legyen, aki félrehívja a gyereket, és elbeszélget vele: érezze, hogy számíthat egy felnőttre, és nincsen magára hagyva. Ha a túlterhelt tanárok nem is mindig, remélhetőleg az erre képzett szakemberek ellátják majd ezt a feladatot.